Könyv

Pál Dániel Levente: Hogy éltünk, nem hiába

  • Pogrányi Péter
  • 2013. május 18.

Könyv

A borítóról a szerző egész alakos fotója tekint ránk: fiatal költőnél szokatlan gesztus ez. Jelzi: a kötet fő témája és tétje az én artikulációja, a saját hang hallatása. A versek telítve vannak egyes szám első személyű igealakokkal és a beszélőre utaló más nyelvi elemekkel, de a póz egyáltalán nem adys.

A szövegekben megképzett én - jóllehet szexuális aktivitásáról és az utazás, sőt egzotikus helyek iránti rajongásáról is értesülünk - nem válik plasztikussá. Az öniróniától szinte teljesen mentesen kezelt alakmást a versekben leírt minitörténetek szinte agyonnyomják, eltüntetik, csak a könyv végén beköszönő frusztráció válik hiteles és integráns részévé. A költemények egy nagy tudatfolyam vagy álomvízió részei, abból kiemelkedő szigetek (hogy a kötetben fontos hajómetaforánál maradjunk). A halványan avantgárd reminiszcenciákat csillogtató szabad versek epikuma esetleges: sem kezdetük, sem lezárásuk nem kellően motivált, ahogy a rövid kötet négy szakaszra bontása is inkább a ciklikus építkezés iránti szándék jelzése, mint megvalósult poétikai koncepció.

A kötet élén Szerelmes vers hívogat, a záróciklus pedig főleg erotikus emlékeket gyűjt össze; Erósz ott lebeg a textus fölött. A képlet pofonegyszerű, ahogy az Elcsábítottam egy férjes asszonyt című vers zárlata filozofikus tömörséggel összegzi: "kisdrága, elviszlek, velem jössz, / ennyi kell, és semmi más." A testi vágy megfogalmazása egy nagyszabású macsó diskurzusba illik ("Kegyetlen Isten, ez hogy szopott!"), de a költői nyelv zabolátlansága, olykor kattogóssá, ritmustalanná válása túlságosan eltávolítja az olvasót a szövegélménytől - ez az erős állítások élét is elveheti. A rímes szövegek, kötött formák a szabad verses vágtából puritán egyszerűségre váltanak. Vajon az eposzi tágasság és faék egyszerűségű sorpárok konfliktusa a költői program része? Túl nagy a fesztáv.

FISZ, 2013, 66 oldal, 1500 Ft

Figyelmébe ajánljuk