Lemez: Skandináv langyos (Gluecifer: Basement Apes)

szerző
Greff András
publikálva
2002/17. (04. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Mivel a szélesebb nagyközönség előtt az elmúlt évek során olyasféle vicczenekarok képviselték a szegény punkzenét, mint a Green Day, az Offspring vagy újabban a Blink 182 és a Sum 41, okkal tűnhetett menthetetlennek az egész stílus. Holott csupán tájolás kérdése az egész: a kaliforniai strandokról meg kell feledkezni gyorsan, majd Európa északi territóriumai felé venni az irányt. A skandináv punk and roll mozgalom a kilencvenes évek közepe óta az öreg kontinens egyik legprímább ajánlatának számít: kiforrott, minőségi és messzemenően exportképes. Utóbbinak alapvetően két oka van: egyrészt a legszakadtabb rakendroller is kifogástalanul beszéli/énekli az angolt, másfelől a kutya alighanem a magasan kvalifikált hangmérnökök meg stúdiók háza táján van elásva. A mezőnyt a svédek vezetik, az övék a Hellacopters, a Backyard Babies és a The Hives, azaz a már valódi nemzetközi áttörésen átesett triász, nyomukban pedig ott liheg a Hardcore Superstar és a The (International) Noise Conspiracy. Norvégiának ellenben a legnagyobb legenda, az 1998-ban feloszlott, ám azóta csak kultikusabbra hízott Turbonegro jutott, nem beszélve recenziónk voltaképpeni tárgyáról, a Glueciferről. Finn termékből eddig csak a jó nevű Flaming Sideburns ért el hozzám, de bizonyára nekik sem kell társtalanul pusztítaniuk a helsinki klubokban. Mi a közös ezekben a csapatokban? Az, hogy valójában egyik sem talált föl az égadta világon semmi újat. Nagyjából azonos helyről is merítenek: MC5, Ramones, Stooges, Motörhead, olyiknál Kiss-típusú oldszkúl hardrock, másutt egy kevés New York Dolls-ízű glam. Hogy akkor mi bennük a pláne? Legkivált a kiemelkedő dalszerző tudomány, s az a lendület, amelytől a legtriviálisabb akkordjaik is valószínűtlenül friss huzatot kapnak. No persze az, hogy tán csak a magamfajta későn érkező - aki még a világon sem volt a Never Mind The Bollocks idején - bír lelkesedni értük igazán, simán benne van a pakliban.

Mivel a szélesebb nagyközönség előtt az elmúlt évek során olyasféle vicczenekarok képviselték a szegény punkzenét, mint a Green Day, az Offspring vagy újabban a Blink 182 és a Sum 41, okkal tűnhetett menthetetlennek az egész stílus. Holott csupán tájolás kérdése az egész: a kaliforniai strandokról meg kell feledkezni gyorsan, majd Európa északi territóriumai felé venni az irányt. A skandináv punk and roll mozgalom a kilencvenes évek közepe óta az öreg kontinens egyik legprímább ajánlatának számít: kiforrott, minőségi és messzemenően exportképes. Utóbbinak alapvetően két oka van: egyrészt a legszakadtabb rakendroller is kifogástalanul beszéli/énekli az angolt, másfelől a kutya alighanem a magasan kvalifikált hangmérnökök meg stúdiók háza táján van elásva. A mezőnyt a svédek vezetik, az övék a Hellacopters, a Backyard Babies és a The Hives, azaz a már valódi nemzetközi áttörésen átesett triász, nyomukban pedig ott liheg a Hardcore Superstar és a The (International) Noise Conspiracy. Norvégiának ellenben a legnagyobb legenda, az 1998-ban feloszlott, ám azóta csak kultikusabbra hízott Turbonegro jutott, nem beszélve recenziónk voltaképpeni tárgyáról, a Glueciferről. Finn termékből eddig csak a jó nevű Flaming Sideburns ért el hozzám, de bizonyára nekik sem kell társtalanul pusztítaniuk a helsinki klubokban. Mi a közös ezekben a csapatokban? Az, hogy valójában egyik sem talált föl az égadta világon semmi újat. Nagyjából azonos helyről is merítenek: MC5, Ramones, Stooges, Motörhead, olyiknál Kiss-típusú oldszkúl hardrock, másutt egy kevés New York Dolls-ízű glam. Hogy akkor mi bennük a pláne? Legkivált a kiemelkedő dalszerző tudomány, s az a lendület, amelytől a legtriviálisabb akkordjaik is valószínűtlenül friss huzatot kapnak. No persze az, hogy tán csak a magamfajta későn érkező - aki még a világon sem volt a Never Mind The Bollocks idején - bír lelkesedni értük igazán, simán benne van a pakliban.

Az oslói székhelyű Gluecifer ízig-vérig tipikus példánya ennek a körnek, sorsában is az: ´94-ben alakult, s ahogy telt-múlt az idő, számaiban úgy tolódtak el az arányok egyre a vadóc punktól a lazább, dallamosabb hardrock felé. Három nagylemezen van túl (Ridin´ The Tiger, Soaring With Eagles At Night..., Tender Is The Savage), ezzel a negyedikkel most kinéz neki a méretesebb nemzetközi siker. Hirdetéseik szerint máris ezek a jóemberek volnának a "rock királyai", ami meglehetősen kínos, főként mert a Basement Apes másodosztályú munka csupán. Kellemes, tisztességesen összefabrikált, izzadtságtól dicséretesen mentes hallgatnivaló, de ahhoz azért ennél sokkal magasabb hőfokon kellene lobognia, hogy igazán magával ragadóvá váljon. Meg aztán a nóták sem különösebben emlékezetesek. Én legalábbis nem nagyon tudom, miképpen jöhetne össze az annyira vágyott regnálás, ha még a klipet és kislemezt kapott Easy Living sem ragaszkodik az emberhez levakarhatatlanul.

Greff András

SPV/Record Express, 2002

szerző
Greff András
publikálva
2002/17. (04. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Interjúk
Somlyódy László, Mathias Énard
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...