k. kabai lóránt

Így itta végig Európát az amerikai irodalom néhai vén kujonja a hetvenes évek végén.

A Kitakart Psyché című, a nők sajátos attitűdjeit és perspektíváit bemutatni szándékozó sorozat év végén megjelent ikerdarabjai a szülőkkel való kapcsolatot taglalják a szexualitást (Éjszakai állatkert) és a testélményt/testképet (Szomjas oázis) körbejáró kötetek után - s ha a sorozat második kötete kisebb hullámokat vert, mint a bombasztikus hatású első (ami nyilvánvalóan a témájának, a szexualitásnak volt köszönhető leginkább), akkor most ismét ilyesmivel kell számolnunk.

A 23 000 elbeszélése pontosan ott kezdődik, ahol A jég különös, lezáratlan lezártságában befejeződött (Szorokin a Trilógia második kötetében [Bro útja] inkább az első kötet második részének stílusában és annak cselekményét kiegészítve szőtte tovább a Tunguz-esemény egyik lehetséges megoldásának mitologikussá emelt, valószínűleg fiktív történetét). Ahogyan a szerző újabb regényeiben is előszeretettel él a montázstechnikával, úgy most is egy erősen fragmentált, ám a cselekményvezetést mégsem szétromboló narrációt kapunk. Sőt a 23 000 nyugodtan olvasható az előzmények ismerete nélkül is, hiszen mint a Trilógia korábbi két kötete, ez is kiragadható a jeges kontextusból, értelmezhető önálló regényként is. Így, előismeret (és előzetes várakozások) nélkül olvasva bár zavarba ejtő lehet jó pár esemény lezajlása, azok indokoltsága, valamint ezek töredék- vagy puzzle-szerű előadása, de az ily módon létrejövő feszültség kifejezetten termékeny olvasatot biztosíthat mindenki számára, ugyanis mindezek magyarázatát ügyes kis összefoglalóban kapjuk meg a regény közepén. A Fény Testvériségének egyik tagja saját perspektívájából mondja el az Eredendő Fény 23 000 sugarának teremtésmítoszát, akiknek legnagyobb tévedése a tükröző vízfelszínű Föld megalkotása volt, mely hiba miatt immár emberi testekben, ezekben a szánalmas, csak a "húsrobotok" számára kielégítő korpuszban élnek tovább, viszont a tunguzi meteor jegéből készült kalapács ütésére a szívük felébred és megszólal. Hogy a teremtés eme balfogását kijavítsák, mindannyiuknak össze kell gyűlniük, s kört alkotva beszélni a szívükkel, kimondani annak mind a huszonhárom Szavát - ekkor ismét a Fény sugaraivá válnak, a Föld pedig eltűnik örökre.

Való igaz, az oroszoknak el kellene számolniuk az elmúlt minimum százéves történelmükkel, feldolgozni minden traumát - különben az utóbbi időben fellángolt "újpravoszláv hevület" oly mértékig fokozódhat, hogy Szorokin nyomasztó jövővíziója, melyet megismerhettünk a tavaly megjelent Az opricsnyik egy napjából (lásd: Szent Oroszország, Magyar Narancs, 2008. június 5. - a szerk.) akár valóságossá is válhat. A Cukor-Kreml ott folytatódik, ahol az opricsnyik Komjagát magára hagytuk, 2028-ban, ám

"Lágy szellő lengedez, madarak édes éneket énekelnek, a költők szerelmesek, a hölgyeik pedig (majdnem) elérhetetlenek.

"Hogy' kezdhetnék hozzá egy valamirevaló történethez?" - teszi fel a kérdést a szerző első regényének elbeszélője, miután már jócskán helyzetbe hozta magát azzal, hogy a bevezető fejezetek két különböző cselekményszála mellé egy harmadikat, saját történetét, a regény megírásának körülményeit, a kezdés nehézségeit és a lehetetlennek tűnő folytatást is regénye elemévé tette.