Molnár Illés: Hüllők és izzók

A szerző debütáló kötete olyan, mintha egy kis Térey Jánost, Schein Gábort, Borbély Szilárdot és Marno Jánost összeturmixolnánk, és bő lére eresztve tálalnánk. Bő lére, mondom, hiszen a vékonyka verseskötet a maga 66 oldalával is túlírtnak tűnik. Olyan, a kortárs költészetben közhelynek számító tematikákkal dolgozik, mint a város, az utazás, a múlt, a test és ezek különféle kombinációi. Ezzel önmagában még nem lenne baj, csakhogy a versek az említett költők árnyékában nemigen képesek új hangot találni, vagy ami ezzel egyenértékű, nem mondanak újat.

Az önreflexív, csattanós verszárlatok közül nem egy a grammatika vidékére kalandozik, ilyenkor a szerző mintha fitogtatná tudományos jártasságát. A kevesebb több lett volna: hiszen már-már tanáros didaxissal mutatnak a szövegek saját magukra, miközben az önnön tengelyük körül futó körök közepéről éppen az hiányzik, amit a sűrű önismétlések és a nem kellőképpen meghúzott versek eltakarnak. A nyelv tömörré, anyagszerűvé alakításának szándéka érezhető, ám többnyire nem elég meggyőző. Ami pedig egyenesen lehangoló: a számtalan rossz szóvicc, szójáték, amelyek éppen lenullázzák ezen egyszerre vallomásos és filozofikus igénnyel fellépő költészet hatását. (Itt jut eszünkbe néhány Marno-sor, amelyek infantilis bájukkal nem a kötet falhoz csapdosására, inkább elnéző mosolyra és belső kontemplációra indítanak.) A rendre visszatérő metaforák, toposzok - álom, emlék, fény, folyók, partok, grammatikák stb. - ismétlődése kopogóssá, vázszerűvé teszi a szövegeket. Néhol felfénylik a dallam ("talajba hasított sínek / fájnak így a lúdbőröző tájnak"), de ezek a helyek a rímelés mellőzése miatt is ritkák, noha a Vaktérkép ciklus tudja: "a szavakban dalok bújnak meg". Így szinte fenyegetésnek hat A szedő című vers: "A mondat végén a szedő / kéri majd számon a szavak súlyát."

FISZ, 2013, 66 oldal, 1600 Ft