Krusovszky Dénes

Generációjának egyik legismertebb költője. A hamarosan megjelenő új kötete, A muréna mozgása kapcsán beszélünk alkotói szerepekről, rappermúltról, tudományos pályáról és a kortárs irodalom keserűségéről.

„A csapat a Váladék nevű kocsmában gyűlt össze, hogy levonja a nap tanulságait”, olvassa fel színtelen hangon, hadarva A hosszú nap című tárcanovellájának első mondatát Tar Sándor valamikor 1993-ban. Hova sietett vajon? Vagy inkább honnan menekült? Semmi érzelem nincs a hangjában, és mégis zaklatottnak tűnik, talán a gyorsan eldarált szavak, a szinte fuldokló lélegzetvételei miatt. Hallgatni is felkavaró.

A magyar olvasó számára sem ismeretlen az ukrán Szerhij Zsadan, hiszen két regénye, a 2004-es Depeche Mode és a 2010-es Vorosilovgrád is megjelent magyarul (2010-ben és 2012-ben, mindkettő Körner Gábor fordításában). A hazájában költőként, rocksztárként és politikai aktivistaként is közismert alkotó új kötetének megjelenése mégis a felfedezés (esetleg újrafelfedezés) erejével hathat, és nem csupán azért, mert ezúttal lírai műveiből kapunk egy karcsúságában is sokrétű ízelítőt. 

„A magam részéről a továbbiakban sem szeretnék cenzúrát – de gyakorló apaként gyermekeink védelmét mindennél fontosabbnak tartom.”

Szögezzük le rögtön, ennek a műsornak a célja a szórakoztatás. Persze még a legkegyetlenebb rétegműsorok is szórakoztatók – valakinek.

Rövidre szabott rádióhallgatói/rádiókritikusi megpihenésünk után a visszatérés rögtön egy időhurokba vezetett. A Kossuth rádió közelmúltidéző műsorának címe szerint 30 éve szabadon élünk, de valójában inkább 33 éve vagyunk abban, amiben, ha tetszik szabadságban, bár a címnek ezt a felét is erősen lehetne ellenérvelni manapság. Alighanem a 2020-ban indult műsorfolyam címe ragadt ott idétlenül az egyes adások felett. Szerencsésebb cím lenne a „30 éve történt”, ha már. (Emlékezetünk szerint volt már hasonló címhelyzet ugyanezen a frekvencián, csak akkor még 25 évről volt szó, szintén több éven át. Tudjuk jól: kemény dió az emlékezés.)

Az év utolsó napja, akármilyen volt is az az év, hagyományosan a jókedvé és kacagásé kellene, hogy legyen. De akad-e még olyasmi, amin röhögni lehet?

A labdarúgó-világbajnokság elkezdődött, és halálra dolgoztatott stadionépítő rabszolgák ide, homokba tiport emberi jogok amoda, nem söpört végig bojkotthullám a bejutott válogatottak között. Igaz, a fél Pest megyényi területen felhúzott megastadionok egyikében sem mérnek sört, ami majdnem kiverte végül a biztosítékot, de aztán ez is átment, ahogy minden.

Némiképp zavarba ejtő, hogy a magyar nép egyik örök sorskérdését (vagy kedvenc gumicsontját), hogy mi a különbség város és vidék, népi és urbánus, vagy mondjuk polgár és paraszt (ma már nem létező kategóriák, tegyük hozzá gyorsan) között, éppen egy (újabb) kétharmaddal megnyert választás hozta ismét divatba.