Pete Péter

Kockázatosabb ügyfeleknek csak magasabb kamatra adnak kölcsön. Ha egy külföldi befektető magyar állampapírt vesz, vagy a bankrendszer közvetítésével magyar félnek hitelt ad, többféle kockázattal is szembesül. Előfordulhat, hogy az adós nem fizet, és a hitelező elbukja a pénzét. Állampapír esetében ez a kockázat persze kicsi, de nem nulla, a pénzügyi válság mélypontján voltak olyanok, akik az államcsőd rémével fenyegettek.

Agrária termékeny földjén minden megtermett, amit csak szem-száj kívánhatott, s a helyiek méltán voltak büszkék állattenyésztésükre is. Kétakkora ország élelmiszerét is megtermelhették volna, a többletet exportálták. Persze, ahogy máshol is, a lakosságnak már csak a töredéke élt mezőgazdaságból, ám a fogyasztóként érdekelt többség is együtt érzett a termelőkkel, az őket támogató kormányzati intézkedések a nép egyöntetű helyeslésével találkoztak.

Nem, nem a mienkért. Saját válságaink okozójáról majd minden honfitársunknak olyan határozott véleménye van, hogy csak a bajt hoznám a fejemre, ha erről értekeznék. A világgazdasági válságért ki a felelős? A világ többi országával együtt egy olyan pénzpiaci összeomlás súlyos reálgazdasági következményeit szenvedjük el, aminek konkrét okai vannak. Rámutathatunk-e azokra, akik a vészt hozták ránk? Kártérítésre persze még a legnaivabbak sem számítanak, ám - ha mást úgysem tehetünk - a morális ítélkezéssel legalább a lelkünkön könynyítenénk.

Abban mind egyetértünk, hogy a jelen válságban a gazdasági teljesítmény visszaesése nem kis részben a kereslet csökkenésének tudható be. A cégek termékeik eladásából élnek, ha csökken az árbevételük, akkor kevesebb embert tudnak foglalkoztatni, és mind ők, mind a fizetés nélkül maradt emberek kevesebb adót fizetnek. Több mint hetven éve ismert, és manapság különösen népszerű a keynesi recept: az állam a kereslet ösztönzésével húzzon ki minket a kátyúból.

A magyarok nem szeretik a multikat. Az átlagos magyar a külföldiekkel szemben amúgy is - mondjuk így - tartózkodó, a tőkét meg egyenesen utálja. Miért is lobogna e kettő közös részéért?

Az idén várható visszaesésre vonatkozó előrejelzéseikben a szakértők egyre nagyobb számokat emlegetnek. Mivel az adók zömét a jövedelmek arányában - mi több, gyakran progresszív kulcsokkal - vetik ki, minél jobban csökken a jövedelem, annál kisebbek lesznek a költségvetés adóbevételei. Ha senki nem hajlandó finanszírozni a hiányt (most éppen ez a helyzet), akkor a kormányzat kénytelen a csökkenő bevételekhez a kiadások további lefaragásával igazodni. Így keletkeznek azok az egyre nagyobb számok, amelyeket változó összetételű kormányaink változó elnevezésű csomagjai tartalmaznak. A kiadáscsökkentés persze tovább rontja azok helyzetét, akik eddig a költségvetésen keresztül jutottak jövedelemhez, ők is kevesebbet vásárolnak, még tovább esnek a jövedelmek, és így tovább. Nem csoda, hogy a szakértők egyre nagyobb visszaesésre számítanak.

Miközben megállás nélkül hangoztatjuk, hogy a világgazdasági válság a magyar gazdaságot milyen rossz állapotban érte, s hogy emiatt a mea culpa is, meg a reformgyürkőzés is indokolt, abban is közmegegyezés van, hogy a csapás maga kívülről jött. Sem a források elapadását, sem az exportpiacok összeomlását nem a magyar gazdaság kórjai idézték elő. Ám éppen ez irányította a figyelmet arra, hogy a világ tőke- és árupiacaiba való integrálódásnak kockázatai, s ezek realizálódásakor negatív következményei is lehetnek. Nem is meglepő reakcióként a legkülönbözőbb szinteken fogalmazódnak meg javaslatok olyan stratégiákról, amelyek a függés - ők gyakran úgy mondják: kiszolgáltatottság - csökkentését, a külföld helyett saját erőnkre való intenzívebb támaszkodást szorgalmazzák.

Mondják, hogy valaha, úri társaságban, ha valaki az asztalnál szellentett, kiküldték a kutyát. Az emberi természet már csak ilyen: könynyebb a lelkünknek, ha az elkövetett bűnnek bakját találjuk - valaki másban. Szemben azonban a kutyát kiküldőkkel, akik vélhetően azért pontosan tudták, hogy miről is van szó, azokat a mostanában felröppentett vádakat hallgatva, amelyekkel többen a forintárfolyam zuhanását, néha már az egész válságot is a Magyar Nemzeti Bank nyakába varrják, az embernek az az érzése, hogy megfogalmazóik nem tudják, mit beszélnek.

Ha már évek óta eurónk volna, akkor is tenger bajunk volna. Akkor is csak nagyon szűköcskén volna külföldi hitel (Szlovákia se dúskál), a globális kereslet visszaesésének jövedelemcsökkentő, munkanélküliséget növelő hatása se lenne sokkal kisebb, és mindezek együtt akkor is sok adósnak okoznának fizetési nehézségeket. De nem volna árfolyamprobléma, és így a rémhírterjesztésben utazók sem riogathatnának bennünket valutaválsággal. Ám forintunk van, a tőkecsapok elzáródása egyben árfolyamzuhanással és több bizonytalansággal jár, amitől még kevésbé vagyunk vonzóak a befektetők számára. Ha ebben a helyzetben a pánikkeltők kellő hatékonysággal keltik a pánikot, akár még tényleg lehet devizaválság is, amihez képest - ebben az egyben van igazuk - a mai válságunk kismiska.

Ha a káposztapiacon az eladók több káposztát akarnak eladni, mint amennyit a vevők az eredeti áron hajlandók megvenni, akkor előbbiek szándékai csak úgy teljesülhetnek, ha csökkentik a kínált káposzta árát. E tekintetben a forint nem különbözik a káposztától; gyengélkedése annak tudható be, hogy többet akarnak forintról devizára váltani, mint fordítva. Szemben a médiában elhangzó és a pánikhangulatot gyakran fokozó magyarázatokkal csak ennyi, ami biztos. A pénzt ide-oda váltani szándékozók sokan vannak, és amúgy sem látunk a fejükbe, így viselkedésük okait csak találgatjuk. Szakmai tudásunk, korábbi tapasztalataink persze sokat segítenek, de azért óvakodjanak azoktól, akik tudni vélik, hogy milyen azonnali és radikális intézkedésekkel lehetne egyik napról a másikra megváltoztatni a devizapiaci hangulatot. Pete Péter

A jó magyarok utálják az adósságot. A kormányok által felhalmozott államadósságot kifejezetten. Erről hajlamosak úgy gondolkodni, mint amihez semmi közük, de legalábbis az volna az igazságos, ha nem volna. A régi rendszerből örököltet azért utálják, mert azt a kommunisták maguknak vették fel, az azóta keletkezetteket meg.... jórészt ugyanezért. De azt is utálják, amit lakásra meg LCD tévére maguk mint lakosság vettek fel, mert az is csak az erőszakos bankok miatt van. Sokan osztják azt is, hogy az adósság minden gazdasági baj végső okozója, és hogy ha nem volna adósság, akkor már a Kánaán küszöbén állnánk.

A magyar gazdaságot ma ugyanazon, a globális kínálatot és keresletet mélybe rántó események sújtják, mint a világ többi országát. Divat azon sápogni, hogy minket mindig jobban ütnek a többieknél, és azon is, hogy az elmúlt évtizedekben folytatott gazdaságpolitikai hibák miatt nagyobb a kitettségünk e turbulenciáknak. Hogy minél nagyobb? Annál, mint amekkora akkor lenne, ha évtizedeken át egészen másfajta gazdaságpolitika lett volna. Ami persze igaz, ám a válság következményei és a lehetséges teendők felől nézve mindez szélsőséges aránytévesztésre utal, és ennyiben túlzott optimizmust sugall.