Rádió

Visszaszámlálás

A Simicska-rádió búcsúadása

Interaktív

Tavaly nyáron egyszer már volt alkalmunk beszámolni arról, hogyan búcsúznak egy rádió munkatársai a csatornájuktól élő videóban, elcsukló hangon, könnyeiket törölgetve. Az egri Szabó testvérek a Rádió 1 terjeszkedésével szemben buktak el. Ki gondolta volna, hogy alig néhány hónap múlva kísértetiesen hasonló jeleneteket látunk. Ezúttal ráadásul országos léptékben.

Ha lehetünk kissé cinikusak, rögtön hozzátesszük, azért valahol mégiscsak gondoltuk volna. Ami nem azt jelenti, hogy ne ért volna meglepetésként a dolog, de hát sejthettük, mi milyen következménnyel jár, ha úgy adódik. És április 8-án úgy adódott. Máskülönben nem csak ez a két rádió zárt be az utóbbi időben, hiszen az Andy Vajna nevű médiakonglomerátum Pac-Manként falt be az egri után több vidéki adót is. És a csillagok állásából mintha azt lehetne kiolvasni, hogy egyelőre még nem lakott jól velük.

De visszatérve a Lánchíd Rádió búcsújához – hiszen arról van szó –, nem is maga a tény, a leállás, hanem annak huszárvágás-szerűen lebonyolított módja volt a meglepő. Oké, Simicska Lajos, a rádió exoligarcha tulaja sohasem finom megoldásairól volt híres. Ám azzal még a saját munkatársait is meglepte, hogy másfél nappal a választások eredményének bohózatba illő kihirdetése után, április 10-én reggel 10-kor kiadta az ukázt: éjfélig, és ne tovább! A rádió a saját honlapján délelőtt 11-kor tette közzé, egy mondatba sűrítve a hírt. Nyilván úgy gondolták, nincs mit beszélni erről. Amivel a leforrázott munkatársak (mind a nagyjából 180-an – csak hogy a lépték is világos legyen) nemigen érthettek egyet, máskülönben nem alakították volna át az utolsó órákat egy nagy, kollegiális kibeszélőshow-vá.

Mi ezeken az oldalakon több mint egytucatnyi alkalommal írtunk a Lánchíd Rádió különböző produkcióiról. Mind a G-nap előtt, mind azután. A kezdetek kezdetétől nem követhettük nyomon őket, de azt láttuk már, milyen szerepet töltöttek be a korai NER médiavalóságában, illetve milyet az érett NER piksziséből kipottyanva. A korábbi, elképesztően elfogult kormányközeli hangokkal a fullba tolt propagandisztikusság miatt nem lehettünk kibékülve, később meg az nem hagyott nyugodni minket, ahogyan a vezetőség és a megmaradt dolgozók igyekeztek úgy tenni, hinni, viselkedni, mintha ők mindig is függetlenek, szakmaiak és ad absurdum ellenzékiek lettek volna. Ahogyan a rádió testvérlapja, a vele együtt elbukó Magyar Nemzet is egyszer csak előállt a szlogennel: „mindig ellenzékben”. Na, hát azért álljon már meg a menet!

Hazudnánk, ha tagadnánk, hogy nem hallgattuk szívesebben a Lánchidat 2015 februárja után, mint azelőtt, és el kell ismernünk, hogy a NER-keménymag kiválásával mintha a színvonal is emelkedett volna. De akkor sem lennénk őszinték, ha nem szögeznénk le, hogy ettől még nem tűnt varázs­ütésre az éter független csúcsszolgáltatójának a Simicska-féle adó. Igen, mindig örülünk, ha Gajdics Ottó valahonnan elmegy, de nem kapunk szárnyra a boldogságtól, ha Schlecht Csaba (Kaya Ibrahim és Josip Tot megvan még?) jön a helyére. És hát, ugye, Simicskát sem tudjuk, akármennyit szívatják is, a szabadság bajnokaként ünnepelni.

Ám a rádió utolsó óráit emberileg és szakmailag is szomorú volt látni. Sohasem jó a megélhetésüket, a hivatásukat, a megszokott munkahelyüket egyik pillanatról a másikra elveszítő szomorú embereket nézni. Akkor sem, ha ezt a munkahelyet Orbán korrupt rendszere vajúdta világra, és most az is veti a pöcegödörbe.

Szépvölgyi István, aki azt a nem könnyű feladatot kapta, hogy az utolsó órákat vezényelje le, komoly, megsüvegelendő munkát végzett. A stúdióban az ő irányításával úgy jöttek össze a kollégák, és úgy beszélgettek a webkamerák és – természetesen – a rádiómikrofonok előtt, hogy nem a siránkozásé, a vádaskodásé vagy a haragé volt a fő szólam. Persze a szomorúság ott dorombolt minden megszólalás mélyén, de ahhoz képest, milyen hirtelen ért mindenkit a leállás híre, mégsem a totális letargia áradt a hangszórókból. Amennyire lehet, méltósággal vették tudomásul a hirtelen beérett vereséget a megszólalók.

Persze kissé abszurdan hatott, hogy a leggyakrabban elhangzó mondat a „ne politizáljunk!” volt. A végső visszaszámlálás és a fináléként lejátszott Ocho Macho-szám (Jó nekem) után a bekapcsolva maradt kamerán lehetett látni még, milyen sokaknál tört el a mécses. Emberi, megható pillanat volt. Így tűnik el a világ dicsősége. Meg a dicstelensége is.

Lánchíd Rádió, április 10.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.