A Two Days A Week nevű fesztivál történetében idén esett meg először, hogy elment előre az összes jegy, ami itt biztonsági okból úgy nyolcezer főre redukált nézősereget jelent. Ugyan a két nap alatt fellép vagy húsz zenekar, de mivel a plakátokon jelentősebb húzónevet nem látok, hajlamos vagyok a telt házat Manson nyakába varrni. Úgy látszik, ő még akkor is jelentékeny mézesmadzag, ha Európában utoljára úgy öt éve, a különös kegyetlenséggel elkövetett Antichrist Superstar album megjelenése alkalmából volt valóban jelentős fölhajtás körülötte. Különben meg az a sokfelé emlegetett, nem igazán esztétikai, sokkal inkább társadalmi természetű Manson-jelenség, az mindig is afféle egzotikus amerikai belügynek számított inkább. Hogy holmi rockzenekar ellen családvédő ligák, egyházi vezetők, valamint demokrata és republikánus politikusok, azaz úgyszólván mindenki összefogjon. Manson jól beletrafált, miközben ehhez csupán a legtriviálisabb "Isten, Haza, Család" fogalomkört kellett kicsit arcon rúgnia. Lett belőle baja elég. Két éve, amikor is, emlékezzenek, két tizenéves coloradói vadbarom vérfürdőt rendezett egy helyi középiskolában, még komolyabb tévéhíradók is őt bírták fölmutatni bűnbaknak, és ez aztán egy végtelenül ostoba össznépi boszorkányüldözésbe torkollott. Elhallatszott mindez idáig is, de annyira azért senkit sem érdekelt. Mansonre mifelénk annak okán járt a nép, hogy azt rebesgették, nem akad az ő koncertjeinél intenzívebb, infernálisabb szeánsz.
A majd egy éve tartó Guns, God and Government turné nyári szakaszába nyolc darab európai dátum fért bele, a wieseni a hatodik. Marilyn Manson gondos csávó, eljövetelével szépen kivárja a boszorkányok óráját.
Éjfélkor aztán villany leolt, füst befúj, és máris dörög az Irresponsible Hate Anthem. Alig megy le az első három szám, máris érezni lehet: gáz van. Méghozzá jókora. Harangoztak erről Mansont látott ismerőseim az utóbbi időben sokat, és most a saját szememmel is láthatom: a lehengerlő intenzivitás, a fölöttébb izgató "akármi megtörténhet"-hangulat bizony sehol. Ennek a sokáig félve bámult, öntestét fölsebző, társait lángokba borító, mondjuk rá, performance-művésznek ma este az a legveszélyesebb akciója, hogy buborékmentes ásványvízzel köpködi a legelöl állókat. Marad azért cirkusz a népnek, ha mégoly sekélyes is. Ott vannak mindjárt a zenészei, végtére is ez egy zenekar. Adnak a külsőre, Madonna, a billentyűs egy hat láb mélyről kihantolt punk, Twiggy basszer csinos baby-dollban van (ez valami divat a bőgősök között, legutóbb a szigetes Placebón láttam ilyent) és így tovább. Tényleg klassz ez az image, mindössze amit játszanak, azzal van baj. Jó, nem nyúlnak mellé a gitárnyakon, de ez ugye elvárható ennyi sok föllépés után. Hanem az attitűd. Egy forrasztópákájával évtizedek óta futószalag mellett serénykedő acélmunkás rutinjával, valamint annak könnyen elképzelhető lelkesedésével szántanak végig a programon. Szív, lélek, tűz - játékukból csupán ennyi hiányzik ma itten. Semmi tétje nincsen, erősen átlagos indusztriális zúzás, nem tanultak ezek a Trent Reznortól semmit. A The Fight Songra azért rábólintunk, ennek király a riffje, és csodák csodájára el is csípik tisztességesen, majd, ha sötétségével nem is hívja ki a ránk boruló csillagtalan éjt, a Sweet Dreams is megszólal, azt viszont a Eurythmics írta. Főleg az első lemezükön vannak kedvemre való, érdekes nóták, valószínűleg ezért nem játszanak arról semmit sem. Valamint, meg kell mondanom frankón, sosem gondoltam volna, hogy el lehet játszani a Beautiful People-t - ezt a jól megcsinált, hangulatosan sötét nótát - úgy, hogy a kiváltott reakcióm kimerüljön egy orbitális ásításban. Szóval kínos hangulat, bénán toporgó tömeg. Csak az első két sor igyekszik végig, a többiek néha énekelnek (vezényletre), mert ez itt a nagy Marilyn Manson, és jól akarják érezni magukat szegények.
Közben a főkolompos megkísérli menteni a menthetetlent. Visít, ahogy a torkán kifér, szó se róla, vonzza a tekintetet, elébb gólyalábakon állva megvuduzza, aztán a végítélet pápájaként ijesztgeti a közönséget, majd nercbundában adja a kiégett rocksztárt - utóbbit fölöttébb hitelesen. Ezek voltak az érdekesebb pillanatai, amúgy elég hervasztó nézni, ahogy tétován kószál a színpadon, miközben feszt a farkát masszírozza. Látható aztán egy borzasztóan szánalmas műbalhé is, mikrofonállvánnyal neki van esve a doboknak, pontosabban a lábdobokra szerelt üres dobozoknak, ezeket öregesen, óvatosan lekotorja, nehogy a cinállványon akár csöppnyi karcolás essék is. Nem lódítok, ezt még a Michael Jackson is bevállalná. Hát ide jutottál, édes öregem? Nem is több az egész hakni hatvan percnél, lerohannak, oszt´ vissza sem jönnek többé. Jobb is így, alighanem.
Na persze, mit akarunk mink? "Mocskos, mocskos rocksztár" - megénekelte magát már az elején.
Greff András
Wiesen, augusztus 30.
(Köszönet Podlovics Péternek)
