Lemez: Egy kivétel (System Of A Down: Toxicity)

  • Greff András
  • 2001. október 18.

Zene

Miképp ismerhetők fel az amerikai nu-metál zenekarok? Elég egy pillantás. Fiatal, többnyire fehér, műkedvelő hip-hopperek bíbelődnek gitárokkal, látszólag maguk sem tudják, miért; színtelen-szagtalan, amit játszanak, rosszak, mint a bűn. Az Amerikában a grunge halálát követő legméretesebb mainstream rockzenei hullám - amelyben a Limp Bizkit- vagy Crazy Town-féle tökéletes nímandok alkotják az élvonalat - immáron sok éve sodorja magából kifelé az ilyesféle társaságokat. (Egyébként jó néhányuk csak azzal tudott befutni, hogy feldolgozott egy nótát valamelyik rémisztő nyolcvanas évekbeli popcsodától.) Ilyeténképpen aligha meglepő, hogy a jobb érzésű zenehallgató rögvest frászt kap, ha valahol nu-metált neszel. Én például hallani sem akartam eleinte a System Of A Downról. Éppen olyannak tűntek első olvasatban, akár a többi reménytelen szerencselovag. Hanem aztán láttam az egyik klipjüket (Sugar), és abból a pompás kis nótából nyomban kitűnt, hogy itten valami érdekesebb történetről van szó, én pedig szörnyen kiszúrnék magammal, ha kimaradnék belőle.
Miképp ismerhetők fel az amerikai nu-metál zenekarok? Elég egy pillantás. Fiatal, többnyire fehér, műkedvelő hip-hopperek bíbelődnek gitárokkal, látszólag maguk sem tudják, miért; színtelen-szagtalan, amit játszanak, rosszak, mint a bűn. Az Amerikában a grunge halálát követő legméretesebb mainstream rockzenei hullám - amelyben a Limp Bizkit- vagy Crazy Town-féle tökéletes nímandok alkotják az élvonalat - immáron sok éve sodorja magából kifelé az ilyesféle társaságokat. (Egyébként jó néhányuk csak azzal tudott befutni, hogy feldolgozott egy nótát valamelyik rémisztő nyolcvanas évekbeli popcsodától.) Ilyeténképpen aligha meglepő, hogy a jobb érzésű zenehallgató rögvest frászt kap, ha valahol nu-metált neszel. Én például hallani sem akartam eleinte a System Of A Downról. Éppen olyannak tűntek első olvasatban, akár a többi reménytelen szerencselovag. Hanem aztán láttam az egyik klipjüket (Sugar), és abból a pompás kis nótából nyomban kitűnt, hogy itten valami érdekesebb történetről van szó, én pedig szörnyen kiszúrnék magammal, ha kimaradnék belőle.

Húzódzkodjunk akkor közelebb! Kik ezek a jóemberek? Postacímük Los Angelesbe mutat, egyébiránt négy örmény férfiú. Három éve adták ki (a zenekar nevét viselő) első nagylemezüket, majd körbeturnézták a földgolyót, nálunk is megfordultak a PeCsában a Slayer vendégeként. Nem volt elképesztő fölhajtás körülöttük, szép lassan mégis eladtak közel egymillió albumot; ennek a friss eresztésnek pedig már a Billboard-lista első helyéről startolt a pályafutása.

És hogy milyenek a számaik? Mintha az elvetemülten experimentális Primus kapaszkodna össze a stílhatárokat felperzselő Faith No More-ral, hogy aztán a Slayer vadságával essenek a hallgatónak. S az innovatív ötletekben korántsem szűkölködő alapok fölött egy baromi jó énekes, a szíves szóbeli közlése szerint örmény folkzenén (is) szocializált Serj Tankian süvölt: ragadós dallamok egyszer, hangszálszabdaló üvöltések másszor, kifogástalanul. Részemről az itt hallgatható tizennégy szám vaskosabb felével sikerült egészen baráti viszonyt kialakítani, de különösképpen kettővel. Az egyik a Chop Suey! (ez az első kislemez, amely, olvasom, nagyszerűen pörgött az amerikai alternatív rádiókban, de a terrortámadást követően számos egyéb nótával egyetemben darab időre eltekintettek a lejátszásától), a másik a Deer Dance. Mindkettőben lobogó flamencogitárok ölelkeznek arcbontó riffekkel úgy, hogy attól falnak kell menni. Alighanem ez a számtalan szellemes ötlet a legjobb a Systemben.

Mindazonáltal az is tény, hogy kirívó mélységi kiterjedéseket bizony hasztalan keresnénk ezen a lemezen. Na és. Szerintem már akkor sem jártunk rosszul, amennyiben a Toxicity "csupán" az év egyik legszórakoztatóbb nekigyűrkőzése.

Greff András

Sony, 2001

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.

Utat tört magának

Tasó Lászlót 2022-ben még szavazati rekorddal választották országgyűlési képviselővé, jövőre már csak listán indítja a Fidesz–KDNP. Nyíradonyban, ahol harminc éve lett polgármester, és ahová dőlt az uniós pénz, az új vezetés kifizetetlen közvilágítási számlával, büntetőeljárásokkal szembesült, továbbá azzal, mi minden függ a képviselőtől.