Nagyszínpad: Jó nevű és megkérdőjelezhető

szerző
Greff András
publikálva
2000/30. (07. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Sziget honlapja a fellépők névsorára célozván az eddigi legerősebbnek állítja a 2000-es fesztivált, ám - még ha a tavalyi sivársághoz képest idén valóban jól csengő nevekbe is botolhatunk - a rockzenei kínálattól éppenséggel nem kell hanyatt vágni magunkat. Látni- és hallgatnivalót ajánlani mindazonáltal az idei egy hétre sem lehetetlen, sőt.

A Sziget honlapja a fellépők névsorára célozván az eddigi legerősebbnek állítja a 2000-es fesztivált, ám - még ha a tavalyi sivársághoz képest idén valóban jól csengő nevekbe is botolhatunk - a rockzenei kínálattól éppenséggel nem kell hanyatt vágni magunkat. Látni- és hallgatnivalót ajánlani mindazonáltal az idei egy hétre sem lehetetlen, sőt.

Elég azonban gyorsan végigfuttatni tekintetünket a fellépők listáján, máris a szemünkbe ötlik, hogy az igazán friss és naprakész, ne adj´ isten, előremutató zenekarok/előadók bizony idén is elkerülik a Hajógyári-sziget színpadait. Ennek oka, persze tudjuk, többféle is lehet: volt, aki visszamondta a fellépést (például, fájdalom, a nagyszerű Rollins Band), volt, akinek eleve nem volt alkalmas az idő, a hely vagy a felkínált pénzösszeg - de a lényegen mindez nem sokat változtat. Akad azért így most egy egész sor "ismétlés", köztük kifejezetten nehezen érthetők is, például az öt-hat évvel ezelőtti önmagához képest ma már sokkal kevésbé érdekfeszítő Therapy? harmadjára történő szigetes szerepeltetése, pláne azok után, hogy az ír csapat idén már játszott Budapesten. Szerepelni fognak még jó nevű, de kvalitásaikat illetően azért erőteljesen megkérdőjelezhető társulatok is - legyen elég itt csak az Oasist megemlíteni. Ám nézzük inkább azokat, akikre érdemes lesz odafigyelni a hét nap során.

Itt van mindjárt a jó öreg

Lou Reed,

egyből az első napon (augusztus 2., 18.00). Soha rosszabb indítást, megadhatja a kezdő lökést. (Csak nehogy úgy járjon Reed, mint a David Bowie, aki szintén Sziget-nyitó attrakció volt három éve, aztán ezért vagy sem, de nem nagyon tülekedtek érte a népek.) Reedet, gondolom, nem érdemes túlmagyarázni, egy rövidre fogott felsorolás is magáért beszél: startolás a hatvanas évek közepén a Velvet Undergrounddal, szoros kapcsolat az Andy Warhol nevével fémjelzett New York-i képzőművész- meg filmes csoportosulásokkal, aztán a hetvenes évek elejétől napjainkig szólókarrier, kalandozás a zenei stílusok mezején; összevissza közel negyvenévnyi muzsikálás, remek és kevésbé emlékezetes lemezek, temérdek klasszikussá nemesedett, feledhetetlen dal meg dalszöveg. Kábé. New York emblematikus zenésze, "a rockzene Raymond Chandlere", a sor szabadon folytatható. S bár idei lemeze, az Ecstasy közel sem egy ízig-vérig perfekt korong, aggodalomra nem ad okot, mert az azért masszívan kiderül róla, hogy a rock ´n´ roll általa játszva továbbra is hiteles, meggyőző és magával ragadó bír lenni. Ennek plusz a várhatóan felidézésre kerülő slágereknek a Sweet Jane-től a Satellite Of Love-on át a Heroinig) elégnek kell lenniük egy igazán húzós koncerthez. Bízzunk benne, hogy egy jó passzban lévő Lou Reedet fogunk ki magunknak, a négy évvel ezelőtti PeCsa-buli után már másodszor Magyarországon.

Jóllehet a sajtóinformáció minden egyes fellépőről szebbnél szebb dolgokat állít, azon kitétel nem áll messze a valóságtól, miszerint a Budapestre harmadízben érkező

Suzanne Vegát

(augusztus 3., 18.00) tekinthetjük a "modern" női dalszerző-énekesnők egyik vérbeli prototípusának. Hogy e bizonyos énekesnők jelentékeny részét ma már, túl a kábé százhuszadik unalmas Sheryl Crow-kópián, feltehetőleg minden egyes zenehallgató halálosan megunta, az egy dolog. A fontos ebből úgyis csak annyi, hogy Vega egy igazi kivétel, túlélő, akire egy rossz szavunk sem lehet. ´ ugyanis képes volt a saját stílusán belüli fokozatos fejlődésre, változásra. Az 1985 során napvilágot látott, a nevét viselő első nagylemezén még a New York-i kávéházakban és klubokban lehúzott évei tükröződtek: többnyire egy szál akusztikus gitár és ének, egyszerű és szép, finom költőiségű dalok. Aztán beengedett maga mellé egy zenekart, s már csak egy ideális producer hiányzott neki (Mitchell Froom, később férje és Ruby névre hallgató lánygyermekének apja; útjaik nemrégiben váltak széjjel), hogy a kilencvenes években a modern, gépies hangzásokban is megmártózzék, hol visszafogottabban, hol pedig meglepően merészen kísérletezve. Másfelől mindezen dolgaival nem nagyon tudott hibázni; lemezei telis-tele vannak olyan dalokkal, amelyeket nagyon lehet szeretni.

Vega tarsolyában nem lesz új lemez szigetes fellépésekor, legutóbbi albuma (Nine Objects Of Desire) négy hosszú éve jelent meg. Az elmúlt években egy könyvön dolgozott, amely The Passionate Eye címmel tavaly került fel a boltok polcaira - benne dalszövegei, versei, esszéi és interjúi. Új lemezét ősszel kívánja rögzíteni, itt-ott elejtett nyilatkozatai, a ´98-as válogatáslemezén elhelyezett új tételek, valamint azon tény alapján, miszerint idén (például pár hete a hannoveri és readingi Womad-fesztiválokon) teljesen akusztikus fellépéseket is celebrál, erősen gyanítható, hogy az a lemez afféle visszakanyarodás lesz önnön gyökereihez. A Szigeten mindenesetre fog játszani új számokat is, akkor majd minden kiderül. Legyen persze bárhogyan, reményeink szerint Suzanne Vega lesz az, aki puha érintésével helyre teszi bennünk a dolgokat, akitől finom, csöndes katarzist vágyhatunk.

Aki lendületesebb muzsikára (is) vágyik, feltétlenül célozza be a

Bad Religion

(augusztus 7., 21.00) előadását. A kaliforniai punkhangzás felfedezője cirka húsz éve van a pályán. Mint annyian mások, ők is főként a Sex Pistols meg a Clash hatására vették kezükbe hangszereiket a nyolcvanas évek elején, ám Kaliforniában az idő gyakorta ragyogó, van csinos tengerpart és úgy általában: a helyzet sem annyira szar, mint amilyennek a brit punkok érezték sajátjukat - mindez jócskán befolyásolta a BR muzsikáját. Noha a frappánsan egyszerű, pörgős alapok mellett a társadalombíráló (esetükben hovatovább intelligens) szövegek is megmaradtak, a kép az angol eredetinél könnyedebb, ragadósabb, dallamosabb punkzenévé állt össze, melynek jellegzetes vonása a tisztességesen kidolgozott, akár többszólamú vokál. Túl a kábé tizenkettedik lemezen bizonyossággal kijelenthető, hogy a Bad Religion nagyjából Motörhead-kategória: biztos lehetsz benne, hogy mit kapsz, csalódás kizárva. A zenekar egyébként annak ellenére sem tud igazán befutni, hogy lemezein rendszerint jó pár vérbeli, fülbemászó sláger búvott meg, amelyek aztán valamiért mégsem váltak slágerré. Pedig a kilencvenes évek elején kinézett neki a sztárság: jelentős kiadó támogatta, kaserolták a grunge-zenekarok (főleg a Pearl Jam), meg aztán volt ugye egy - meglehetősen fölvizezett - punkreneszánsz is Green Dayjel, Offspringgel s a többivel, akik mind-mind Greg Graffinék emlőin nevelkedtek, mégsem lettek jobbak náluk. (Az Offspringet ráadásul a Religion-gitáros Brett Gurewitz kultkiadója, az Epitaph röpítette a slágerlisták élére; a gitáros akkortájt, a rendesen beindult lemezcég miatt, ki is szállt a csapatból.) Amikor aztán az egyik legellenállhatatlanabb dalukat, a 21 Century Digital Boyt két nagylemezükre is feltették, klipesítették meg minden, hátha, s aztán mégsem fütyülte a sarki fűszeres, végleg rájöhettek: a mainstream nem tart rájuk igényt - marad a szolidabb, konstans elismertség. Plusz újabb és újabb lemezek, a minőségből csak azért sem engedve: idén is kijött egy The New America címmel. A BR egyébként pár éve már járt mifelénk, ám az Europark parkolójában alig néhányan láthatták, úgyhogy most mindenki pótolhat: pogózni, ugrálni, ízes refréneket ordibálni az ő műsoruk alatt lehet majd a legönfeledtebben, legalábbis szívből reméljük, hogy így lesz.

Szóba kerülhet még a szintén amerikai

The Bloodhound Gang

(augusztus 7., 18.00) mint szórakoztató produkció. Ez a társaság fölsorolásunk legifjabb tagja, alig hat-hét éve létezik. A nagyvilág az 1996-os lemezével ismerte meg, azzal viszont rendesen: a One Fierce Beer Coaster korongból cirka kétmillió példányt kapkodtak el anno. Legutóbbi, Hooray For Boobies albumuk meg még annál is jobban megy. A ránézésre meglehetősen agyhalott társulat zenéjében perverz élvezettel kever a metáltól a hip-hopon át a szintipopig mindent, ami eszükbe jut, ehhez jönnek a politikai korrektségre fittyet hányó, merőben infantilis szövegek, s meglepő, vagy sem, de ez így együtt (pláne, hogy egy percre sem próbálják többnek mutatni magukat annál, amik a valóságban) egy humoros s ugyan teljesen súlytalan, de mondom: szórakoztató produkciót eredményez. Tegyük azért hozzá: pesze csak ideig-óráig -ám ha ez legalább egy koncertnyi időt jelent, már nem járhat vele rosszul az ilyesmi iránt érdeklődő Sziget-lakó.

Greff András

szerző
Greff András
publikálva
2000/30. (07. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...