Bárhogyan is, az 1998-ban előbukkanó Mechanical Animals homlokegyenest mást, egy masszív Bowie-"idézgetésekkel" teletűzdelt neo-glamrock produkciót mutat, még Manson is "átalakul" - bizonyára Ziggy Stardust nyomán - egy Omega névre hallgató, bizonytalan nemű figurává. A szerepjáték ugyan nem egészen érdektelen, csak erősen inog tőle a hitelesség, gyorsan ejtik is a dolgot, vissza az alapokhoz, skandálják, s ezzel máris a jelenben vagyunk.
Az új lemez megfeszített Mansont ábrázoló, mérsékelten ízléstelen borítóját látva ugyan kétkedéssel fogtam neki a Holy Woodnak, amely viszont, meglepő vagy sem, nagyon rendben van. Legfőképp, mert eltűnt az a vonás, amellyel eddig rendre bosszantottak: a dalok vészesen ingadozó színvonala. A vérbő gitárosokra, húsos groove-okra épülő vehemens indusztriális-rock slágerek igen ütősek, ám ezeknél is jobbak a lemez másik felét kitevő akusztikus gitárokkal, zongorával dúsított lassú, keserű tételek. Perfektül simulnak a barátságtalanabb téli esték alá.
H
A Marilyn Manson dolgait általában érdeklődve figyelgetem, a Nine Inch Nailsnek viszont kimondott szurkolója volnék, különösen, mióta tavaly télen volt szerencsém Bécsben koncerten is meglesni a csapatot, amely a Libro terében egy minden előzetes várakozást felülmúló előadással fektetett ki, a jelen lévő néhány ezer szerencsés flótással egyetemben. Ellenben a remixlemezeikért, amelyek sorába a Fixed és a Further Down the Spiral után ez az új korong harmadikként illeszkedik, sosem voltam oda. Nem hallottam ki belőlük, hogy ugyan miféle pluszt is tesznek hozzá az alaplemezeken lévő, hozzáfűznivalót nem nagyon igénylő dalokhoz. Ezen a mostani eresztésen tizenegy dal búvik meg, a zenekar internetes oldalán (www.non.com) hallható még néhány lemaradt változat, sőt lehetőséget nyújtanak a kedves látogatónak, hogy maga buherálhassa meg a The Big Comedownt. Az 1999-es dupla lemez, a The Fragile bizonyos tételeit a zenekar tagjai és a körülöttük gyakorta sertepertélő programozó szakemberek által átértelmező Things Falling Apart gerincét a Starfuckers Inc. három mixe jelenti. Ez a nóta, amelynek sorai eredetileg Mansonnek szóltak, amiért az dehonesztáló passzusokat kanyarított Reznorról a The Long Hard Road Out Of Hell című, megjegyzem, kimondottan szórakoztató könyvébe; a dal klipjében aztán a két főkolompos már békés egyetértésben vegzálja a vérbeli starfuckert, Courtney Love-ot alakító statisztát.
A számok java része már-már a felismerhetetlenségig roncsolt torzó, szabálytalan hangkollázs: itt-ott valóban érdekes kísérletek, csak nem azok a muzsikák, amelyekért én lelkesedni bírnék. Két dalt kiragadok azért: a kiváló Gary Numan-feldolgozás (Metal) meg a turnégitáros Danny Lohner által készített hangulatos Where Is Everybody?-verzió valódi telitalálat - ezzel együtt, ha szívből kell Nine Inch Nailst ajánlanom, továbbra is a tavalyi, nagyszerű The Fragile-nál maradnék.
Greff András
Mindkét lemez: Interscope/Universal, 2000