Greff András

Mivel a szélesebb nagyközönség előtt az elmúlt évek során olyasféle vicczenekarok képviselték a szegény punkzenét, mint a Green Day, az Offspring vagy újabban a Blink 182 és a Sum 41, okkal tűnhetett menthetetlennek az egész stílus. Holott csupán tájolás kérdése az egész: a kaliforniai strandokról meg kell feledkezni gyorsan, majd Európa északi territóriumai felé venni az irányt. A skandináv punk and roll mozgalom a kilencvenes évek közepe óta az öreg kontinens egyik legprímább ajánlatának számít: kiforrott, minőségi és messzemenően exportképes. Utóbbinak alapvetően két oka van: egyrészt a legszakadtabb rakendroller is kifogástalanul beszéli/énekli az angolt, másfelől a kutya alighanem a magasan kvalifikált hangmérnökök meg stúdiók háza táján van elásva. A mezőnyt a svédek vezetik, az övék a Hellacopters, a Backyard Babies és a The Hives, azaz a már valódi nemzetközi áttörésen átesett triász, nyomukban pedig ott liheg a Hardcore Superstar és a The (International) Noise Conspiracy. Norvégiának ellenben a legnagyobb legenda, az 1998-ban feloszlott, ám azóta csak kultikusabbra hízott Turbonegro jutott, nem beszélve recenziónk voltaképpeni tárgyáról, a Glueciferről. Finn termékből eddig csak a jó nevű Flaming Sideburns ért el hozzám, de bizonyára nekik sem kell társtalanul pusztítaniuk a helsinki klubokban. Mi a közös ezekben a csapatokban? Az, hogy valójában egyik sem talált föl az égadta világon semmi újat. Nagyjából azonos helyről is merítenek: MC5, Ramones, Stooges, Motörhead, olyiknál Kiss-típusú oldszkúl hardrock, másutt egy kevés New York Dolls-ízű glam. Hogy akkor mi bennük a pláne? Legkivált a kiemelkedő dalszerző tudomány, s az a lendület, amelytől a legtriviálisabb akkordjaik is valószínűtlenül friss huzatot kapnak. No persze az, hogy tán csak a magamfajta későn érkező - aki még a világon sem volt a Never Mind The Bollocks idején - bír lelkesedni értük igazán, simán benne van a pakliban.

Sosem bírtam valódi szurkolójává lenni a koncertlemezeknek. Miképpen fest megannyi rockzenekar ez irányú nekigyürkőzése? Megkapjuk azokat a számokat, amelyek mindegyikét ismerjük már unásig, csak most három hanggal többet szólózik a gitáros, kettővel kevesebbet üt a dobos, a refrént pedig néhány ezer lelkes amatőr énekli az egyetlen jó énekes helyett. Azt szokás felhozni mentségül, hogy a szegény, sebzett együttesből csakis ilyenkor bír kitörni mindaz, ami a végtelenül nyomasztó stúdiómunka során valamiképp elakadt benne félúton. Ebben voltaképpen van igazság, hozzátéve, hogy azért az igazi nagyvadak nem feltétlenül küszködnek efféle problémákkal, az alsóbb kutyák ugatása pedig holmi közönségzajtól még aligha fog az égig emelkedni. Nem beszélve a szabályt izmosító kivételekről: hogy egy efféle album csordultig is lehet friss izgalmakkal, meglepetésekkel, azt legutóbb szegény Jeff Buckley bizonyította fényesen, igaz, efféle csodák alighanem csupán egyszer esnek meg évtizedenként.

Henry Rollinst utoljára öt évvel ezelőtt állt módunkban hazai színpadon láthatni. Múlt heti koncertjén mások kísérték, mint akkor, de kedvencünk nem esett át különösebb változáson: szóba sem jöhetett, hogy száz százaléknál kevesebbet nyújtson.

Miképp ismerhetők fel az amerikai nu-metál zenekarok? Elég egy pillantás. Fiatal, többnyire fehér, műkedvelő hip-hopperek bíbelődnek gitárokkal, látszólag maguk sem tudják, miért; színtelen-szagtalan, amit játszanak, rosszak, mint a bűn. Az Amerikában a grunge halálát követő legméretesebb mainstream rockzenei hullám - amelyben a Limp Bizkit- vagy Crazy Town-féle tökéletes nímandok alkotják az élvonalat - immáron sok éve sodorja magából kifelé az ilyesféle társaságokat. (Egyébként jó néhányuk csak azzal tudott befutni, hogy feldolgozott egy nótát valamelyik rémisztő nyolcvanas évekbeli popcsodától.) Ilyeténképpen aligha meglepő, hogy a jobb érzésű zenehallgató rögvest frászt kap, ha valahol nu-metált neszel. Én például hallani sem akartam eleinte a System Of A Downról. Éppen olyannak tűntek első olvasatban, akár a többi reménytelen szerencselovag. Hanem aztán láttam az egyik klipjüket (Sugar), és abból a pompás kis nótából nyomban kitűnt, hogy itten valami érdekesebb történetről van szó, én pedig szörnyen kiszúrnék magammal, ha kimaradnék belőle.

Mindössze kettőszáz kilométer, és máris azt figyelhetjük, miként hullik le a művéres lepel a legutóbbi nagy rock and roll-svindliről. Ki gondolta volna? Marilyn Manson, a modern rock közelmúltbeli "antikrisztusa" mára alig több fröccsöntött bazári ördögnél.

Brian Warner a kilencvenes évek elején, egy zenemagazinnak interjúzván, találkozik először Trent Reznorral, a Nine Inch Nails - akkor már az "új" rockzene fenegyerekeként ünnepelt - vezérével. Összefutnak aztán még mindenféle koncerteken, mígnem egyszer Warner azzal indítja a csevelyt, hogy neki is van ám zenekara, az a neve, hogy Marilyn Manson. Warner ezen a néven szerepel a csapat énekeseként, és amint a zenekar körül kábé minden, az is az ő leleménye, hogy a tagok keresztneve egy emlékezetes nőalak, vezetékneve pedig egy hírhedt sorozatgyilkos neve legyen (lásd még Twiggy Ramirez vagy Madonna Wayne Gacy). Reznor kap egy demót, ami annyira bejön neki, hogy mihelyt saját kiadója, a Nothing Records beindul, rögvest szerződteti őket, sőt produceri segédletével készül el az 1994-es debütáló album, a Portrait Of An American Family. Rajta klasszikus rockzenéből merítő alapok és modern szempleres ügyködések párzásából születő sajátos, ha úgy tetszik, pikáns gitárzene. Ám ez hagyján. A rendhagyó megjelenésű MM ugyanis elsősorban kaotikusan intenzív, destruktív koncertjei révén híresedik el: e tárgykörben számtalan bizarr történet ismeretes a szerencsétlen dobos felgyújtásától az NIN gitárosával, Robin Finckkel lefolytatott nyílt színi orális szexen át addig az esetig, mikor is Manson csak a koncert közepén ébred rá, hogy orrából kikandikál a speed felszippantásához göngyölt papírdarab. A színpadi műsor meg a tabukkal játszó dalok/szövegek miatt tiszta erőből támadják őket az ilyen-olyan vallási csoportosulások, ifjúságvédelmi brigádok és így tovább, egészen Al Gore-ig. ´95-ben jön a nagy kereskedelmi áttörés a Eurythmics-féle Sweet Dreams kifacsart verziójával (a Smell Like Children minialbumról), ezután egy évre bezárkóznak Reznor New Orleans-i stúdiójába, hogy ott egy borzasztóan kibukott, nagyobbrészt elektronikus lemezt készítsenek, az Antichrist Superstart. Trent Reznor a dalok javának társszerzője, több helyütt gitározik is. A stúdiózás végére jól megutálják egymást. Manson szerint Trent lenyúlta előle a David Lynch-féle Lost Highway projektet.

A Sziget honlapja a fellépők névsorára célozván az eddigi legerősebbnek állítja a 2000-es fesztivált, ám - még ha a tavalyi sivársághoz képest idén valóban jól csengő nevekbe is botolhatunk - a rockzenei kínálattól éppenséggel nem kell hanyatt vágni magunkat. Látni- és hallgatnivalót ajánlani mindazonáltal az idei egy hétre sem lehetetlen, sőt.

Dizseri Eszter: Kockáról kockára - A magyar animáció krónikája 1948-1998

Ian MacDonald: A fejek forradalma - A Beatles dalai és a hatvanas évek

A Nine Inch Nails egyszemélyes "zenekar": habár az elmúlt évtizedben zenészek sora fordult meg benne, valójában Trent Reznorral egyenlő. Reznor az utóbbi években inkább filmzenéivel - Született gyilkosok, Hetedik, Lost Highway - hallatott magáról, több mint időszerű volt egy új NIN-album.

A körülmények, ahol csak lehet, betesznek: a három tengerentúli zenekart valami lehetetlen indokkal feltartóztatták a határon. A kezdésre kiírt időpont után jó órával még bőszen igyekeztek a körút felé, így aztán borult a sorrend, de legalább egyiküket sem kellett nélkülözni a fesztiválnyi méretű eseményen.