Abban mind egyetértünk, hogy a jelen válságban a gazdasági teljesítmény visszaesése nem kis részben a kereslet csökkenésének tudható be. A cégek termékeik eladásából élnek, ha csökken az árbevételük, akkor kevesebb embert tudnak foglalkoztatni, és mind ők, mind a fizetés nélkül maradt emberek kevesebb adót fizetnek. Több mint hetven éve ismert, és manapság különösen népszerű a keynesi recept: az állam a kereslet ösztönzésével húzzon ki minket a kátyúból.
Tele van a padlás arról szóló ötletekkel, hogy hogyan és konkrétan mely gazdasági ágakban kellene ilyen keresletélénkítő akciókat végrehajtani. Majd minden ágazat bajban van, és minden iparos szilárdan meg van győződve arról, hogy az ő iparának állami megsegítése maga a nemzetgazdasági érdek. Ne nehezteljünk ezért rájuk, tényleg nagyon nehéz időket élnek, a gyakran emlegetett közérdeket pedig amúgy is mindnyájan a saját szemüvegünk speciális fénytörésén át szoktuk szemlélni.
Az állam persze nem tud piacot teremteni mindenkinek - ha tudna, akkor a szocializmus működött volna. Márpedig arról azért még válságban se feledkezzünk el, hogy nem működött - a kívánságok tehát egymással versenyeznek. Mostanában mintha megint az autókereskedők ötlete tűnne befutónak, legalábbis erre utal a média érdeklődése a téma iránt.
Miután a gépjárműeladásokon tényleg különösen nagy adóteher van, a pártolók leginkább erre koncentrálnak, némi állami támogatás a valóban bezuhant autóeladások ösztönzésére - szerintük - a közkasszának nemhogy nullszaldós, de kifejezetten többletbevételt hozó vállalkozása lehetne. Szó esik még munkahelyek megőrzéséről is, bár arról kevésbé, hogy ilyen hatás legfeljebb a kereskedőknél jelentkezhetne, az itthon eladott autók importtartalma annyira nagy, hogy a támogatás főleg külföldön őrizne meg munkahelyeket. A zöldek sem ugranak be a régi autók lecserélésének betudható környezeti javulás mézesmadzagjának, azt mondják, autót gyártani sokkal szennyezőbb, mint használni, a nettó eredmény inkább negatív. Van viszont az az érv, hogy efféle autótámogatási program már szinte mindenhol fut a világon, és a sereghajtó élményétől frusztrált közvéleményre ez mindig hat.
Jobb volna azonban, ha nem mennénk bele abba az utcába, hogy a versenyző igények felsorolt pozitívumainak összehasonlítgatása alapján hirdetünk nyerteseket. Pontosabban az volna a jó, ha a kérdésben majdan döntést hozó kormányunk a nevünkben valami más logika alapján járna el. Van ugyanis egy olyan szempont, ami valamennyi ágazati támogatásra egyaránt vonatkozik, és az eddigi ötletbörzében mintha teljesen figyelmen kívül maradna. Arról van szó, hogy azokat a forintokat, amiket az állam egyes termékek ösztönzésére költ, elveszi valahonnan. S ugyanígy járnak el a vásárlók, akik az ösztönzésnek engedve valami más céltól elvonva izzadják ki azt a - természetesen nagyobb részt kitevő - forrást, amivel az adott terméket és nem valami mást fognak megvenni.
Márpedig ha valamit elveszünk valahonnan, és azt valahová máshová tesszük, akkor onnan, ahonnan elvettük, pont annyi fog hiányozni, mint amennyivel több lesz ott, ahová tettük. Ebből nem az következik, hogy ilyen keresleti átrendeződést soha nem kell támogatni, az viszont feltétlenül, hogy nemcsak azon hatásait kell végiggondolni, amelyek a pénz átcsoportosításából fakadóan az ösztönzött oldalon keletkeznek, hanem azokat is, amelyek az ellenkező oldalon a kereslet csökkenéséből fakadnak. Márpedig ha valaki autóra költi azt a pénzét, amin esetleg bútort, lakást vagy bármi egyebet vett volna, akkor a bármi egyebet termelő ágazatban jelentkezik az a munkanélküliség, adócsökkenés stb., amit most az autóeladásoknál elkerültünk. Erről persze az autókereskedők bölcsen hallgatnak - de hát erre valók a közgazdászok.
