A Cartaphilus sorozatában ezúttal egy rendhagyó (ráadásul rendhagyó módon szép) könyv jelent meg a vén kujontól: szubjektív és (tőle elvárhatóan) szellemes élménybeszámoló az 1978-as európai utazásának eseményeiről Michael Montfort bőséges fotódokumentációjával és tizenegy, ez idő alatt született verssel kibővítve.
Azaz most deklaráltan nem fikciós művel van dolgunk (melyről a szöveg vége felé kiderül, hogy felkérésre íródott), főszereplő-narrátora viszont mégis nagyon ismerős – mintha a Bukowski-regények és -novellák állandó (anti)hősének, Hank Chinaskinak lenne az alteregója. Ugyanaz az attitűd, ugyanazok a gesztusok, hasonló események – és ez az ismerősség, hozzávéve a feleség, Linda Lee jelenlétét is, kifejezetten megnyugtató. Az in medias res kezdés azonnal egy goromba frátert mutat, akinek francia szerkesztőjével gyűlik meg a baja, akit aztán többször válogatott trágárságokkal zaklat telefonon, és persze folyamatosan iszik, egy tévés irodalmi show-ban pedig botrányt kelt. Párizs, illetve Franciaország összességében inkább idegesíti („És még a modern emberek is elismerték, hogy Párizs már nem a régi”), Nizzában gyakorlatilag unatkozik – viszont legalább a „hírhedten sznob” francia pincérek egyikével sem találkozik –; a legmegnyugtatóbb számára Barbet Schroeder jelenléte (akivel később a Törzsvendég című filmet forgatták), és aki az Amerikába visszautazásuk előtt is kisegíti őket a bajból.
Sokkal emlékezetesebb és nyugodtabb a németországi tartózkodás: Hamburgban sikeres felolvasóestet tart („A közönség hatalmas volt, mint egy nagy állat, és várt”), szülővárosában, Andernachban meglátogatja kilencvenéves nagybátyját („Kemény fiú a jó öreg Heinrich”), Mannheimben érzi a legjobban magát fordító barátjánál („a kedvenc városom […], tisztaság volt és nyugalom, az emberek normálisak és természetesek voltak”). Azonban a düsseldorfi lóversenypálya már felidegesíti, mivel nem érti kedvenc szerencsejátéka európai szabályait, a felesége által rajongott kastélyok és katedrálisok hidegen hagyják, bár az egyikben hosszasan elgondolkodik „a nagy kérdésekről” – a maga rezignált egyszerűségével és fásult logikájával ez a könyv talán legmélyebb része, mely nem akar didaktikus lenni, pláne világot váltani. Ez egyébként is távol áll szerzőnktől.
A hazautat már-már hisztérikusan várja és követeli elbeszélőnk, csalódottan tudomásul véve, hogy mégis vissza kell menniük az utált-unt Párizsba – és a slusszpoén sem marad el a Los Angeles-i repülőtérre megérkezve. „Szép kis író vagyok: egyetlen helynek, városnak, látványosságnak sem írtam le a nevét, […]. Bár mindez amúgy is baromság” – összegzi „útirajzát” Bukowski, melyet a vonatkozó versekkel egészít ki. Bukowski-versekből egyébként is kevés olvasható magyarul, ezért is kínos, hogy e versfordítások nem igazán működnek, nem szólalnak meg – nem ártott volna egy lírában gyakorlottabb fordítót keresni e rész magyarítására.
A kötet jó részét a fotódokumentáció teszi ki, s a képeket elnézve egészen plasztikusan jelenik meg a piás, olykor goromba, mégis érző és esendő szerző, aki a hasonszőrűekkel a legmegértőbb – igazán emberi fényképek.
Fordította: Pritz Péter. Cartaphilus, 2011, lapszám nélkül, 2390 Ft
