A célratörő cím becsapós, hiszen maga a regény inkább szól az ötvenes évekről általában, ezen belül a Rákosi-rendszer mélypontját jelentő 1954-es évről, mint a berni focivébé döntője után kitört spontán tüntetéssorozatról, amelyet a népnyelv nevezett el kis focialista forradalomnak, amolyan tökös nyelvi fricskaként. Elsőre meglepőnek tűnhet, de hiánypótló a témaválasztás: a fociban oly erős íróink ezt az eseménysort eddig nem dolgozták fel. De ha meggondoljuk, nem véletlen, hogy kitüntetett történelmi eseményeink nem szépirodalmi babérokra törő kismonográfiákban beszélődtek ki. Nincs megírva az október 23-a regény, a rendszerváltásregény vagy a Trianon-regény sem. Szerencsére vannak remekműveink, amelyekben feltűnnek fontos történelmi folyamatok, akár revelatív erővel világítva meg egy-egy oldalukat, de az irodalom természetével ellenkezik, hogy esztétikai mércével mérve olyan jelentős, dokumentarista jellegű szöveg szülessen, amely kimerítően tárgyal egy történelmi pillanatot.
Ez az anomália kíséri végig Benedek Szabolcs könyvét is, aki nem először regényesít történelmi eseményeket, így hát vélhetően tisztában van a műfajban rejlő lehetőségekkel és buktatókkal. Tablószerűen mutatja be egy budapesti bérház életét, főalakként egy Balla Róbert nevű kommunista házmestert emel ki, akinek hasonló nevű fia idővel fellázad ellene. Sok van az apa rovásán: "kisnyilasként" részt vett a zsidók elpusztításában, de kommunistaként is megállja a helyét. ' csak ott van a helyén, teszi a dolgát. Minthogy a szerző a lehető legtöbb tipikus életutat be akarta mutatni az ötvenes évekből, az idősebb Balla által felügyelt házban természetesen van deklaszszált Horthy-főtiszt, csinos fiatal fruska (a lánya), kommunistává lett zsidó házaspár, begubózott öregasszony, sárga keramitkocka és közös meccsnézés is, Szepesi hangjával. Ez mind rendben volna - az nem érv, hogy külön-külön ezeket a figurákat, illetve különféle párosításaikat sokkal erősebben megírták már sokan -, de a regény felépítése olyannyira didaktikus, hogy az jelentősen akadályozza a regényvilág elfogadását, a beleérző olvasást. A szereplők a gyorsan pergő párbeszédek alatt mintha felénk fordulnának, és úgy mondanák szépen, lassan, artikuláltan, hogy a rossz diák is értse: ilyen volt akkoriban az élet. "- Maguknál mi vót az ebéd, Schwartzné? - Krumpli. - Máma is? - Tegnap levest főztem belőle. Ma tejfellel ettük. - Ízlett az urának? - Nem mondta, hogy nem ízlik. [...] Mi aztán nem vagyunk válogatósak. Megtanultuk, hogy nem szabad annak lenni." Néhol a szereplők beszéde olyan, mint egy történelemtanáré. Bemutat, magyaráz, összefüggéseket von le az utókor számára. Még ez is menthető lenne, ha a könyv állításai megmozgatnák moralizáló történelemszemléletünket és az e szemléletből fakadó, terhes örökségként cipelt automatikus válaszainkat. De nem mozgatnak meg semmit, végig kötött pályán haladunk.
Ha túllendülünk mindezeken a nehézségeken, élvezhetjük a könyv sajátos humorát. "Egyesek szemlátomást nem elégedtek meg az utcai lámpák fényével, hanem pillanatokon belül jókora máglyát emeltek a villamosmegálló sarkában." A kissé unalmas, közhelyes szövegrészek mellett - a témából adódik ez - sok az édes-szomorú jelenünkre való utalás. A magyar csapat sikerében való kételkedés vagy akár a sport negligálása akkoriban is hazaárulásnak minősült, ma legfeljebb nem fenyegetnek börtönnel érte. A végig erős áthallások gyakran képesek feledtetni, hogy ez a ponyvának túl igényes, szépirodalomnak túl sematikus regény alapvetően elcsépelt toposzokból, panelekből van összerakva.
Libri, 2013, 348 oldal, 3490 Ft
