Az egész egy méhcsípéssel kezdődött. Pontosabban öttel: a nem túl távoli jövőben a méhek korábbi kihalása és ennek hatásai miatt nem kis szenzáció ez – de akkor sem egészen értjük, az öt megcsípett személlyel miért is történik az, ami. (Egyáltalán: mi történik velük?) Eme öt fiatal felváltva, egymásra következő, idővel összeérő elbeszélései adják ki a regényt, melynek címét az egyik mottó tanúsága szerint Vonneguttól vette a szerző (aki „egy döbbenetes diadal- és kudarcsorozat kezdetének” nevezte a Syracuse Egyetem „ifjú balfácán” hallgatóit 1994-ben).
Azonban az „A” generáció mégsem a szerző „új víziója a pusztuló világról”, ahogyan azt a borító ígéri, mert bár valóban vannak fenyegetőnek láttatott momentumok, a pusztulás mégis meglehetősen távolinak tűnik. Hiába roskad meg a mezőgazdaság a növényeket beporzó fullánkosok nélkül, hiába hódít a Solon nevű, nagy sikerű kedélyjavító (mely némiképp a Szép új világ szómájára emlékeztet), amely addiktív hatását a magányfüggőségben fejti ki, hiába az olykor motiválatlan és reflektálatlan agresszió, mégis kevésnek tűnik ahhoz, hogy egy valóban pusztuló világot körülírjon. Vagy csak túlságosan ismerősek ma ezek a tünetek? Számomra inkább úgy tűnik fel, a szerző nem mert elég bátor lenni egy igazán nyomasztó disztópia megalkotásához – mint például Szorokin a Cukor-Kremlben.
Az öt fiatalt a csípés után előbb egy hónapig vizsgálják egy-egy tökéletesen steril és ingermentes szobában, majd egy sarkvidéki szigetre viszik őket, ahol kényszerűen történeteket mesélnek egymásnak (azaz nem önszántukból, mint a hivatkozott Dekameronban vagy az X generációban) és titokzatos(kodó) „fogvatartójuknak”. E történetek olyika kifejezetten szellemes mese vagy fantasy, egyik-másik egyszerűen csak banális sztori, és némelyikükben felvázolódik egy lehetséges, szanaszét rohadó világ. Bár „parancsolójuk” szerint „bizonyos értelemben ugyanazt a történetet mesélik”, ez számunkra nagyon nem mutatkozik meg. Még akkor sem, ha épp eme kijelentése után buktatja le (némi internetes keresés után) az egyik elbeszélő, s így tudatja a többiekkel is, hogy minden a Solon miatt történt és történik: a méhek eltűnése, majd az ő mentességük e szertől aktivál olyan fehérjéket, melyek a csípést kiprovokálták – s mindenről a magát megmentőnek aposztrofáló biológus „fogvatartó” tehet.
Tovább nem részletezném a regény egyébként egyszerű sztroriját, melyet mintha a narratív szerkezet ilyetén szétszabdaltságával, álmontázsával próbált volna menteni a szerző. Pedig a lehetősége meglett volna alaposabban kidolgozni és fordulatosabbá tenni a szüzsét, rafináltabbá a szerkezetet. Ehelyett az olcsóbb és egyszerűbb megoldást választotta. A regény terjedelméhez képest ez már majdnem bűn.
Fordította: Pék Zoltán. Európa Könyvkiadó, 2012, 339 oldal, 2990 Ft
