Rádió

Visszaszámlálás

A Simicska-rádió búcsúadása

Interaktív

Tavaly nyáron egyszer már volt alkalmunk beszámolni arról, hogyan búcsúznak egy rádió munkatársai a csatornájuktól élő videóban, elcsukló hangon, könnyeiket törölgetve. Az egri Szabó testvérek a Rádió 1 terjeszkedésével szemben buktak el. Ki gondolta volna, hogy alig néhány hónap múlva kísértetiesen hasonló jeleneteket látunk. Ezúttal ráadásul országos léptékben.

Ha lehetünk kissé cinikusak, rögtön hozzátesszük, azért valahol mégiscsak gondoltuk volna. Ami nem azt jelenti, hogy ne ért volna meglepetésként a dolog, de hát sejthettük, mi milyen következménnyel jár, ha úgy adódik. És április 8-án úgy adódott. Máskülönben nem csak ez a két rádió zárt be az utóbbi időben, hiszen az Andy Vajna nevű médiakonglomerátum Pac-Manként falt be az egri után több vidéki adót is. És a csillagok állásából mintha azt lehetne kiolvasni, hogy egyelőre még nem lakott jól velük.

De visszatérve a Lánchíd Rádió búcsújához – hiszen arról van szó –, nem is maga a tény, a leállás, hanem annak huszárvágás-szerűen lebonyolított módja volt a meglepő. Oké, Simicska Lajos, a rádió exoligarcha tulaja sohasem finom megoldásairól volt híres. Ám azzal még a saját munkatársait is meglepte, hogy másfél nappal a választások eredményének bohózatba illő kihirdetése után, április 10-én reggel 10-kor kiadta az ukázt: éjfélig, és ne tovább! A rádió a saját honlapján délelőtt 11-kor tette közzé, egy mondatba sűrítve a hírt. Nyilván úgy gondolták, nincs mit beszélni erről. Amivel a leforrázott munkatársak (mind a nagyjából 180-an – csak hogy a lépték is világos legyen) nemigen érthettek egyet, máskülönben nem alakították volna át az utolsó órákat egy nagy, kollegiális kibeszélőshow-vá.

Mi ezeken az oldalakon több mint egytucatnyi alkalommal írtunk a Lánchíd Rádió különböző produkcióiról. Mind a G-nap előtt, mind azután. A kezdetek kezdetétől nem követhettük nyomon őket, de azt láttuk már, milyen szerepet töltöttek be a korai NER médiavalóságában, illetve milyet az érett NER piksziséből kipottyanva. A korábbi, elképesztően elfogult kormányközeli hangokkal a fullba tolt propagandisztikusság miatt nem lehettünk kibékülve, később meg az nem hagyott nyugodni minket, ahogyan a vezetőség és a megmaradt dolgozók igyekeztek úgy tenni, hinni, viselkedni, mintha ők mindig is függetlenek, szakmaiak és ad absurdum ellenzékiek lettek volna. Ahogyan a rádió testvérlapja, a vele együtt elbukó Magyar Nemzet is egyszer csak előállt a szlogennel: „mindig ellenzékben”. Na, hát azért álljon már meg a menet!

Hazudnánk, ha tagadnánk, hogy nem hallgattuk szívesebben a Lánchidat 2015 februárja után, mint azelőtt, és el kell ismernünk, hogy a NER-keménymag kiválásával mintha a színvonal is emelkedett volna. De akkor sem lennénk őszinték, ha nem szögeznénk le, hogy ettől még nem tűnt varázs­ütésre az éter független csúcsszolgáltatójának a Simicska-féle adó. Igen, mindig örülünk, ha Gajdics Ottó valahonnan elmegy, de nem kapunk szárnyra a boldogságtól, ha Schlecht Csaba (Kaya Ibrahim és Josip Tot megvan még?) jön a helyére. És hát, ugye, Simicskát sem tudjuk, akármennyit szívatják is, a szabadság bajnokaként ünnepelni.

Ám a rádió utolsó óráit emberileg és szakmailag is szomorú volt látni. Sohasem jó a megélhetésüket, a hivatásukat, a megszokott munkahelyüket egyik pillanatról a másikra elveszítő szomorú embereket nézni. Akkor sem, ha ezt a munkahelyet Orbán korrupt rendszere vajúdta világra, és most az is veti a pöcegödörbe.

Szépvölgyi István, aki azt a nem könnyű feladatot kapta, hogy az utolsó órákat vezényelje le, komoly, megsüvegelendő munkát végzett. A stúdióban az ő irányításával úgy jöttek össze a kollégák, és úgy beszélgettek a webkamerák és – természetesen – a rádiómikrofonok előtt, hogy nem a siránkozásé, a vádaskodásé vagy a haragé volt a fő szólam. Persze a szomorúság ott dorombolt minden megszólalás mélyén, de ahhoz képest, milyen hirtelen ért mindenkit a leállás híre, mégsem a totális letargia áradt a hangszórókból. Amennyire lehet, méltósággal vették tudomásul a hirtelen beérett vereséget a megszólalók.

Persze kissé abszurdan hatott, hogy a leggyakrabban elhangzó mondat a „ne politizáljunk!” volt. A végső visszaszámlálás és a fináléként lejátszott Ocho Macho-szám (Jó nekem) után a bekapcsolva maradt kamerán lehetett látni még, milyen sokaknál tört el a mécses. Emberi, megható pillanat volt. Így tűnik el a világ dicsősége. Meg a dicstelensége is.

Lánchíd Rádió, április 10.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.