Aki eddig kételkedett volna benne, hogy egy gazember a maga gazemberkedésével képes beláthatatlan károkat okozni, az most jól teszi, ha a Stockholmból érkező hírekre figyel. Gondolom, kevesen sajnálták, amikor a Weinstein-botrány után bedőlt a producer cége, köztünk szólva én azt sem bántam volna, ha Hollywood is kicsit jobban megtépázva jön ki a dologból. Ami Stockholmban történik, ugyanakkor mégis egy méltán értékesebbnek tartott intézményt nulláz le éppen, és hogy kicsit sajnálkozzunk rajta, ahhoz nem kell még svédnek sem lennünk.
Persze jobban belegondolva sajnálja a fene. Ha épp az irodalmi Nobel-díjnak kell megroppannia az újabb zaklatásbotrányban, akkor roppanjon csak szépen. Egy díj sem ér annyit, hogy miatta emberek megalázását lehessen a szőnyeg alá söpörni. Több is veszett Mohácsnál, vagy ezúttal inkább: Poltavánál, a király meg majd úgyis rendet rak, gondoljuk jó alattvalóként.
Azon viszont ne tegyük túl magunkat ilyen gyorsan, hogy mi áll a kataklizma hátterében. Tavaly novemberben a Dagens Nyheter című jelentős svéd napilapban beszélt tizennyolc nő arról, hogy a Svéd Királyi Akadémiához közel álló ismert fotóművész és kulturális figura (beceneve is ez: „a kulturális profil”, kicsit magyarosabban: „a kultúra arca” – igaz, még ez is elég idétlenül hangzik), Jean-Claude Arnault zaklatta őket. Hogy pontosan kit és hogyan, azt a rendőrség vizsgálja, bár némelyik ügy olyan régi, hogy a szakértők kételkednek a felgöngyölíthetőségükben. Mindenesetre az is felmerült, hogy nemi erőszak történt. Ráadásul az esetek jó része a Királyi Akadémia tulajdonában lévő ingatlanokban történt, közelebbről egy párizsi lakásban és a Forum nevű stockholmi elit klubban. Ez utóbbit az akadémia támogatásával maga Arnault és költő felesége, Katarina Frostenson igazgatták. Frostenson a tizennyolc fős akadémiának is a tagja, ami megint csak súlyosbította a körülményeket. Arnault mindent tagad, az akadémia pedig a nagy tagadás közben szépen szétesett a háta mögött.
Tudni kell, hogy a mindenkori tizennyolc tag élethosszig tartó tagsággal bír, kilépésre normális körülmények között sem igen van módjuk. Az április eleji taggyűlések azonban teljes káoszba fordultak, Frostenson nem volt hajlandó lemondani, a tagság meg szűk többséggel támogatta maradását, amire az ellenzők benyújtották kilépésüket, és végül a titkári pozíciót betöltő – és ebben a szerepben 2015-ben első nőként felbukkanó – Sara Danius is lemondott.
| ||
Az egész összeomlást látva végül is Frostenson is kilépett, igaz, már túl későn. A megmaradt tizenegy taggal felálló akadémia döntésképtelen, az intézmény presztízse, ami nagyon magas volt ezt megelőzően Svédországban (és világszerte), a zéró felé konvergál, és most már egyedül a királynak van jogköre és tekintélye közbelépni. Ami, akárhogy nézzük is, tragikomikus, nem véletlen, hogy a Dagens Nyheter kulturális rovatvezetője, Björn Wiman, a The Guardiannek írt vendégcikkében a Hamlet zárlatához hasonlította a mészárlást.
Az már csak hab a tortán, hogy Arnaultról az is kiderült, legalább hét alkalommal kiszivárogtatta 1996-óta a leendő irodalmi Nobel-díjas nevét. Amit ugye szigorúan titokban tart a zsűri, például neki magának sem lehetett volna róla tudomása, viszont a fogadóirodáknak már korábban feltűntek időnként nagyobb összegek egy-egy esélyes (és mint később kiderült, nyertes) neve mellett.
A Landbrokes egy alkalommal le is zárta a fogadást, annyira egyértelmű volt a csalás.
Ezek után talán nem váratlan, hogy az is felmerült, az idei évben nem adják át az irodalmi Nobel-díjat. Ilyesmi 1901 óta mindössze hétszer fordult elő, abból hat világháborús év volt. Csak hogy érezzük a dolog súlyát.
De nem a svédországi az egyetlen komoly zaklatási ügy az irodalom háza táján. Tavaly decemberben a dél-koreai költőnő, Choi Young-mi jelentetett meg egy verset A szörnyeteg címmel, amiben – bár álnéven szerepel – jól felismerhető a 84 éves Ko Un költő alakja. Lehet, hogy sokaknak nálunk nem mond semmit ez a név, de Ko Un (itt például olvasható tőle magyarul is vers) a nemzetközi lírában igazi nagyágyúnak számít, évek óta Nobel-díj-esélyesnek tartják (lehet, hogy nem idén fogja megkapni, több okból is),
Koreában pedig valóságos szent művész státuszban élt, egészen eddig.
Choi verse nyomán elképesztő hullámokat vetett a botrány, egyre több áldozat lépett elő a névtelenségből, és szép lassan kiderült, hogy Ko évtizedek óta zaklatta a keze ügyébe kerülő fiatal nőket, a legszemérmetlenebb módon, és a legválogatottabb nyilvános helyszíneken. Irodalmi estek, vacsorák, könyvbemutatók, szerkesztőségi ülések már régóta nem jelentettek neki akadályt.
Még valamire fény derült a botrány során: arra, hogy az egyébként is meglehetősen patriarchális koreai társadalomban az irodalmi funkciókat rendre betöltő férfiak Ko Unhoz hasonló gátlástalansággal abuzálták a fiatal költő- és írónőket. Akik, ha nem teljesítették a nekik szegezett kéréseket, könnyen a margóra kerülhettek, karrierjüket – ami el sem indult még jóformán – pedig mindenféle következmény nélkül derékba tudta törni egy-egy sértett szerkesztő.
Choi verse egy abszolút poshadt állóvizet kavart fel, és ez olyan erőket mozdított meg a koreai irodalmi életben, ami a legnagyobb szerzőt is le tudta billenteni a maga kényelmes kis talapzatáról. Ko Un verseit azóta már ki is szedték az iskolai szöveggyűjteményekből, a nemzeti könyvár külön emeletén számára berendezett kiállítást, Ko híres Maninbo-kéziratait pedig előbb csak letakarták, aztán le is szerelték. Mindezt négy hónap alatt. Angliai kiadójának, a Bloodaxe Booksnak a vezetője, Neil Astley szerint a koreai közvélemény kissé mintha túl is reagálná a történteket, ami nem tűnik különösebben empatikus megjegyzésnek, és talán a legjobban akkor járunk, ha a befektetéséért aggódó kereskedő hangját halljuk ki belőle.
Azt elfelejtettem leírni, hogy Ko Un is tagad, igaz, legalább részben – amolyan Marton László-féle módon – bocsánatot is kért, „ha valakinek a tetteivel esetleg fájdalmat okozott”. Így vagy úgy, Stockholm és Szöul esetében is azt látjuk, hogy attól a pillanattól fogva, amint egészen bizonyossá vált (még ha a pontos részletek kiderítése, ha egyáltalán sor kerül rá, hosszú ideig is fog tartani), hogy szexuális zaklatás történt, azonnal erős következményei lettek az ügyeknek. Azért érdemes ezt leszögezni, mert a Ko Unéhoz nagyon hasonló, sőt, annál súlyosabbnak látszó ügy Magyarországon is nyilvánosságra került nemrég.
2017. november 25-én került föl a divany.hu oldalára az interjú, melyben Follinus Anna költőnő mesél az őt fiatalkorában ért szexuális és lelki bántalmazásról. Az irodalmi élet minimális ismeretével elég gyorsan ki lehetett deríteni, kikről is beszélt, az érintettek, Kárpáti Kamil költő és felesége, Lőkös Margit maguktól előálltak egy nyilatkozattal. Bár ne – vagy ne így – tették volna. Az összes zaklatási ügy közül talán egyikben sem hangzottak el ilyen érzéketlen, aljas és hazug mondatok.
Felháborodás és szolidaritás természetesen itthon is volt, a Szépírók Társasága más szervezetekkel együtt indítványozta valamiféle fórum létrehozását a hasonló ügyek kezelésére, ha lehetséges, megelőzésére. Follinus interjúját rengetegen olvasták, és az ő bátor kiállása talán sokak szemét felnyitotta a probléma jelentőségét illetően.
Noha előkerültek más áldozatok, mégis azt kell mondanunk, hogy az ügy különösebb következmények nélkül zajlott le. Mintha mindenki simán továbblépett volna. Kárpátiék nem reagáltak többet, nem is voltak többé reakcióra kényszerítve, az úgynevezett irodalmi élet meg behúzott farokkal kullogott távolabb.
Nem szeretnék felelőtlen vagdalkozásba meg számonkérésbe kezdeni, de a svéd vagy a koreai példa is mintha arra hívná fel a figyelmünket, hogy ha maguk a tettesek nem is hajlandók szembesülni tettük következményeivel, a szűkebb szakmai és a tágabb társadalmi közegnek muszáj lenne feldolgozni a történteket, akkor is, ha ez fájdalmas veszteségek vállalásával jár.
Megrázó látni, milyen hamar, milyen kevés belátással és önvizsgálattal visszatérhet mindenki nagyjából ugyanoda, ahol előtte volt.
Marton újra rendez, és bár Kerót felmentették a munkavégzés alól, egészen április közepi kirúgásáig ott sertepertélt a Nagymező utca környékén. Pesterzsébetnek ugyanúgy díszpolgára marad a költő Kárpáti Kamil, hiába derül ki róla, hogy hosszú karrierje meggyötört és kizsákmányolt kislányokkal van szegélyezve. Az irodalmi közeg, amelyik „sejtette”, hogy az „öreg” „kedveli a fiatal lányokat”, mossa kezeit. A Kárpáti által alapított Gérecz Attila-díjat (amit – le a kalappal előttük – egy sor díjazott visszaadott) továbbra is kiosztják majd, legfeljebb nem említik az alapító nevét olyan gyakran. Félreértés ne essék, nem akarom, hogy ne legyen ilyen díj, és nem akarok rosszat se a korábbi, se a jövőbeli díjazottaknak (szegény Gérecz Attilának meg pláne nem), de az sem megoldás, ha eljátsszuk, hogy nincsen tennivaló vele.
A szokásos körítéseket pedig, hogy „egy jelentős pálya végén jár”, „akkor is kiváló művész”, „a műveit ez nem írja felül”, jobb lenne hanyagolni. A művészi értékek érdekében történő megbocsátás opcióját én meghagynám a következő generációknak: az életművük megítéléséről majd gondolkodnak elfogulatlanul azok, akiknek nem volt muszáj velük együtt élni.
