Ha a káposztapiacon az eladók több káposztát akarnak eladni, mint amennyit a vevők az eredeti áron hajlandók megvenni, akkor előbbiek szándékai csak úgy teljesülhetnek, ha csökkentik a kínált káposzta árát. E tekintetben a forint nem különbözik a káposztától; gyengélkedése annak tudható be, hogy többet akarnak forintról devizára váltani, mint fordítva. Szemben a médiában elhangzó és a pánikhangulatot gyakran fokozó magyarázatokkal csak ennyi, ami biztos. A pénzt ide-oda váltani szándékozók sokan vannak, és amúgy sem látunk a fejükbe, így viselkedésük okait csak találgatjuk. Szakmai tudásunk, korábbi tapasztalataink persze sokat segítenek, de azért óvakodjanak azoktól, akik tudni vélik, hogy milyen azonnali és radikális intézkedésekkel lehetne egyik napról a másikra megváltoztatni a devizapiaci hangulatot.
A piaci szereplők jelentős része még csak nem is tudja, hogy ő devizapiaci szereplő. A devizahitelüket törlesztők például forinteladók: a bankjuk közvetíti azt a szándékukat, hogy forintbefizetéseikből a devizaadósságuk csökkenhessen. Paradox módon, ha semmi más nem történne, csak az, hogy a magyar devizaadósok a fogukat öszszeszorítva tömeges előtörlesztésbe fognának, akkor a forint összeomlana.
A napi rángásokat természetesen nem a tartós hitelszerződésekkel kapcsolatos lépések okozzák, hanem a gyorsan likvidálható értékpapírok adásvételei. A válságtól megtépázott hitelezők menekülnek a kockázatosabbnak ítélt befektetési formáktól, ezért a fejlett országokban is esnek a tőzsdék, a feltörekvő kis országokat pedig különösen kockázatosnak minősítik. Ezekből forrást kivonni úgy lehet, hogy az adott ország devizájában felhalmozott vagyont más devizára váltják át, emiatt az árfolyamok esnek. A szélsőséges árfolyam-ingadozás még kockázatosabbá teszi az itt parkoltatott vagyont, a hirtelen bekövetkező veszteségtől való félelem kapkodó reakciókra késztet, ami meggondolatlan politikusi kijelentésekkel, csődveszélyről szóló pletykákkal még fokozható, tovább növelve a bizonytalanságot.
Persze! A befektetők bizalmának megerősítésére, helyreállítására van szükség. Ez a kijelentés azonban önmagában semmitmondó. Miközben ezer és egy olyan lépést és eseményt fel tudunk sorolni, ami a rémült befektetők bizalmát tovább rontja, s ezért ezektől tartózkodni kívánatos, arról még békeidőben is csak nagyon ködös fogalmaink lehetnek, hogy egyes konkrét gazdaságpolitikai lépések milyen úton-módon és főleg menynyire erősítik ezt a bizalom nevű dolgot, s hogy a bizalom növekedése hogyan ösztönzi majd őket azonnali forintvásárlásra. E pillanatban ugyanis nem tág horizontú jövőbeli együttműködésre, hanem azonnali forintvásárlásra van szükségünk.
Azt kell gondolnom - szégyen ide, szégyen oda -, hogy a piaci hitelezők visszacsalogatására tett és nehezen előre jelezhető hatású erőfeszítéseken túl legalább ekkora figyelmet kell fordítanunk arra, hogy a gazdag országok kormányainál és a nemzetközi intézményeknél kilincseljünk átmeneti hitelekért, amelyekkel legalábbis részben az elapadó piaci forrásokat ki lehet váltani. Hogy ezt összehangoltan és együtt kell-e csinálni, vagy inkább ki-ki magának, kürtök fúvásával kísérve, avagy inkább sutyiban, a hátsó szobákban, azt nem tudom. Ez attól is függhet, hogy mit gondolunk arról, hogyan befolyásolják az ilyen kezdeményezések az amúgy is borzolt idegzetű befektetőinket. Az biztosan nem segít, ha egymást ócsároljuk, azt remélvén, hogy akkor majd a szomszédból inkább ide hozzák a lét. Akkor még inkább euróba és dollárba fogják vinni. Márpedig ezért esnek a devizáink.
(A szerző blogbejegyzéseit lásd: www.eltecon.blog.hu)
