A 23 000 elbeszélése pontosan ott kezdődik, ahol A jég különös, lezáratlan lezártságában befejeződött (Szorokin a Trilógia második kötetében [Bro útja] inkább az első kötet második részének stílusában és annak cselekményét kiegészítve szőtte tovább a Tunguz-esemény egyik lehetséges megoldásának mitologikussá emelt, valószínűleg fiktív történetét). Ahogyan a szerző újabb regényeiben is előszeretettel él a montázstechnikával, úgy most is egy erősen fragmentált, ám a cselekményvezetést mégsem szétromboló narrációt kapunk. Sőt a 23 000 nyugodtan olvasható az előzmények ismerete nélkül is, hiszen mint a Trilógia korábbi két kötete, ez is kiragadható a jeges kontextusból, értelmezhető önálló regényként is. Így, előismeret (és előzetes várakozások) nélkül olvasva bár zavarba ejtő lehet jó pár esemény lezajlása, azok indokoltsága, valamint ezek töredék- vagy puzzle-szerű előadása, de az ily módon létrejövő feszültség kifejezetten termékeny olvasatot biztosíthat mindenki számára, ugyanis mindezek magyarázatát ügyes kis összefoglalóban kapjuk meg a regény közepén. A Fény Testvériségének egyik tagja saját perspektívájából mondja el az Eredendő Fény 23 000 sugarának teremtésmítoszát, akiknek legnagyobb tévedése a tükröző vízfelszínű Föld megalkotása volt, mely hiba miatt immár emberi testekben, ezekben a szánalmas, csak a "húsrobotok" számára kielégítő korpuszban élnek tovább, viszont a tunguzi meteor jegéből készült kalapács ütésére a szívük felébred és megszólal. Hogy a teremtés eme balfogását kijavítsák, mindannyiuknak össze kell gyűlniük, s kört alkotva beszélni a szívükkel, kimondani annak mind a huszonhárom Szavát - ekkor ismét a Fény sugaraivá válnak, a Föld pedig eltűnik örökre.
Ez hát a cél, amelynek elérése érdekében számtalan jégkalapács csattan a jellemzően szőke és kék szemű emberek mellén, akik szíve vagy megszólal, s kimondja valódi nevét, vagy ha nem, hát csak egy "üres dió" az adott húsgép, ami semmit sem ér. E különös, alapvetően fasisztoid működésű szekta tagjai saját boldogságukért, önnön igazuk megingathatatlan tudatában, eszközökben és módszerekben sem válogatva tesznek meg mindent a végső cél, az Utolsó Kör megalkotásáért. Eközben sajátos morálhoz igazodnak, melynek alapját a Fény Törvényei képezik, megvetik az erőszakot, és alapvetően valamiféle szeretetre, egyensúlyra és nyugalomra épülő filozófiával operálnak, ám ebben a narratívában - melyben a mozdulatlan tökéletesebb a mozgásban lévőnél, a jég a víznél - az ember a legtökéletlenebb lény, amellyel szemben végül is bármi megengedhető.
Szorokin egyik legnagyobb húzása, hogy ezt az öncélú és intoleráns gondolatrendszert immár e harmadik kötetben is szimpatikussá képes tenni, illetve akként megtartani még a leggyomorforgatóbb jelenetek közepette is. Nagyon ravasz módon húzza be az embert abba a csőbe, amelyben a fény elvakít, s a fentebbi felvázolt mítosz elhitetheti egyszerű olvasójával, hogy valóban csupán apró porszem, a teremtés leggyalázatosabb tévedése, ami soha nem lesz képes teljességében be- és átlátni a felsőbb hatalmak érdekeit, cselekedeteit, de feltétlenül elismeri ezekhez való jogukat. A legsikeresebb diktatúrák is mind erre épültek - a szerző cinizmusa pedig határtalan, amikor minden emberrablást, gyilkosságot, rombolást a szív nevében elkövetettként aposztrofál, vagyis a legtöbb kultúrában a szeretet szimbólumának tekintett dolgot, az érzelmek helyének kinevezett emberi szervet teszi meg e fanatikus társaság törekvéseinek emblémájává.
És a szív (két oldalán egy-egy jégkalapáccsal) mint a YÉG konszern logója is feltűnik - e cég a fedőszerve a Testvériségnek, egyszersmind a további "alvó szívek" utáni kutatás eszköze is. Az immár ipari mennyiségben készülő jégkalapácsokat kínai kétkezi munkások, a szükséges alapanyagokat, például természetes módon elhalt nőstény kutyák bőréből hasított bőrszíjakat pedig a "megkalapáláskor üres diónak" bizonyult, ám ezután nyughatatlan nyomozásba kezdő, majd foglyul ejtett emberek, a "döglött szukák baráti köre" szolgáltatják. (Ezek közül kettő, egy férfi és egy nő története mutatja meg az érem másik oldalát, a szekta működésének embertelenségét az egyébként jellemzően a Testvériség nézőpontjából bemutatott eseménysorban, illetve e két szál a regény végére össze is kapcsolódik.)
A YÉG/Testvériség célorientált, elnyomó struktúrája kitűnően működik, mint látszik, és igen hamar el is érkezik a várva várt nap, a Végső Kör napja - és szinte nem is érdekes, végül mi történik pontosan az utolsó, Isten című fejezetben. Mert mire addig eljutunk, Szorokin ismét csak többször felvillantja stílusimitátor-zsenijét, bár messze sem engedve meg magának olyan meredek ugrásokat sem a szüzsében, sem pedig a beszédmódok váltakoztatásában, mint azt például A jégben tette, mégis parádés jelenetsorokat olvashatunk, melyek olykor egy sci-fi modorát, máskor az akcióthrillerek dinamizmusát, olykor pedig a drogos víziók inkoherensnek tűnő gondolatfolyamait idézik föl. A stílusukat, elbeszélői módjukat tekintve egymástól olyannyira elütő szövegrészek érzéki megjelenítésének, a szellemes szorokini nyelv magyarul is plasztikus tolmácsolásának nyilvánvalóan különösképp nehéz munkájáért Holka László fordítót illeti feltétlen dicséret, aki korábban már a Bro útjának fordításával is bizonyította az eme problémák iránti különleges érzékenységét.
Fordította: Holka László. Gondolat, 2009, 279 oldal, 3200 Ft
