Húzódzkodjunk akkor közelebb! Kik ezek a jóemberek? Postacímük Los Angelesbe mutat, egyébiránt négy örmény férfiú. Három éve adták ki (a zenekar nevét viselő) első nagylemezüket, majd körbeturnézták a földgolyót, nálunk is megfordultak a PeCsában a Slayer vendégeként. Nem volt elképesztő fölhajtás körülöttük, szép lassan mégis eladtak közel egymillió albumot; ennek a friss eresztésnek pedig már a Billboard-lista első helyéről startolt a pályafutása.
És hogy milyenek a számaik? Mintha az elvetemülten experimentális Primus kapaszkodna össze a stílhatárokat felperzselő Faith No More-ral, hogy aztán a Slayer vadságával essenek a hallgatónak. S az innovatív ötletekben korántsem szűkölködő alapok fölött egy baromi jó énekes, a szíves szóbeli közlése szerint örmény folkzenén (is) szocializált Serj Tankian süvölt: ragadós dallamok egyszer, hangszálszabdaló üvöltések másszor, kifogástalanul. Részemről az itt hallgatható tizennégy szám vaskosabb felével sikerült egészen baráti viszonyt kialakítani, de különösképpen kettővel. Az egyik a Chop Suey! (ez az első kislemez, amely, olvasom, nagyszerűen pörgött az amerikai alternatív rádiókban, de a terrortámadást követően számos egyéb nótával egyetemben darab időre eltekintettek a lejátszásától), a másik a Deer Dance. Mindkettőben lobogó flamencogitárok ölelkeznek arcbontó riffekkel úgy, hogy attól falnak kell menni. Alighanem ez a számtalan szellemes ötlet a legjobb a Systemben.
Mindazonáltal az is tény, hogy kirívó mélységi kiterjedéseket bizony hasztalan keresnénk ezen a lemezen. Na és. Szerintem már akkor sem jártunk rosszul, amennyiben a Toxicity "csupán" az év egyik legszórakoztatóbb nekigyűrkőzése.
Greff András
Sony, 2001
