Ha már évek óta eurónk volna, akkor is tenger bajunk volna. Akkor is csak nagyon szűköcskén volna külföldi hitel (Szlovákia se dúskál), a globális kereslet visszaesésének jövedelemcsökkentő, munkanélküliséget növelő hatása se lenne sokkal kisebb, és mindezek együtt akkor is sok adósnak okoznának fizetési nehézségeket. De nem volna árfolyamprobléma, és így a rémhírterjesztésben utazók sem riogathatnának bennünket valutaválsággal. Ám forintunk van, a tőkecsapok elzáródása egyben árfolyamzuhanással és több bizonytalansággal jár, amitől még kevésbé vagyunk vonzóak a befektetők számára. Ha ebben a helyzetben a pánikkeltők kellő hatékonysággal keltik a pánikot, akár még tényleg lehet devizaválság is, amihez képest - ebben az egyben van igazuk - a mai válságunk kismiska.
Az nem kérdés, hogy jobb volna, ha már eurónk volna. Ezért az sem meglepő, hogy sokaknak jutott eszébe az eurózónához csatlakozás felgyorsítása, akár úgy is, hogy a rendkívüli helyzetre tekintettel a klub tekintsen el, de legalábbis enyhítsen a belépés szigorú feltételein, és rövidítse le a folyamatot. Miután a helyzet tényleg rendkívüli, az uniós hatalmasságok között is akadnak, akik ezt megfontolandónak tartják. A többség - érthetően - habozik. Azok a nagy műgonddal megalkotott szabályok, amelyeket a csatlakozás előzetes feltételéül szabtak, egyebek közt azt hivatottak biztosítani, hogy a tagjelölt huzamosabb időn át fegyelmezett gazdaságpolitikát folytasson. Vagyis, hogy a közösségnek se a kasszája, se a hitelessége ne bánja a jelölt akkorra már euróban kifejezett adósságát. Ha a kelet-európai országok mai szorult helyzetéért akár csak részben saját gazdaságpolitikájuk a felelős, akkor a szabályok könnyítésével való jutalmazásuk a közös pénz bevezetésének alapfilozófiájával megy szembe, arról már nem is beszélve, hogy az érintettek azonnal megértik az üzenetet: persze, persze, a fiskális fegyelem fontos, de nem életbevágó.
Súlyos válságban nem jó és rossz között kell dönteni, hanem arról, hogy melyik ujjunkat és mennyire harapjuk meg. Még az sem kizárt, hogy lesz lehetőségünk a gyorsított, a feltételek nem teljesítését jóindulatúan kezelő csatlakozásra. Ám még ekkor is lenne egy olyan problémánk, amiről eddig nem nagyon esett szó: milyen árfolyamon kellene bevezetni az eurót? Az euró előszobájának tekintett (úgynevezett ERM2) árfolyamrendszerben - egyebek között - azért kell két évig ücsörögni, mert ennyi idő alatt már kiderülhet, hogy az átváltási árfolyam megfelel-e az illető gazdaság igényeinek. Ha nagyon nem, akkor úgysem tudják fenntartani, márpedig ez feltétele a továbblépésnek.
De honnan lehetne tudni a mai teljesen zűrzavaros, hektikus ingadozásokkal terhelt időkben, hogy mi tekinthető megfelelő árfolyamnak? Mi lehet a relevanciája a válság előtti, akkor stabilnak tűnő szinteknek a válság utáni, vélhetően erősen megváltozott körülmények között? Márpedig a konverziós árfolyam megválasztásánál elkövetett hiba hosszú távra elnyúló problémákat okozhat. Az idősebbek még emlékezhetnek arra, milyen évtizedes nyomorúságot okozott a német egyesítés után a keletnémeteknek a rosszul megválasztott márkaárfolyam, de az euró bevezetésekor a már egyesült Németország és Portugália is túl erősre szabta a konverziós rátát.
A túl erős árfolyamon való csatlakozásnak ugyanaz a következménye, mint a túlértékelt valutának általában. Nem is oly rég, amikor az euró 230-240 forintot kóstált, tele volt a padlás az exportőrök panaszával: ilyen erős árfolyam mellett az ő termékük annyira drága a külföldi vevőknek, hogy azok inkább máshonnan vásárolnak. Ráadásul a versenyképesség romlása, a piacvesztés és mindaz, ami ezzel jár, tartós problémává válhat, hiszen - itt is euró, ott is euró - az árfolyam többé már nem is korrigálható.
Más természetű, de nem kevésbé romboló lehet az is, ha túl gyenge árfolyamon csatlakoznánk. Ekkor az exportőrök nem panaszkodnának ugyan, viszont Európa többi része válna a mi számunkra kínosan drágává. A legutóbbi időszak 300 forint feletti árfolyama nemcsak a devizahiteleseknek okozott gondot, de a vásárlók is érzik, hogy forintban mennyivel többe kerülnek most azok az importtermékek, amelyeknek euróban mért ára nem is változott. Ha ezen a szinten vezetjük be az eurót, akkor ez a drágaság sújt bennünket, hiszen az eddig forintban kapott fizetésünket euróra átszámolva jelentős reálbércsökkenést érzékelhetünk. A laikus olvasónak már ez is riasztó lehet, a közgazdász azt is tudja, hogy ilyenkor aktív bérharcot szoktunk indítani a reálbércsökkenés kompenzálására, a bérnövekedés költségnövelő hatása pedig visszavisz bennünket abba az inflációs környezetbe, amit éppen hogy elhagytunk. A megfelelő árfolyam eltalálása az euró bevezetésének egyik legkritikusabb problémája, márpedig a válság kusza körülményei között szinte semmi támpontunk nincs arra, hogy mi is volna a jó árfolyam.
Az árfolyam-bizonytalanság megszüntetése nagyon fontos. Ebben segíthet az euró gyors bevezetése, ami csak könnyített feltételekkel lehetséges, hiszen az eredetieket most nem teljesítjük. Árfolyamot stabilizálni azonban erre a célra kölcsönkapott devizaforrásokból is lehet. Ha a gyorsított euróátvétel és az áthidaló kölcsön között választani kellene, akkor kérjük inkább a pénzt!
A szerző blogbejegyzéseit lásd: www.eltecon.blog.hu
