Pete Péter

Válság itt, válság ott

Mit nem lehet csinálni a magyar gazdasággal?

  • Pete Péter
  • 2009. február 26.

Publicisztika

A magyar gazdaságot ma ugyanazon, a globális kínálatot és keresletet mélybe rántó események sújtják, mint a világ többi országát. Divat azon sápogni, hogy minket mindig jobban ütnek a többieknél, és azon is, hogy az elmúlt évtizedekben folytatott gazdaságpolitikai hibák miatt nagyobb a kitettségünk e turbulenciáknak. Hogy minél nagyobb? Annál, mint amekkora akkor lenne, ha évtizedeken át egészen másfajta gazdaságpolitika lett volna. Ami persze igaz, ám a válság következményei és a lehetséges teendők felől nézve mindez szélsőséges aránytévesztésre utal, és ennyiben túlzott optimizmust sugall.

Ha valaki úgy kap kolerát, hogy közben magas a vérnyomása, akkor nemcsak vért hány, de a füle is zúg, és biztosan jobb volna neki, ha nem zúgna a füle. De ettől még a vérnyomás meg a kolera két különböző dolog.

 

Nemcsak arról van szó, hogy a világméretű keresleti visszaesés és a hitelforrások globális bedugulása olyan fejlemények, amelyek befolyásolása nem tartozik a hazai gazdaságpolitika kompetenciái közé. Legalább ennyire igaz az is, hogy az olyan eszközök, amikkel a nagy piacgazdaságok kormányai kísérleteznek (és amik amúgy náluk sem örvendenek osztatlan támogatásnak), jórészt hiábavalók volnának itthon, és/vagy nem tartoznak a hazai gazdaságpolitika választható opciói közé. Részben persze azért, mert korábban a hazai gazdaságpolitika elszúrta, de ez szinte az utolsó azon okok sorában, ami miatt nemcsak naivitás, de kifejezetten káros is azzal példálódzni, hogy Németországtól Amerikáig mindenki azt csinálja, hogy...

Nem érvényes a mások okossága például azért sem, mert Magyarország kicsi, mind a külkereskedelmet, mind a tőkepiacokat tekintve nagyon nyitott, a nemzetközi piacokba beágyazott gazdaság, amely feltörekvő jellege miatt akkor is erősen támaszkodna a külső forrásokra, ha kormányai sokkal spórolósabbak lennének.

A keynesi típusú költségvetési kiadási programok hatása még akkor is az import növekedésében és nem a hazai kereslet élénkítésében csapódna le, ha volna miből költeni, és amúgy hinnénk a keynesi multiplikátorban. Magyarországon átlagosan minden elköltött száz forintból hetvenért olyan jószágot vásárolunk, amit más országban termeltek meg. Így a kereslet élénkítését célzó állami beruházási adóforintok zöme már az első lépésben is inkább külföldön őrizne meg munkahelyeket - ezért az is kizárt, hogy a kereslet élénkülése a gazdaság további részeire is átterjedhetne.

 

Még a válság kiteljesedése előtt a hazai bankszakma egy emberként állította, hogy a hazai bankok vagyonmérlege nem fertőzött a pénzügyi válságot kirobbantó rossz, "mérgezett" hitelekkel, és ebben utólag sincs okunk kételkedni. Igaz, összeomlás után sok minden rosszá bír válni, ám a hazai bankrendszer, és közvetítésével a hazai gazdaság finanszírozási problémája nem a hazai bankoktól ered. Hanem onnan, hogy egyszerűen megállt azoknak a külföldi forrásoknak a befelé áramlása, amelyekre az egész gazdasági élet (a kormányzattal együtt) támaszkodott. Ezt a forrást a kormány akkor sem tudná pótolni, ha amúgy tele volna a kassza. Az IMF-pénzből lehet csorgatni, ám ez kevés a folyamatos finanszírozási igényhez képest - jó, ha a valutaválság elkerüléséhez, és az állami devizaadósság törlesztéséhez elegendő.

A helyzetet súlyosbítja, hogy saját pénzünk van. Ha eddig inkább csak a tankönyvekben olvastuk azt, hogy ilyesmi egy morzsányi méretű tőkepiaccal rendelkező ország számára luxus, akkor most a bőrünkön is érezzük ennek az árát. Ha valaki erre vágyik, itt már kereshet felelősöket, bár a mea culpa nemcsak a kormányzat oldaláról indokolt azért, hogy az euró mindenáron és minél hamarabbi bevezetése nem volt elsődleges cél. Valljuk be őszintén: arra, hogy a devizakockázat ekkora lesz, még az sem számított, aki amúgy tisztában volt is azzal, mi az. Most viszont itt vagyunk az ugráló euróárfolyammal, és az árfolyamválság elkerülésének kényszere még akkor is megköti a Nemzeti Bank kezét, ha a recesszió rendkívüli mérete miatt amúgy titokban hajlamos volna az inflációs célkövetés helyett a belső kereslet élénkítésére koncentrálni. Külföldi példákra hivatkozva ezt sokan követelik is tőle, ám tökéletesen igaza van abban, hogy a sürgetéseket elereszti a füle mellett, és a keresletösztönző monetáris politika sem jöhet szóba.

 

A magyar gazdaságnak tengernyi egyéb baja van, ám azok nagyon különböző természetűek, és az azonnali meg a hosszú távú lehetséges terápiák összekeverése nem szerencsés. Annak talán még örülni is lehet, ha a kormány a válságmenedzselés PR-kényszerében a krízishelyzetre hivatkozva előránt húsz éve megoldatlan problémákat, annak pedig még inkább, ha érdemi reformlépéseket tesz a megoldásukra. Csak illúzióink ne legyenek. Azok a súlyos ösztönzési visszásságokat feloldani kívánó lépések, amelyek az elmúlt hetekben programmá nemesültek, hosszú távú problémákat kezelhetnek. Az akut válsághelyzetet a globális kereslet és a finanszírozás csökkenése okozza, nem pedig az adórendszer anomáliái, vagy az, hogy a szociális rendszer munkakerülésre buzdít. Igen, a bérjárulék csökkentése a korábbinál jobban ösztönzi a foglalkoztatás kiterjesztését. És a cégek tüstént fel is vesznek majd új munkásokat - amint elmúlik a válság, és lesz valaki, aki megveszi a termékeiket. A nyugdíjkorhatár felemelése és az adókedvezmények eltörlése is régóta szorgalmazott, kitűnő ötlet - de mi köze mindennek a válsághoz?

Nem semmittevést javasolok. Ha csak a magas vérnyomást tudjuk kúrálni, ám tegyük, hiszen keringési zavarokhoz és korai halálhoz vezet. Csak ne várjuk, hogy meggyógyítja a koleránkat. Arra ugyanis nincs gyógyszer a mi patikánkban.

A szerző egyetemi tanár, az ELTE Közgazdaságtudományi Tanszékének vezetője. Blogbejegyzéseit lásd: www.eltecon.blog.hu

Figyelmébe ajánljuk