Rádió

Visszaszámlálás

A Simicska-rádió búcsúadása

Interaktív

Tavaly nyáron egyszer már volt alkalmunk beszámolni arról, hogyan búcsúznak egy rádió munkatársai a csatornájuktól élő videóban, elcsukló hangon, könnyeiket törölgetve. Az egri Szabó testvérek a Rádió 1 terjeszkedésével szemben buktak el. Ki gondolta volna, hogy alig néhány hónap múlva kísértetiesen hasonló jeleneteket látunk. Ezúttal ráadásul országos léptékben.

Ha lehetünk kissé cinikusak, rögtön hozzátesszük, azért valahol mégiscsak gondoltuk volna. Ami nem azt jelenti, hogy ne ért volna meglepetésként a dolog, de hát sejthettük, mi milyen következménnyel jár, ha úgy adódik. És április 8-án úgy adódott. Máskülönben nem csak ez a két rádió zárt be az utóbbi időben, hiszen az Andy Vajna nevű médiakonglomerátum Pac-Manként falt be az egri után több vidéki adót is. És a csillagok állásából mintha azt lehetne kiolvasni, hogy egyelőre még nem lakott jól velük.

De visszatérve a Lánchíd Rádió búcsújához – hiszen arról van szó –, nem is maga a tény, a leállás, hanem annak huszárvágás-szerűen lebonyolított módja volt a meglepő. Oké, Simicska Lajos, a rádió exoligarcha tulaja sohasem finom megoldásairól volt híres. Ám azzal még a saját munkatársait is meglepte, hogy másfél nappal a választások eredményének bohózatba illő kihirdetése után, április 10-én reggel 10-kor kiadta az ukázt: éjfélig, és ne tovább! A rádió a saját honlapján délelőtt 11-kor tette közzé, egy mondatba sűrítve a hírt. Nyilván úgy gondolták, nincs mit beszélni erről. Amivel a leforrázott munkatársak (mind a nagyjából 180-an – csak hogy a lépték is világos legyen) nemigen érthettek egyet, máskülönben nem alakították volna át az utolsó órákat egy nagy, kollegiális kibeszélőshow-vá.

Mi ezeken az oldalakon több mint egytucatnyi alkalommal írtunk a Lánchíd Rádió különböző produkcióiról. Mind a G-nap előtt, mind azután. A kezdetek kezdetétől nem követhettük nyomon őket, de azt láttuk már, milyen szerepet töltöttek be a korai NER médiavalóságában, illetve milyet az érett NER piksziséből kipottyanva. A korábbi, elképesztően elfogult kormányközeli hangokkal a fullba tolt propagandisztikusság miatt nem lehettünk kibékülve, később meg az nem hagyott nyugodni minket, ahogyan a vezetőség és a megmaradt dolgozók igyekeztek úgy tenni, hinni, viselkedni, mintha ők mindig is függetlenek, szakmaiak és ad absurdum ellenzékiek lettek volna. Ahogyan a rádió testvérlapja, a vele együtt elbukó Magyar Nemzet is egyszer csak előállt a szlogennel: „mindig ellenzékben”. Na, hát azért álljon már meg a menet!

Hazudnánk, ha tagadnánk, hogy nem hallgattuk szívesebben a Lánchidat 2015 februárja után, mint azelőtt, és el kell ismernünk, hogy a NER-keménymag kiválásával mintha a színvonal is emelkedett volna. De akkor sem lennénk őszinték, ha nem szögeznénk le, hogy ettől még nem tűnt varázs­ütésre az éter független csúcsszolgáltatójának a Simicska-féle adó. Igen, mindig örülünk, ha Gajdics Ottó valahonnan elmegy, de nem kapunk szárnyra a boldogságtól, ha Schlecht Csaba (Kaya Ibrahim és Josip Tot megvan még?) jön a helyére. És hát, ugye, Simicskát sem tudjuk, akármennyit szívatják is, a szabadság bajnokaként ünnepelni.

Ám a rádió utolsó óráit emberileg és szakmailag is szomorú volt látni. Sohasem jó a megélhetésüket, a hivatásukat, a megszokott munkahelyüket egyik pillanatról a másikra elveszítő szomorú embereket nézni. Akkor sem, ha ezt a munkahelyet Orbán korrupt rendszere vajúdta világra, és most az is veti a pöcegödörbe.

Szépvölgyi István, aki azt a nem könnyű feladatot kapta, hogy az utolsó órákat vezényelje le, komoly, megsüvegelendő munkát végzett. A stúdióban az ő irányításával úgy jöttek össze a kollégák, és úgy beszélgettek a webkamerák és – természetesen – a rádiómikrofonok előtt, hogy nem a siránkozásé, a vádaskodásé vagy a haragé volt a fő szólam. Persze a szomorúság ott dorombolt minden megszólalás mélyén, de ahhoz képest, milyen hirtelen ért mindenkit a leállás híre, mégsem a totális letargia áradt a hangszórókból. Amennyire lehet, méltósággal vették tudomásul a hirtelen beérett vereséget a megszólalók.

Persze kissé abszurdan hatott, hogy a leggyakrabban elhangzó mondat a „ne politizáljunk!” volt. A végső visszaszámlálás és a fináléként lejátszott Ocho Macho-szám (Jó nekem) után a bekapcsolva maradt kamerán lehetett látni még, milyen sokaknál tört el a mécses. Emberi, megható pillanat volt. Így tűnik el a világ dicsősége. Meg a dicstelensége is.

Lánchíd Rádió, április 10.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

A puritán

A puritán már kora gyermekkorában nagyon puritán volt. Mondták is a pedagógusok a szülői értekezleten, hogy jó gyerek, csak egy kicsit puritán. Aztán, az értekezlet végén, hogy ne hallja a többi szülő, Aranka néni megsúgta, valójában a puritán a legpuritánabb az osztályban, meglehet, az egész iskolában, jobb lesz, ha odafigyelnek rá.

Költözik a hivatal

Lassan tíz éve jelent meg a Magyar Közlönyben az a kormányhatározat, amely szerint a Nemzetgazdasági Minisztériumnak a Várnegyedbe kell költöznie, a „Budapest I. kerület, Szentháromság tér 6. szám alatti ingatlanba”.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.