Pogrányi Péter

Ha a nyájas olvasóra émelygés tör a focitematikájú könyvektől, vagy epilepsziás rohamok kerítik hatalmába a kortárs magyar történelmi regények említésekor, esetleg agyérgörcs környékezi a kettő vegyítésének már az ötletétől is, akkor messzire kerülje el kritikánk tárgyát. Minden más esetben érdemes Benedek Szabolcs új könyvét kezünkbe vennünk, noha elég sok múlik azon, hogy szépirodalomként vagy ismeretterjesztő műként szeretnénk olvasni.

A rendőrség és a Magyar Nemzet már nagy erőkkel nyomoz A leghíresebb magyar madame című könyv alapján. Megnéztük mi is, mi van benne.

A szerző két elbeszéléskötete után megjelentetett első regényében folytatja megkezdett prózapoétikai útját: para- és metatextusokkal sűrűn körbeszőtt, irodalomelméleti problémák explicit felvetését kedvelő írásmódját egyfajta kényszeres pontosságra való törekvés irányítja, amely magának az elbeszélői nyelvnek a működtetésében, a szerkesztésmódban és az olykor körülményesnek, önironikusnak ható elbeszéléstechnikai mutatványokban is megmutatkozik.

Érett, jól szerkesztett novelláskötet, amely az erdélyi szerző fiatal korát meghazudtoló módon képes megdöbbentően erős (és sokféle!) atmoszférát teremteni az alapvetően realista prózanyelvre épülő, azt itt-ott szürreális elemekkel megspékelő, olykor pedig sajátos narrátori furfangokkal felturbózott elbeszélésmódjával.

Egyedülállóan szép könyv, az utóbbi évek kiemelkedő prózai munkája. A szó minden elcsépelt jelentésében testes mű: két erdélyi orvos történetét meséli el az 1910-es évek elejétől a világháború és Trianon traumáin keresztül egészen boldog egymásra találásukig.

A borítóról a szerző egész alakos fotója tekint ránk: fiatal költőnél szokatlan gesztus ez. Jelzi: a kötet fő témája és tétje az én artikulációja, a saját hang hallatása. A versek telítve vannak egyes szám első személyű igealakokkal és a beszélőre utaló más nyelvi elemekkel, de a póz egyáltalán nem adys.

A tegnapelőtti apakönyvdömpingtől megcsömörlött olvasó rá se hederít egy újabb darabra. Pedig megéri odafigyelni, mert Szabó egy eddig kevéssé kiaknázott perspektívát talált: az elvált apa hangját. Igen, az apa itt - végre - nem tárgy, hanem alany: posztmodernül csavaros helyzetében, önnön hiányára való reflexióival, amely hiányt egyszerre akarja megjeleníteni és eltörölni. Az alapvetően mégis realista elbeszélések beszédhelyzetébe vegyül némi Macskakő-beütés: a pedagógiai szándék, amely a szó eredeti értelmében nem kioktatni, de bevezetni, felvértezni szeretné az apátlan gyereket.

A szerző debütáló kötete olyan, mintha egy kis Térey Jánost, Schein Gábort, Borbély Szilárdot és Marno Jánost összeturmixolnánk, és bő lére eresztve tálalnánk. Bő lére, mondom, hiszen a vékonyka verseskötet a maga 66 oldalával is túlírtnak tűnik. Olyan, a kortárs költészetben közhelynek számító tematikákkal dolgozik, mint a város, az utazás, a múlt, a test és ezek különféle kombinációi. Ezzel önmagában még nem lenne baj, csakhogy a versek az említett költők árnyékában nemigen képesek új hangot találni, vagy ami ezzel egyenértékű, nem mondanak újat.