Krusovszky Dénes

A rádiózás hőskorától egészen a közelmúltig a kívánságműsorok számítottak a legnépszerűbb produkcióknak az éterben. Egy bizonyos kor fölött ki ne emlékezne egy-egy legendás műsorfolyamra, a hozzá tapadó rádiós személyiséggel együtt, Cseke László Teen­ager partyjától a Komjáthy György-féle Csak fiataloknak!-on át B. Tóth László Poptarisznyájáig.

Tavaly nyáron egyszer már volt alkalmunk beszámolni arról, hogyan búcsúznak egy rádió munkatársai a csatornájuktól élő videóban, elcsukló hangon, könnyeiket törölgetve. Az egri Szabó testvérek a Rádió 1 terjeszkedésével szemben buktak el. Ki gondolta volna, hogy alig néhány hónap múlva kísértetiesen hasonló jeleneteket látunk. Ezúttal ráadásul országos léptékben.

Arról, hogy mi történt 2018. április 8-án, még nagyon sokat fogunk hallani, ez egészen biztos. Sőt, azt is nagyjából be lehet lőni, hogy miket fogunk hallani innen és onnan, és ha igazán szerencsétlenek vagyunk – amire, valljuk be, meglehetősen nagy az esély –, akkor ebben az összes hangban egyetlen új sem lesz.

A rettegőktől rettegő rettegők: Szakács Árpád irodalmi ámokfutása, és az arra adott reakciók.

A lista mámora és keserűsége: valóban nem élnek nagy hatású személyek Európában, avagy mihez kezdhetünk a Time magazin listájával?

Aligha túlzás állítani, hogy irodalmi értelemben az elmúlt év Nádas Péter Világló részletek című memoárregényéről szólt. Csak azért nem mondjuk, hogy a csapból is ez folyt, mert tulajdonképpen – a regény szellemével és látomásaival bizonyosfajta összhangban – ez a csap már jó ideje kiszáradt.

Stockholm-, Szöul-, Budapest-szindróma: mit tesznek a kultúrával a zaklatók, és mit tehetünk mi az ő műveikkel?

Sok mindent el lehet mondani az idei már­cius 15-ről, de azt, hogy különösebben felszabadult lett volna, nemigen.

Hová pályázhat ma egy fiatal alkotó, ha nem akarja rosszul érezni magát?

Azt mondják a Kilátó készítői, hogy a műsor várakról, kastélyokról, megújuló értékekről és fesztiválokról fog szólni, vagyis mindarról, „amiért érdemes útra kelni hazai tájakon”.

Transzrealizmus, önéletrajziság, poszt-posztmodern és az elavult oktatási rendszer. Minek nevezzük a kortárs irodalmat, minek ne, és kell-e egyáltalán bárminek is?

„Hírek, információk, sőt dezinformációk ömlenek ránk nap mint nap, az emberek csak kapkodják a fejüket. Nincs ember, aki ezt követni tudná. Kinek, minek higgyünk? Ehhez nyújt némi segítséget a műsor” – olvassuk a Karc FM-en futó Színe és Fonákja némi drámai­ságtól sem mentes leírásában. A műsor felkonfja már „rendhagyó napilapszemléről” beszél, „némi szubjektivitással és a teljesség igénye nélkül”.