Való igaz, az oroszoknak el kellene számolniuk az elmúlt minimum százéves történelmükkel, feldolgozni minden traumát - különben az utóbbi időben fellángolt "újpravoszláv hevület" oly mértékig fokozódhat, hogy Szorokin nyomasztó jövővíziója, melyet megismerhettünk a tavaly megjelent Az opricsnyik egy napjából (lásd: Szent Oroszország, Magyar Narancs, 2008. június 5. - a szerk.) akár valóságossá is válhat.
A Cukor-Kreml ott folytatódik, ahol az opricsnyik Komjagát magára hagytuk, 2028-ban, ám ezúttal egy mozaikot, egyfajta kaleidoszkópszerű körképet kapunk, sötét tónusú montázst a mindennapokból, középpontba állítva a Cáratyuska gyermekeknek adott karácsonyi ajándékát, a cukorból mintázott Kremlt - mely természetesen fehér, éppúgy, mint az eredeti épület is, melyet a "zavaros idők" után festettek át. E körültekintésben láthatjuk az átlagpolgárokat egy átlagos napjukon (nem keveset kokóznak is), szegény sorsra juttatott "vándorénekesekkel" találkozhatunk, tanúi lehetünk egy kegyetlen kínzásba átfolyó kihallgatásnak és kényszervallatásnak, hallhatjuk a nemritkán kilengő nimfomán uralkodónő panaszait (aki, mint egy jóslatból kiderül, másodszor is el fog vetélni) - mindezt a Szorokintól megszokott szellemes leírások formájában, melyekbe nemritkán vers- és dalrészletek, illetve kifejezetten lírai betétek ékelődnek (ilyenek például az álomleírások, valamint a drogos víziók leírásai; mondhatni jellemző, hogy a legdurvább dolgokat kapjuk meg a legszebben tálalva). Szintén jellemző szerzőnkre, hogy a nem lineáris regényalakítás közben egyszerre több műfaj és műnem jegyeit keveri rutinosan a különböző fejezetekben, a narráció többféle módját használja fel - mindez zavarkeltő is lehetne, de épp ez Szorokin talán legnagyobb erőssége: könnyeden mozog különböző nyelvi regiszterek között, de ez az eljárás nem rontja le szövegének koherenciáját.
Ha lehet, e regényben még émelyítőbben és még töményebben kapjuk kézhez a nagy orosz nemzeti giccs minden darabkáját, melyek ráadásul pontosan illeszkednek a totalitárius államberendezkedés diktálta életformához, a diktatúra cseppet sem szelíd rendjéhez. Az uralkodó feltétel nélküli, vallásos áhítattal átitatott szeretete keveredik a letartóztatástól vagy kivégzéstől való állandó félelemmel - talán ez a közös minden diktatúrában, hogy az ember akaratlanul is belső ellenséggé válhat. (A legmarkánsabb példa erre A levél című fejezet, melynek végén a levélíró nő a gyönyörű fehér Kremlről ír, majd több százszor leírja, hogy "bűnös vagyok", "bocsássatok meg" és így tovább.)
Oroszország ebben a negatív utópiában az igaz hit utolsó földje, melyet az épülő Nagy Orosz Fal segítségével kívánnak megvédeni minden külső rontástól, elsősorban a "romlott Nyugat" vívmányaitól. A Kékháj után ismét csak sok kínai szó és mondat van a szövegben, mi több, a kínai nyelv mint kötelező tantárgy szerepel az iskolai tantervben - ezzel épp csak sejtetni engedve az ott már tényként szereplő "háttér-információt": Szibéria nagy része előbb-utóbb kínai fennhatóság alá kerül(het).
És persze feltűnik a "Szó és Tett" embere, Oroszország szerelmese, a feltétlenül lojális Komjaga opricsnyik is, ám a kutyafejes autóból kilépő férfi rendesen rákúr az utolsó fejezet végén, miután már azt is megtudtuk, hogy az opricsnyina vezetőjét, a Papát letartóztatták. "Ne bontsd el a régi határt!" - szól a regény utolsó mondata egy Dosztojevszkij-parafrázis után ("A szeretet menti meg a világot, Komjaga, csak a szeretet!"); mi pedig aligha tudunk egyhamar kiszabadulni Szorokin cseles (szöveg)labirintusából, melynek nyelvi leleményeit kiváló fordításban élvezhetjük.
Fordította M. Nagy Miklós. Gondolat, 2009, 210 oldal, 2480 Ft
