Könyv

Pál Dániel Levente: Hogy éltünk, nem hiába

  • Pogrányi Péter
  • 2013. május 18.

Könyv

A borítóról a szerző egész alakos fotója tekint ránk: fiatal költőnél szokatlan gesztus ez. Jelzi: a kötet fő témája és tétje az én artikulációja, a saját hang hallatása. A versek telítve vannak egyes szám első személyű igealakokkal és a beszélőre utaló más nyelvi elemekkel, de a póz egyáltalán nem adys.

A szövegekben megképzett én - jóllehet szexuális aktivitásáról és az utazás, sőt egzotikus helyek iránti rajongásáról is értesülünk - nem válik plasztikussá. Az öniróniától szinte teljesen mentesen kezelt alakmást a versekben leírt minitörténetek szinte agyonnyomják, eltüntetik, csak a könyv végén beköszönő frusztráció válik hiteles és integráns részévé. A költemények egy nagy tudatfolyam vagy álomvízió részei, abból kiemelkedő szigetek (hogy a kötetben fontos hajómetaforánál maradjunk). A halványan avantgárd reminiszcenciákat csillogtató szabad versek epikuma esetleges: sem kezdetük, sem lezárásuk nem kellően motivált, ahogy a rövid kötet négy szakaszra bontása is inkább a ciklikus építkezés iránti szándék jelzése, mint megvalósult poétikai koncepció.

A kötet élén Szerelmes vers hívogat, a záróciklus pedig főleg erotikus emlékeket gyűjt össze; Erósz ott lebeg a textus fölött. A képlet pofonegyszerű, ahogy az Elcsábítottam egy férjes asszonyt című vers zárlata filozofikus tömörséggel összegzi: "kisdrága, elviszlek, velem jössz, / ennyi kell, és semmi más." A testi vágy megfogalmazása egy nagyszabású macsó diskurzusba illik ("Kegyetlen Isten, ez hogy szopott!"), de a költői nyelv zabolátlansága, olykor kattogóssá, ritmustalanná válása túlságosan eltávolítja az olvasót a szövegélménytől - ez az erős állítások élét is elveheti. A rímes szövegek, kötött formák a szabad verses vágtából puritán egyszerűségre váltanak. Vajon az eposzi tágasság és faék egyszerűségű sorpárok konfliktusa a költői program része? Túl nagy a fesztáv.

FISZ, 2013, 66 oldal, 1500 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.