Könyv: Színes múlt (Dizseri Eszter: Kockáról kockára - A magyar animáció krónikája)

szerző
Greff András
publikálva
2000/7. (02. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Dizseri Eszter: Kockáról kockára - A magyar animáció krónikája 1948-1998

A magyar animáció feltehetően olyan valami, ami meglehetősen széles befogadó rétegnek jelent, de még inkább jelentett igen sokat. Elég csak tárgyalt könyvünk képekkel gazdagon illusztrált lapjait felpergetni, s láthatjuk, hogy legyen bár szó akár rajzjátékfilmről, akár tévésorozatról, netán a hagyományos értelemben vett "művészi" rövidfilmről, mind-mind megannyi kedves emlék, szívesen látott ismerős, s mint ilyen, már megéri foglalkozni vele. Nem utolsósorban pedig hazánk animációja már egy picivel el is hagyta az ötvenedik életévét, ilyen esetekben pediglen szokás bizonyos összegzést, áttekintést nyújtani. Valami ilyesfélére vállalkozik ez a kötet is.

Az már első ránézésre lejön, hogy az alkotók szerencsére kellően komolyan vették a feladatot, a céltárgy már méretével és kemény fedelével jót sejtet, s a belsővel sem lehet komoly problémánk: gondosan tervezett darabról van szó, szépen tördelt hasábok között búvik meg egy sor fekete-fehér fotó (az alkotókról, a műhelyekről s természetesen leginkább maguknak az alkotásoknak egyes képkockáiról), aztán rajzok és skiccek, a könyv hátsó oldalain pedig színes képek s végül egy szerény, százhét oldalas adattár. A legizgalmasabb persze a lényegi rész, a könyv első felét kitevő "rajzfilméletrajz".

Kalandos fordulatokban,

érdekes egyéniségekben pedig nem szenvedett hiányt ez a történet (melyet a végkifejlet ismeretében akár drámának is nevezhetünk), hogy mást ne mondjunk, már maga az indulás ilyen volt. Elborzasztó, lehetetlen körülmények között (az ötvenes évek legelején járunk) startolt itthon a műfaj, és mindjárt itt az elején a legkontúrosabb kulcsfiguraként jelenik meg a hazai rajzfilmipar doyenje, az akkortájt szerte a világon jókora befolyással bíró Disney-stílusra nemet mondani bíró s tulajdonképpen a magyar rajzfilmet mint olyat megteremtő Macskássy Gyula, hogy lelkes kis csapatával apró, dohos szobákban, vasalódeszkákon fesse cellre álmait. S hiába volt több szempontból is sikeres már az első komolyan vehető alkotás, A kiskakas gyémánt félkrajcárja, azért még jó ideig vegzálták őket: 1954-ben például az alkotógárda cirka 90 százalékát eresztették szélnek hosszú évekre. Volt viszont elég pénz a gyártáshoz, ráadásul az akkori vezetés kevésbé fázott a rajzolt történetektől, s így - gyakorlatilag a magyar játékfilm aranykorával egy időben - az animáció is megkezdhette Oscarral és minden egyéb fesztiválsikerekkel, mai szemmel nézve irdatlanul bőséges nézőszámokkal tarkított sikerpályáját, hogy aztán az elmúlt tíz évben a körülményeket, lehetőségeket tekintve szép lassan visszajusson már-már a fél évszázaddal ezelőttit idéző állapotokig. A kör bezárult.

Dizseri Eszter e történet egy bizonyos szeletét belülről, érintettként szemlélhette végig (nyolc éven át mint rajzoló, később mint PR-vezető dolgozott a Pannóniában), vegytiszta objektivitásra így ne is számítson a kedves olvasó, a szerző ugyanis leplezetlen szeretettel közelít a témához. A történet fonalát mindig maga kezdi gördíteni szikár, pontos mondataival, hogy aztán az egyes fejezeteken keresztül bemutathassa és meg is szólaltathassa a létező összes rendezőt, tervezőt, háttérfestőt egészen az utolsó vidéki független pincestúdió kifutófiújáig. ´k pedig mesélnek, mesélnek, és ezekre a monológokra, interjúkra bizony ráfért volna egy erősebb kezű szerkesztés, mert túl azon, hogy egyes, bizonyára hangulatfestési céllal szerepeltetett anekdoták vagy némely öninterjú jól oldja a temérdek adattal, információval terhelt közlendőt, rengeteg bennük az ismétlés, a merőben érdektelen részlet. Párás szemű nosztalgiával tekint vissza minden egyes animátor a régi szép időkre, legfőképp az azilumot jelentő Pannónia stúdióra, ahol mindenki szép volt és tehetséges. S még a nagyobb gáncsoskodások, a szégyenletes dolgok (mint például az Oscar-díj át nem vétele) is mintha el lennének kissé bagatellizálva. Csak a szépre emlékezünk. Ámde a szintén hosszú oldalakat kitevő, a magyar sajtó ez irányú cikkeiből, kritikáiból való

szemlézgetés

a célnak már megfelelőbben, az olvasó számára jóval izgalmasabban oldódott meg.

Benne foglaltatik hát e kiadványban mondhatni a legapróbb szeglete is a választott tárgynak, ami viszont kevéssé bomlik ki, az annak a jelenségnek a tárgyalása, hogy miért, mitől is válhatott annyira egyedivé, népszerűvé a "klasszikus" magyar animáció, mit tudtak ezek a filmek, amit mások nem (azonkívül persze, hogy "nagyon-nagyon jók voltak mind"), s mely alkotásaink így a világ öt legnagyobb animációs stúdióinak egyikévé varázsolták a Pannóniát anno. A mai elkeserítő állapotot már több szempontból fejtegetik. Szerencsére sem a szerző, sem az amúgy e tárgykörben rém pesszimistán megszólaló művészek nem dobálódznak kizárólag az anyagiak hiányával (ellenpélda ugyanis, lásd mondjuk a fillérekből összetákolt, sikert sikerre halmozó South Parkot, nem kevés akad manapság), viszont nem is tűnnek túl invenciózusnak, sokan sírják vissza a régi iskolát, hiányzik a nagyot akarás, az új utak, lehetőségek fáradhatatlan, tudatos és célzott keresése. Az utolsó oldalak sugalmazása imigyen könnyedén kihallható: jöjjenek a fiatal, szép, tehetséges (és független) alkotók. És tényleg: csak jönne valami már.

Greff András

Balassi Kiadó, 1999, 320 oldal, 2000 Ft

szerző
Greff András
publikálva
2000/7. (02. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...