Henry Rollinst utoljára öt évvel ezelőtt állt módunkban hazai színpadon láthatni. Múlt heti koncertjén mások kísérték, mint akkor, de kedvencünk nem esett át különösebb változáson: szóba sem jöhetett, hogy száz százaléknál kevesebbet nyújtson.Mindazonáltal a csütörtök nem indul kimondottan ígéretesen. Jó ideje már a magát a kora délutáni puha fényben is bámulatosan csúfnak mutató PeCsa körül ólálkodom, amikor kiderül, hogy hiába kavartunk ezerrel, nincs mód az annyira vágyott Narancs-Rollins "rangadóra". Emberünket épp a meglehetősen combos, egy hétbe öt-hat fellépést sűrítő európai turné áldatlan következményei sújtják: halálfáradt, a torka tönkrevágva, estig csak pihen. Arra kapunk csak lehetőséget, hogy e-mailben vegzáljuk - megtörténik, hovatovább a válasz is megjön, még ha nem is díjazza különösebben az erőfeszítéseinket...
1998 vége felé Rollins nemcsak a tíz éven keresztül mellette küzdő zenészeitől búcsúzott el, hanem - mint akkor gondolta - magától az énekléstől is. Minderre ma már csupán átmeneti válságként tekint vissza, s ebben jelentékeny szerepe volt egy Mother Superior nevű Los Angeles-i társaságnak. Ezzel a trióval egy stúdiómunka során ismerkedett meg közelebbről, s ott aztán egy éjszaka megírt velük négy-öt számot - hajnalra ismét volt Rollins Band. Hogy friss zenekara eltérő korosztály és más közegből érkezett, Henry szerint nem igazán okoz fennakadást. "Annyival azért nem fiatalabbak nálam, másfelől azok után, amit láttam, s amin keresztülmentem, öregebbnek érzem magamat a saját szüleimnél is, így folyamatosan érzem a szakadékot magam és azok között, akikkel megismerkedem. A társaimmal ugyanazokat az értékeket valljuk a zenében, jól kijövünk egymással." Rollins valóban
a sűrűjéből
merített: huszonévesen megélte a nincstelenséget, a Black Flaggel éveken át olyan közönségnek játszott, amelynek tagjai között számtalan figura tartotta a késelést és a zenészeket sem kímélő tömegverekedést egy koncert természetes velejárójának. 1991-ben legjobb barátját, Joe Cole-t a szeme láttára lőtte agyon holmi agybeteg tolvaj, és a sor még folytatható volna, de nincs értelme részletezni, mekkora erőfeszítésébe kerülhetett, hogy mindebből épen kerüljön ki: elég azokba a sötét szemekbe nézni, kiolvasható belőlük minden.
Henry Rollins alighanem a rock and roll első számú sztahanovistája. Húsz éve munkálkodik azon, hogy a maximumot préselje ki abból, amihez nyúl. Legutóbbi lemezein (Get Some Go Again; Nice) a legklasszikusabb ősrock került terítékre, Henry azonban közel sem érzi magát emiatt retrográdnak. "Meghallgattam már néhányszor azt a két lemezt, és egyik sem tűnt öregesnek vagy porosnak a számomra. Ahhoz, hogy egy >>újfuckot és bitchet kiabálni, én azonban képtelen vagyok ilyesmire. Mi szenvedéllyel és maximális elkötelezettséggel játsszuk a rockzenét. Akinek ez nem tetszik, az hallgasson Jennifer Lopezt." Azért ezeket a nótáit is jó páran bírhatják: noha a Rollins Band manapság sem divatos csapat, szerte a világon képes igen sikeres turnékat összehozni. Mindeközben Henry kiadója, a 2.13.61. (amely a főnök dolgain kívül többek között Nick Cave, Jeffrey Lee Pierce vagy Hubert Selby köteteit jelentette meg) is köszöni szépen, pörög - még ha az elmúlt években nem is sikerült a cégének való izgalmas, friss, a konvenciókra fittyet hányó írótehetségre bukkannia. ´ maga sem igazán írogatott az utóbbi időben, hacsak újságcikkeket nem. Tán, mert a Rollins Band szüntelenül mozgásban van: Európa után (a budapesti az utolsó előtti állomás) a turné Amerikában folytatódik, koncertlemezt készítenek, aztán belekezdenek az új album munkálataiba, amelyet csak a nyári fesztiválok akaszthatnak meg, majd ősztől újabb turnék és aztán így tovább, a végtelenségig.
Este
a hazai Superbutt zenél Rollinsék előtt. Kutya nehéz ma már ezekből a groove-okból meg mélyre hangolt minimálriffekből valami valóban vérforralót kisajtolni, most sem sikerül, de ha akarom, szódával elmegy: a zenekar precíz, feszes, műsoruk pedig példamutatóan rövid.
Henry Rollins, ez a nettó gladiátor aztán éppoly vehemenciával érkezik a színpadra, amilyennel az egymást ronggyá verni készülő férfiak pattantak ringbe a Harcosok klubja című filmben. Lassúbb tempójú tételekkel (Disconnect; On The Day) indítanak, fokozatosan pörögnek fel, a számok szinte kizárólag az utolsó két lemezről szólnak. Akad, akinek ez problémás, nekem nem. Na persze a magamfajtával, akinek egyáltalán nem derogál időnként egy-egy Led Zeppelin- vagy Black Sabbath-korongot fektetni a tű alá, Rollinséknak könnyű dolga van. Emlékszem, ´97-ben a Szigeten megelégedtem a hátsó sorokkal, hogy onnan tudálékos pofával figyeljem, legkivált az akkori ritmusszekció fondorlatos cseleit. Most előrébb fészkelődöm, eszem ágában sincs bármit is megfejteni, magamra engedem a néhány dögös alapakkordot, a zenekar rendben, van íze a dolognak, roots-rock vagy sem, nagyon okés. (Nem mondom, még klasszabb lehetett volna, ha a koncert első felében arányosabb a hangzás, és mindvégig jelentékenyebb a hangerő.) Egyébiránt Rollinst figyelni önmagában sem lebecsülendő élvezet. Fújtat, táncol, a testén az izmok, a nyakán az erek duzzadnak: mozgásszínház az ember bőre alól kiszakadni igyekvő ősállatról. Igazán jól énekel - hogy miféle gondokkal küszködött aznap, abból semmit nem enged látszani: nincs blöffölés, alibizés, takarékláng. Az a bizonyos száz százalék, az van. Henry Rollins negyven fölött, őszülő fejjel sem bír kevésbé zseniális lenni, és ez, Salingerrel szólva, sikerrel késztet bámulatra engem.
Mehettem haza derűvel, fülemben sípolás kísért.
Greff András
Petőfi Csarnok, február 21.
