Európa öreg

Charles Bukowski: Shakespeare ilyet nem csinált

  • k. kabai lóránt
  • 2012. január 10.

Könyv

A Cartaphilus sorozatában ezúttal egy rendhagyó (ráadásul rendhagyó módon szép) könyv jelent meg a vén kujontól: szubjektív és (tőle elvárhatóan) szellemes élménybeszámoló az 1978-as európai utazásának eseményeiről Michael Montfort bőséges fotódokumentációjával és tizenegy, ez idő alatt született verssel kibővítve.

Azaz most deklaráltan nem fikciós művel van dolgunk (melyről a szöveg vége felé kiderül, hogy felkérésre íródott), főszereplő-narrátora viszont mégis nagyon ismerős – mintha a Bukowski-regények és -novellák állandó (anti)hősének, Hank Chinaskinak lenne az alteregója. Ugyanaz az attitűd, ugyanazok a gesztusok, hasonló események – és ez az ismerősség, hozzávéve a feleség, Linda Lee jelenlétét is, kifejezetten megnyugtató. Az in medias res kezdés azonnal egy goromba frátert mutat, akinek francia szerkesztőjével gyűlik meg a baja, akit aztán többször válogatott trágárságokkal zaklat telefonon, és persze folyamatosan iszik, egy tévés irodalmi show-ban pedig botrányt kelt. Párizs, illetve Franciaország összességében inkább idegesíti („És még a modern emberek is elismerték, hogy Párizs már nem a régi”), Nizzában gyakorlatilag unatkozik – viszont legalább a „hírhedten sznob” francia pincérek egyikével sem találkozik –; a legmegnyugtatóbb számára Barbet Schroeder jelenléte (akivel később a Törzsvendég című filmet forgatták), és aki az Amerikába visszautazásuk előtt is kisegíti őket a bajból.

 


 

Sokkal emlékezetesebb és nyugodtabb a németországi tartózkodás: Hamburgban sikeres felolvasóestet tart („A közönség hatalmas volt, mint egy nagy állat, és várt”), szülővárosában, Andernachban meglátogatja kilencvenéves nagybátyját („Kemény fiú a jó öreg Heinrich”), Mannheimben érzi a legjobban magát fordító barátjánál („a kedvenc városom […], tisztaság volt és nyugalom, az emberek normálisak és természetesek voltak”). Azonban a düsseldorfi lóversenypálya már felidegesíti, mivel nem érti kedvenc szerencsejátéka európai szabályait, a felesége által rajongott kastélyok és katedrálisok hidegen hagyják, bár az egyikben hosszasan elgondolkodik „a nagy kérdésekről” – a maga rezignált egyszerűségével és fásult logikájával ez a könyv talán legmélyebb része, mely nem akar didaktikus lenni, pláne világot váltani. Ez egyébként is távol áll szerzőnktől.

A hazautat már-már hisztérikusan várja és követeli elbeszélőnk, csalódottan tudomásul véve, hogy mégis vissza kell menniük az utált-unt Párizsba – és a slusszpoén sem marad el a Los Angeles-i repülőtérre megérkezve. „Szép kis író vagyok: egyetlen helynek, városnak, látványosságnak sem írtam le a nevét, […]. Bár mindez amúgy is baromság” – összegzi „útirajzát” Bukowski, melyet a vonatkozó versekkel egészít ki. Bukowski-versekből egyébként is kevés olvasható magyarul, ezért is kínos, hogy e versfordítások nem igazán működnek, nem szólalnak meg – nem ártott volna egy lírában gyakorlottabb fordítót keresni e rész magyarítására.

A kötet jó részét a fotódokumentáció teszi ki, s a képeket elnézve egészen plasztikusan jelenik meg a piás, olykor goromba, mégis érző és esendő szerző, aki a hasonszőrűekkel a legmegértőbb – igazán emberi fényképek.

Fordította: Pritz Péter. Cartaphilus, 2011, lapszám nélkül, 2390 Ft


Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.