Pete Péter

Válság itt, válság ott

Mit nem lehet csinálni a magyar gazdasággal?

  • Pete Péter
  • 2009. február 26.

Publicisztika

A magyar gazdaságot ma ugyanazon, a globális kínálatot és keresletet mélybe rántó események sújtják, mint a világ többi országát. Divat azon sápogni, hogy minket mindig jobban ütnek a többieknél, és azon is, hogy az elmúlt évtizedekben folytatott gazdaságpolitikai hibák miatt nagyobb a kitettségünk e turbulenciáknak. Hogy minél nagyobb? Annál, mint amekkora akkor lenne, ha évtizedeken át egészen másfajta gazdaságpolitika lett volna. Ami persze igaz, ám a válság következményei és a lehetséges teendők felől nézve mindez szélsőséges aránytévesztésre utal, és ennyiben túlzott optimizmust sugall.

Ha valaki úgy kap kolerát, hogy közben magas a vérnyomása, akkor nemcsak vért hány, de a füle is zúg, és biztosan jobb volna neki, ha nem zúgna a füle. De ettől még a vérnyomás meg a kolera két különböző dolog.

 

Nemcsak arról van szó, hogy a világméretű keresleti visszaesés és a hitelforrások globális bedugulása olyan fejlemények, amelyek befolyásolása nem tartozik a hazai gazdaságpolitika kompetenciái közé. Legalább ennyire igaz az is, hogy az olyan eszközök, amikkel a nagy piacgazdaságok kormányai kísérleteznek (és amik amúgy náluk sem örvendenek osztatlan támogatásnak), jórészt hiábavalók volnának itthon, és/vagy nem tartoznak a hazai gazdaságpolitika választható opciói közé. Részben persze azért, mert korábban a hazai gazdaságpolitika elszúrta, de ez szinte az utolsó azon okok sorában, ami miatt nemcsak naivitás, de kifejezetten káros is azzal példálódzni, hogy Németországtól Amerikáig mindenki azt csinálja, hogy...

Nem érvényes a mások okossága például azért sem, mert Magyarország kicsi, mind a külkereskedelmet, mind a tőkepiacokat tekintve nagyon nyitott, a nemzetközi piacokba beágyazott gazdaság, amely feltörekvő jellege miatt akkor is erősen támaszkodna a külső forrásokra, ha kormányai sokkal spórolósabbak lennének.

A keynesi típusú költségvetési kiadási programok hatása még akkor is az import növekedésében és nem a hazai kereslet élénkítésében csapódna le, ha volna miből költeni, és amúgy hinnénk a keynesi multiplikátorban. Magyarországon átlagosan minden elköltött száz forintból hetvenért olyan jószágot vásárolunk, amit más országban termeltek meg. Így a kereslet élénkítését célzó állami beruházási adóforintok zöme már az első lépésben is inkább külföldön őrizne meg munkahelyeket - ezért az is kizárt, hogy a kereslet élénkülése a gazdaság további részeire is átterjedhetne.

 

Még a válság kiteljesedése előtt a hazai bankszakma egy emberként állította, hogy a hazai bankok vagyonmérlege nem fertőzött a pénzügyi válságot kirobbantó rossz, "mérgezett" hitelekkel, és ebben utólag sincs okunk kételkedni. Igaz, összeomlás után sok minden rosszá bír válni, ám a hazai bankrendszer, és közvetítésével a hazai gazdaság finanszírozási problémája nem a hazai bankoktól ered. Hanem onnan, hogy egyszerűen megállt azoknak a külföldi forrásoknak a befelé áramlása, amelyekre az egész gazdasági élet (a kormányzattal együtt) támaszkodott. Ezt a forrást a kormány akkor sem tudná pótolni, ha amúgy tele volna a kassza. Az IMF-pénzből lehet csorgatni, ám ez kevés a folyamatos finanszírozási igényhez képest - jó, ha a valutaválság elkerüléséhez, és az állami devizaadósság törlesztéséhez elegendő.

A helyzetet súlyosbítja, hogy saját pénzünk van. Ha eddig inkább csak a tankönyvekben olvastuk azt, hogy ilyesmi egy morzsányi méretű tőkepiaccal rendelkező ország számára luxus, akkor most a bőrünkön is érezzük ennek az árát. Ha valaki erre vágyik, itt már kereshet felelősöket, bár a mea culpa nemcsak a kormányzat oldaláról indokolt azért, hogy az euró mindenáron és minél hamarabbi bevezetése nem volt elsődleges cél. Valljuk be őszintén: arra, hogy a devizakockázat ekkora lesz, még az sem számított, aki amúgy tisztában volt is azzal, mi az. Most viszont itt vagyunk az ugráló euróárfolyammal, és az árfolyamválság elkerülésének kényszere még akkor is megköti a Nemzeti Bank kezét, ha a recesszió rendkívüli mérete miatt amúgy titokban hajlamos volna az inflációs célkövetés helyett a belső kereslet élénkítésére koncentrálni. Külföldi példákra hivatkozva ezt sokan követelik is tőle, ám tökéletesen igaza van abban, hogy a sürgetéseket elereszti a füle mellett, és a keresletösztönző monetáris politika sem jöhet szóba.

 

A magyar gazdaságnak tengernyi egyéb baja van, ám azok nagyon különböző természetűek, és az azonnali meg a hosszú távú lehetséges terápiák összekeverése nem szerencsés. Annak talán még örülni is lehet, ha a kormány a válságmenedzselés PR-kényszerében a krízishelyzetre hivatkozva előránt húsz éve megoldatlan problémákat, annak pedig még inkább, ha érdemi reformlépéseket tesz a megoldásukra. Csak illúzióink ne legyenek. Azok a súlyos ösztönzési visszásságokat feloldani kívánó lépések, amelyek az elmúlt hetekben programmá nemesültek, hosszú távú problémákat kezelhetnek. Az akut válsághelyzetet a globális kereslet és a finanszírozás csökkenése okozza, nem pedig az adórendszer anomáliái, vagy az, hogy a szociális rendszer munkakerülésre buzdít. Igen, a bérjárulék csökkentése a korábbinál jobban ösztönzi a foglalkoztatás kiterjesztését. És a cégek tüstént fel is vesznek majd új munkásokat - amint elmúlik a válság, és lesz valaki, aki megveszi a termékeiket. A nyugdíjkorhatár felemelése és az adókedvezmények eltörlése is régóta szorgalmazott, kitűnő ötlet - de mi köze mindennek a válsághoz?

Nem semmittevést javasolok. Ha csak a magas vérnyomást tudjuk kúrálni, ám tegyük, hiszen keringési zavarokhoz és korai halálhoz vezet. Csak ne várjuk, hogy meggyógyítja a koleránkat. Arra ugyanis nincs gyógyszer a mi patikánkban.

A szerző egyetemi tanár, az ELTE Közgazdaságtudományi Tanszékének vezetője. Blogbejegyzéseit lásd: www.eltecon.blog.hu

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

Az öntudat napjai

A a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.

Utat tört magának

Tasó Lászlót 2022-ben még szavazati rekorddal választották országgyűlési képviselővé, jövőre már csak listán indítja a Fidesz–KDNP. Nyíradonyban, ahol harminc éve lett polgármester, és ahová dőlt az uniós pénz, az új vezetés kifizetetlen közvilágítási számlával, büntetőeljárásokkal szembesült, továbbá azzal, mi minden függ a képviselőtől.

Elverték a jövőt

Lehetetlen immár elfedni a magyar nyugdíjrendszer strukturális bajait. Lehet titkolni a kassza hiányát, lehet utalványt osztogatni – a demográfia, az elhibázott és a meg nem hozott kormányzati intézkedések baljós jövőt vetítenek előre. Aligha véletlen, hogy egyelőre a kormány­váltásra készülő erő próbálkozásai is harmatgyengék.