Mondják, hogy valaha, úri társaságban, ha valaki az asztalnál szellentett, kiküldték a kutyát. Az emberi természet már csak ilyen: könynyebb a lelkünknek, ha az elkövetett bűnnek bakját találjuk - valaki másban. Szemben azonban a kutyát kiküldőkkel, akik vélhetően azért pontosan tudták, hogy miről is van szó, azokat a mostanában felröppentett vádakat hallgatva, amelyekkel többen a forintárfolyam zuhanását, néha már az egész válságot is a Magyar Nemzeti Bank nyakába varrják, az embernek az az érzése, hogy megfogalmazóik nem tudják, mit beszélnek.
Van ebben persze egy csomó politika is. Nagy baj, hogy így van, de így van, a monetáris főhatóság válságon kívül is volt már politikai viták tárgya, miért ne lenne most is az. Legalább ennyire igaz lehet az is, hogy a bírálók egyike-másika egy másik világban szocializálódott, akkor, amikor még tényleg a hatóság döntésén, jó vagy rossz szándékán múlott, mennyit számít fel a háromévente kiutalt valutánkért. Ám ezek az idők elmúltak, a deviza árát sokszereplős nagy piacok kereslete és kínálata határozza meg. Aki azt akarja, hogy a bank az eddiginél határozottabb vásárlással (úgynevezett devizapiaci intervenciókkal) erősítse a forintot, az szerezzen neki több külföldi hitelt annál, amit eddig maga szerzett. A devizaválsággal való riogatás forrását meg végképp ne a Szabadság téren keressük.
Megint mások a felelősségáthárítási ágazatban utaznak. Volt itt, ugye, jóléti rendszerváltás, választási költségvetések, versengve vett fel hitelt magánszféra és állam, de ha ettől - meg persze mindenekelőtt a globális válságtól - fejreáll a devizapiac, akkor azonnal csináljon valamit az MNB ahelyett, hogy a külföldi tőke szekerét tolná!
A hitelállományok felfutásában az MNB-nek lehetett felelőssége, például nem vagy nem eléggé feküdt keresztbe, hogy megakadályozza az adósok hitelfelvételi vágyát. De a magyarok mértéktelen eladósodását a jegybank nyakába varrni olyan, mint amikor az alkoholista a piacfelügyeletet okolja, hogy miért nem záratja be a kocsmákat. Ha a nemzet hitelt akart felvenni, de megtakarítani nem óhajtott, akkor a forrás csak külföldről jöhetett. A külföldiek meg már csak olyanok, hogy ha devizában nyújtották a hitelt, akkor nem Kossuth-bankókban szeretnék a törlesztést sem viszontlátni.
Legalább ekkora badarság azt hinni, hogy a jegybank a szubjektív gusztusa, esetleg szociális érzéke alapján szabadon tologatja a kamatlábat, bár egyes sajtótermékek ünnepelt riportalanyai mostanában ezt sugallják. Azt persze kevésbé gondolják végig, hogy miként reagálnának a várva várt kamatcsökkentésre azok, akik ma a tizenkét százalékos hozamú államkötvényeiket is eladják, hogy eurót vegyenek rajta. Súgjuk meg nekik: a jegybanknál elhelyezett forrásaikat is euróra váltanák, amivel tovább gyengítenék a forintot.
Hagyjuk a hárítást, hívjuk vissza a kutyát, nyissuk ki az ablakot, és keressük meg azt, aki tényleg szellentett.
A szerző blogbejegyzéseit lásd: www.eltecon.blog.hu
