Lemez
Az 1965-ös születésű Trent ötéves korától tanul zongorázni, szaxofonozni és tubázni, de hamarosan közbeszól a rockzene, így zeneakadémiai álmai semmivé foszlanak. Később a főiskolán komputerprogramozást tanul, de két év múltán dobbant: irány Cleveland és a zenei karrier. 1988-tól már a Kilenchüvelyknyi Körmök név alatt - melynek a belemagyarázások dacára sincs mélyebb jelentése - samplerek és komputerek bűvöletében demózgat magányosan, ezek alapján szerződteti a TVT, majd repteti Angliába a debütáló lemez rögzítésére. Az 1989-es Pretty Hate Machine zenéjében és szövegében is hideg, komor, mégis magával ragadó szintipop-indusztriális-rock amalgám, érzékelhető Depeche Mode-, Skinny Puppy- és Cure-hatásokkal, a dalok viszont ritka erősek, mondhatni, sláger mind. A Head Like a Hole című nyitószámot az alternatív rádiók és később az MTV is agyonjátssza, az NIN pedig egy komplett rockzenekar felállásával viszi a lemezt színpadra. Megjárják a ´91-es Lollapaloozát, Európában a Guns´ N´ Rosesszal turnéznak; az album Amerikában platina.
1992-ben megválnak a TVT-től, Reznor és menedzsere, John Malm megalakítja a Nothing Recordsot: náluk van többek között a Marilyn Manson, a Coil, a Pop Will Eat Itself. Az év őszén kijön a Broken EP, egy hat dalba sűrített indusztriális düh - már szintipophatások nélkül -, súlyos, zajosra effektezett gitárokkal. A Wish című dalért bezsebelik első Grammyjüket, egy év múlva pedig megjelenik az EP remixváltozata, a Fixed. 1994 meghozza a második nagylemezt, a végtelenül összetett és a maga nemében azóta is felülmúlhatatlan The Downward Spiralt. Ez a közel sem hallgatóbarát munka (középpontjában az élettől való elidegenedéssel) váratlan siker lesz, négymillió példányban kel el; Closer című dala egész biztosan a kilencvenes évek egyik legfélelmetesebb popslágere. A hangzás teljességét ekkor már az állandó segítőtársnak számító Charlie Clouser programozó, valamint vendégzenészek - páldául: Stephen Perkins (Jane´s Addiction), Adrian Belew (King Crimson) - segítségével érik el.
*
Reznor ekkortól kezd nyújtózkodni az NIN határain túlra is: duettet énekel Tori Amosszal, majd Oliver Stone felkérésére elkészíti a Született gyilkosok soundtrackjét, amely újításával - a dalok közé a filmből kiemelt dialógusok ékelődnek - követendő példává válik. Az NIN tömény atmoszférájú dalai egyre több filmben bukkannak fel, gyakran a képekkel egyenrangú partnerként: a Hetedik nyitó képsora páldául biztosan kevesebb lenne nélkülük.
Az év végére a Nails már teljesen mainstream, Reznor a zenei lapok mellett a közéleti magazinok címlapjainak is kedvelt szereplőjévé válik, a Playgirl a tíz legszexisebb rockzenész közé választja. 1995-ben jelenik meg a Further Down The Spiral című remixlemez (rajta Aphex Twin- és Coil-mixekkel), az NIN nagy példaképével, David Bowie-val turnézik, Trent meg Courtney Love-val folytat egy rövid, ám viharos viszonyt. Reznor az év második felében New Orleansba költözik, és megalapítja a NASA-központokat idézően high-tech Nothing Studiót, ahová egy évre bezárkózik elkészíteni felfedezettje - az ugyancsak médiakedvenc botrányzenekar -, a Marylin Manson második lemezét.
A ´97. februári Rolling Stone címlapján Reznor David Lynchcsel látható: a Lost Highwayhez szerkesztett filmzenén két NIN-dal hallható - közülük a Perfect Drug újabb Grammyt fial. ´97 őszétől pedig nagy nehezen elkezdődik az új Nine Inch-lemez felvétele, végig a stúdióban, két kínkeserves esztendő a (Reznort nevelő) nagymama elvesztése után. A túlzottan magas elvárások elől menekülve, Reznor még ekkor is ki-kibújik a dalszerzés terhe alól: zenét és effekteket gyárt a Quake című számítógépes játékhoz, remixel egy Puff Dady- (Victory) és egy David Bowie-számot (I´m Afraid Of Americans), így aztán még idén nyáron is igazgatnak az új, dupla nagylemezen.
*
A The Fragile címre keresztelt, huszonhárom - bakeliten huszonöt - dalos, több mint százperces albumon érződik is a két év munka, de nem estek át a ló másik oldalára, nem vesztek el a részletekben. Gondosan hangszerelt és jól megírt dalok vannak itt; Adrian Belew a gitárjával, Bowie billentyűse, Mike Garson a zongorájával színesít, de hallható női kórus, cselló és trombita is. A hangzás így az eddigiektől eltérően meleg, organikus, kellemes. A dalok egy része tipikus NIN, és ebbe némi halvány önismétlés is belefér, de emellett temérdek izgalmas pillanat akad: sötét, misztikus, lassan építkező dalok (akár egy fiktív Lynch-film aláfestése), lüktető indusztriális rock és egy kis félénk flörtölés a brit progresszív tánczenékkel. Végül hat instrumentális szám, hangulat- és hangzásbéli kavalkád mind: relaxáló utazás itt, torokszorítás ott, másutt egy egész rezesbanda menetel. A szövegek meg a szokásosak: keserű önboncolgatás, száz százalék énközpontúság, de a korábbinál rezignáltabban és jóval kevesebb dühvel.
Szóval hosszú, különös utazás: igénybe veszi az embert, de a végén elégedetten dől hátra - megérte. A kortárs (kvázi)rockzenében még mindig ritka élmény a Nine Inch Nails.
Greff András
Nothing/Interscope Records, 1999
