A Kitakart Psyché című, a nők sajátos attitűdjeit és perspektíváit bemutatni szándékozó sorozat év végén megjelent ikerdarabjai a szülőkkel való kapcsolatot taglalják a szexualitást (Éjszakai állatkert) és a testélményt/testképet (Szomjas oázis) körbejáró kötetek után - s ha a sorozat második kötete kisebb hullámokat vert, mint a bombasztikus hatású első (ami nyilvánvalóan a témájának, a szexualitásnak volt köszönhető leginkább), akkor most ismét ilyesmivel kell számolnunk.
Jelen két kötetben ugyanis mintha már túl sokat akart volna markolni a sorozat és a kötetek "anyaszerkesztője", Forgács Zsuzsa Bruria. A mindkét esetben 33 novellát tartalmazó köteteknek immár összesen ötven szerzője van, nemcsak írók, hanem képzőművészek, filmesek, zenészek is - miközben nekem nagyon hiányzik jó pár fiatal, az utóbbi egy-két évben feltűnt prózaíró (igaz, arról nem tudhatok, hogy vajon fel sem kérték őket a szereplésre, vagy csak nem vállalták azt). Bár a kezdeményezés, hogy egy teljes sorozatot szentelnek a női szempontoknak, nagyon szimpatikus, eme ikerkötetekben már erősen hígulni látszik mindaz, amiért eredetileg kitalálták őket. A szövegek olvasása közben többször és visszatérően éreztem azt, hogy mintha kifáradna önmagában a téma, sőt hogy egyes szerzők nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, az apával vagy az anyával kialakult-kialakított viszonynyal, illetve annak ábrázolhatósága, megírhatósága problematikusságával - a szerkesztő pedig talán nem volt kellően erőskezű ahhoz, hogy ezeket meghúzza, vagy épp visszaadja, és mondjuk kettő helyett mindössze egyetlen könyvet töltsön meg velük. Kissé olyan lett így a két kötet összképe, mintha a mennyiség, a szerzők minél nagyobb száma (ami önmagában sehogy sem garantálja a bemutatható nézőpontok sokaságát) lett volna a fontos a szövegek minőségével szemben. Nem azt állítom, hogy ne lehetne önmagában érdekes bármelyik szöveg (akár a hibáival együtt is), sőt egy-egy alapvetően nem író szerzőnél különösen az lehet, ám ez egy irodalmi antológiában nem feltétlenül elég.
Hasonlóképp nem érzem igazán jellemzőnek a valóban egyedi és sajátos női nézőpont jelenlétét e két kötetben. Túl ritkán és elszórtan tapinthatók ki azok a momentumok, észleletek és jelenségek, melyekhez tényleg női szem kell, melyeket egy férfi aligha venne észre, vagy íróként nem érezné fontosnak a leírását - a legtöbb esetben pusztán a történetek eleve determinált alaphelyzete (a lánygyermekség ténye) jelöli ki ama "női szemszöget". Ráadásul a szövegek jelentős része egyes szám első személyben íródott (mint egy interjúból kiderül, a szerkesztő ezt preferálta), azonban ez a fajta személyesség, vagy még inkább a személyesség látszatának kimódolt fenntartása (másutt ennek elkenése) jó pár írásnak egyenesen rosszat tesz (például Kali Kingánál, Orsós Violánál és András Hannánál).
Az apatörténetek nagyjából három sémára épülnek: (1) a jóságos, adott esetben kényeztető vagy bálványozott "szuperapu"; (2) a hiányzó (eltűnt, elhunyt, elvált) apa; (3) a gonosz (és ilyenként több esetben lányát megrontó) apa. A leggyengébb szövegek épp ez utolsó típusból valók, ezt talán betudhatjuk a gyaníthatóan valós traumák hatásának (esetleg a traumaszöveg immanensen pszichotizáló hatásának), de arra a fajta hiteltelenségre már ez sem mentség, melybe a tizenöt éves lányát a mostohaapjához dugni beküldő, újszülöttjét féltő édesanyáról szóló Kiss Judit Ágnes-novellában ütközünk (ráadásul az apaantológiában, holott ennek nyilván inkább a másikban lenne a helye). Ellenben pontosak, meghatóak és a szó eredeti értelmében véve szépek Lovas Ildikó és Radics Viktória írásai az apa haláláról; döbbenetes és a maga őszinteségével, egyértelmű referencialitásával szíven ütő olvasmány Polcz Alaine levele (még ha ez a szöveg lóg is ki leginkább e kötetből, mivel valódi levélről van szó, nem pedig szépirodalmi céllal megalkotott írásműről, így szerepeltetése funkcionálisnak tűnik föl). Szintén meghitt őszintesége, valamint keresetlensége teszi emlékezetessé Palya Bea vallomásait mindkét kötetben - az eredendően nem irodalmár szerzők közül ő az egyetlen, aki szimpatikus szerénységgel nem is próbál íróként megjelenni, írónak tűnni. Nagy Ildikó Noémi minimalizmushoz közelítő prózaszövegei fesztelenségük mellett szellemességükkel is kitűnnek: egyik történetében az apa válása után beköltözik az őt eleve csak a keresztnevén szólító lányához, s ott fogadja nővendégeit is (de csak míg a lakástulajdonos házon kívül tartózkodik); a másikban az anya is elkíséri frissen házasodott lányát és vejét a nászútra. Nagy Gabriella szuggesztív írásai már-már mintha hideg logikát követnének, ám gyanúm szerint ez inkább az a szükséges maszk, melynek segítségével mesterkéltség nélkül távolítja és idegeníti el a különösen érzékeny témát - nagy sikerrel, hasonlóan Bán Zsófia anyaszövegéhez.
Az anyatematika jóval bonyolultabb és árnyaltabb problémakör, leginkább a közös élmény és feladat, a (lehetséges) anyaság miatt is, ám épp ez a téma nem tud igazán kibontakozni az anyakötetben; mintha bénultságot, helyzeti disz-gráfiát okozna a feladat nagysága és komolysága - bár erős nekifeszüléseknek lehetünk tanúi, sikerről csak ritkán számolhatunk be, a korábban említettek mellett még Kiss Noémi és Radics Viktória anyaszövegeit tudnám kiemelni. Ennek oka nyilván nemcsak vagy nem egyszerűen az, hogy "élő anyát nem lehet megírni", mint Bárdos Deák Ágnes állítja a körülményeket tekintve voltaképp érthető módon óvatoskodva előadott történetében, hanem inkább arról lehet szó, hogy "anyáról csak direkt nem lehet írni. Mert az ember mindig az anyáról ír", ahogyan azt Csobánka Zsuzsa megállapítja kissé széttartó írásának elején.
De felülemelkedhetünk az említett szerkesztési anomáliákon, melyekhez csatlakozik még, hogy nemritkán motiválatlannak tűnik föl az egyes szövegek egymásutánja, vagy hogy a kötetvégi Jegyzetek funkciója és alapossága sem egyértelmű, mert bár jól ismerjük a szerkesztő ragaszkodását a szerzői jogokhoz (épp e lapban jelent meg sok vitát kiváltó cikke e témában: A visszaadás művészete, Magyar Narancs, 2007. január 11.), egyfelől túl kevésnek tűnnek az intertextus-hivatkozások (létezik, hogy csak ennyit idéztek?), másfelől míg egyes esetekben részletes szövegmagyarázatok és adatok szerepelnek benne (a Bánk bán kapcsán még az opera ősbemutatójának időpontja is meg lett adva), másutt egy-egy korjelző elem kommentárja hiányzik (például nem tudom, mond-e valamit a mai fiatal olvasóknak Stirlitz neve). Kissé funkciótlannak tűnik az is, hogy mindkét kötetben szerepel az összes szerző életrajza (holott csak tizenhatan működtek közre mindkettőben), illetve az előzéklapok tartalma is azonos (felcserélt sorrenddel persze). "A lányok már a spájzban vannak" - jelenti ki a sorozat egyik mottója, s ezt örömmel kell fogadnunk, "így látjuk mi" - szól a másik, és jó lenne, ha az olvasók valóban megtudhatnák, pontosan hogyan is látják ők, a nők.
Jaffa, 2010, mindkettő 313 oldal, 2940 Ft
