Volt itt minden: feszült várakozás előzetesen, keserű tanulságok utólag, vicces és még annál is viccesebb menetek, választási ígéretek innen, választási ígéretek amonnan, előre bejelentett nagy nemzeti számonkérés, meg ki tudja, még mi nem. Szemnek, szájnak és gyomornak ingere; egyetlen dolog látszott elsikkadni, a ’48-ra való emlékezés. De nem teszünk úgy, mintha egészségesen naivak lennénk: nem gondoljuk, hogy ezen meg kéne lepődni, sőt, azt sem, hogy választási évben ez ne lehetne így, még ha a megemlékezések helyét átvevő produkciók tartalmával enyhén szólva sem vagyunk kibékülve.
Ebben a környezetben váratlanul üdítőnek tűnt a Kossuth rádió ebédidőben bedobott kis ünnepi műsora, a Márciusi legendák – A forradalom hétköznapjai. A Farkas Adrienne szerkesztésében és műsorvezetésével összerakott félórás adás nem elég, hogy konkrétan és mindenféle erőltetett áthallás nélkül a százhetven évvel ezelőtti eseményekről szólt, de ráadásul a történések humoros oldalát emelte ki. „Március 15. a legkedvesebb és a legbájosabb nemzeti ünnepünk” – így Farkas; márpedig ha létezik jelző, ami az idén sehogyan sem ugrott volna be erről a napról, az egészen biztosan a kedves vagy a bájos lett volna.
Ha kötekedni szeretnénk, talán a műsor címével lenne a legnagyobb bajunk: azt ígéri, a forradalom hétköznapjairól fog szólni, holott olyanjai nemigen lehettek, mert hát lényegében egyetlen nap alatt lement az egész. Ami nyilván történelmi értelemben nem igaz, de a magyar emlékezet mégis így raktározta el a dolgot, ahogyan Nényei Pál irodalomtörténész, a műsor egyik vendége fel is hívja rá a figyelmet. Úgy tűnik, mondja, ami március 15-e éjfél után történt, különösebben senkit sem érdekel, ami azért mégiscsak abszurd. De hát így működik a kultuszépítés, nem a racionális érvek dominálnak benne, ez nyilvánvaló.
Magának a forradalmi napnak valóban számos legendája akad, ennyiben a műsorcím első fele legalább pontos. Ezeknek a legendáknak pedig egy jelentős része a komikumot sem nélkülözi. Sőt, ha az egyes részesemények humoros momentumait egy képzeletbeli vonallal összekötnénk, az egész forradalmi nap úgy nézne ki, mint valami Monty Python-féle csetlés-botlás. A műsor másik szakértő vendége, Fónagy Zoltán történész sem rest erre rávilágítani: nem elég, hogy a forradalmi ifjak jó néhánya kissé elaludta a startot, ráadásul arra sem nagyon éreztek rá, mihez is kellene kezdeniük, ha nem akarnak a „rántottcsirke-zabáló” bécsi kollégák mögött lemaradni, akik addigra már megcsinálták a saját bulijukat.
És innentől szép ritmusban sorjáznak a jobbnál jobb epizódok: Petőfi otthon felejtett kéziratától a Landerer-féle nyomda nem túl erélyes elfoglalásán át a forradalmi ebédszünetig. Mint Nényei mondja, akkoriban, a kisvárosias Pesten nem úgy volt, mint ma, hogy bármikor bedobhattak volna egy gíroszt. Amikor a forradalmi nép megéhezett, bizony nem volt mit tenni, haza kellett engedni őket, és kivárni az ebédidő végét.
Ám talán még ezeknél a valóban színes részleteknél is érdekesebb vonulat volt, ahogy a két meghívott az egész forradalmi nekibuzdulás mögötti valódi tartalom kérdésességére felhívta a figyelmet. Nényei szerint volt valami iskolás módon kényszeredett a dologban, mintha leckét mondtak volna fel, vagy mintha egy művészi happeninget mutattak volna be: a francia forradalom forgatókönyvét abszolút jól betanulták az ifjak, csak épp a keretek kitöltése nem ment könnyen. Jó példa erre Táncsics esete: nem azért szabadították ki őt, mert olyan jelentős figura volt (sőt, bizonyos szempontból egy félművelt provokátornak tűnhet – ahogy Fónagy is megerősíti –, akit már Kossuth is megpróbált hűvösre tenni), hanem mert egyszerűen nem volt más politikai fogoly elérhető közelségben. Nényei többször is utal rá, valójában nem volt túl szörnyű a ’48-as helyzet, például az ’56-os keserűséggel és rettegéssel össze sem lehetne hasonlítani. Nem véletlen tehát, hogy egy jó kis buliba torkollott az egész a Nemzeti Színházban, aminek két következménye biztosan lett: egyrészt itt jött össze a kor csúcs celebpárja, Jókai és Laborfalvi, másrészt kilenc hónappal később, december 15-én megszületett Petőfi Zoltán.
Aki véletlenül azt mondaná erre, hogy a forradalom emlékéhez méltatlan így beszélni, az nyilván nem járt kint az utcán, nem nézett tévét és nem hallgatott másik rádióműsort egész nap. Egyszóval szerencsés ember.
Kossuth rádió, március 15.
