Ungváry Krisztián

A legrégebben szolgáló állambiztonsági káder alighanem az NBH szóvivője (a Népszabadság egykori szerkesztője), Vajda Péter.

Hírt adott a sajtó arról, hogy a közismert antiszemita publicista, a Ku-Klux-Klan volt vezetője, David Duke könyvének megjelenése alkalmából Magyarországra látogatott.

A német sajtóban augusztus 12-én megjelent a hír: Günter Grass elismerte, hogy a Waffen-SS tagja volt. "Nem tudom pontosan megmondani az okokat" - válaszolta az író a kérdésre, hogy miért csak most írta ezt meg. A sajtó azóta is kiemelten foglalkozik Grass történetével.

A XII. kerületben felavatott turul-emlékmű a magyar politika tehertétele. A jobboldal ismét sikeresen tudja eljátszani azt a forgatókönyvet, amelyben az ő szerepe a nemzeti szimbólumok védelme, míg más sötét erők ennek elpusztítására törnek, tehát nemzetellenesek.

Politikai vihart kavart, hogy Mitnyan György, a XII. kerület fideszes polgármestere a főváros jóváhagyása nélkül is ragaszkodik ahhoz, hogy turulmadaras emlékművet állítson kerülete polgári áldozatainak. A sajnos immár szokásos politikai játszma szerint csak a liberálisok tiltakoztak a szoborállítás ellen. Az MSZP hallgat, a jobboldali netes fórumokon pedig az ügyet újabb bizonyítéknak tartják az SZDSZ nemzetellenes tevékenységére.

Az állampolgársági vitában sok érv elhangzott. Bauer Tamás, Kõszeg Ferenc és Kis János szerint azért nem jó a kettõs állampolgárság kiterjesztése, mert ez Trianon revízióját jelenti, a kettõs állampolgárság szembefordítja a kisebbségi magyarokat azzal az országgal, amelynek lakosai, az állampolgárság kiterjesztésének költségei pedig beláthatatlanok.

Ez a több szempontból is rendkívüli kiállítás eddig nem kapott kellõ nyilvánosságot, holott a rendezõk nem csekély intellektuális bátorságról tettek tanúságot, amikor koncepciójukat kialakították. Nem csak ez a szempont indokolja, hogy mindenkit arra biztassak: tekintse meg a tárlatot. Rendkívüli a kiállítás, mert megkísérli, hogy egy alapvetõen nem vizuális, hanem politikai és leginkább nyelvileg megfogalmazható hazugságra irányítsa a figyelmet. A látogató dolga nem könnyû: szövegeket kell felkutatnia és összehasonlítania. A vizuális bemutatás képi része ehhez nem nyújthat sok segítséget - de errõl nem a kiállítók tehetnek. Közben a hangszóróból halkan a munkásinduló, az Internacionálé szól, amely mögül néha kihallatszik egy cigány és zsidó siratódal, amelyet a munkásmozgalmi dallam hamar elnyom.

Magyar Narancs: Tézise szerint a bolsevizmus és a nemzetiszocializmus között - különösen a két rendszer bűntettei tekintetében - létezik egy ok-okozati viszony (kauzális nexus). Másrészt mégis a fasizmust tartja eredendőbb mozgalomnak, hiszen

Ernst Nolte magyarul nemrég kiadott művével (A fasizmus korszaka, Kairosz, 670 oldal, 5600 Ft) a szó szoros és átvitt értelmében is nehéz könyvet, egy rendkívüli életmű első kötetét tartja kezében az olvasó. (A kötet értékéből nem von le semmit az a tény, hogy kiadója a Kairosz és Schmidt Mária 20. Századi Intézete. Csupán az sajnálatos, hogy a jobboldali szellemi műhely túlbuzgóságában a kötet propagandaértékét fontosabbnak tartotta annál, semhogy Tallai Gábor egyébként színvonalas fordításához szaklektort és olvasószerkesztőt alkalmazzon - emiatt a szöveg az idegen szavak miatt sokszor nehezen érthető.) Az eredetileg 1963-ban megjelent, több világnyelvre lefordított és több mint tíz kiadást megért mű komoly kihívást jelent mindenkinek. Akik szigorúan vett eseménytörténeti munkára számítanak, azok már az első oldalak elolvasása után csalódni fognak. Noltét nem az események, hanem a mögöttük álló eszmék, ezen belül pedig elsősorban a politikusok, ideológusok és a politikai döntéshozók motivációi érdeklik. Munkájában tehát nem vizsgálja például a német-szovjet kapcsolatok történetét. Nem képezi részletes vizsgálat tárgyát a fasizmusok belső hivatali struktúráinak elemzése sem. A polgári liberális világ, a marxizmus és a fasizmusok közötti összecsapásokat Nolte kizárólag az eszmetörténet szemszögéből mutatja be. Munkája hihetetlenül részletgazdag, és az olvasónak számtalan meglepő idézettel és megállapítással szolgál. A francia egyetemi szélsőjobb fiatalság XIX. század végi randalírozásának ismertetésekor például nehéz nem felfedezni a néhány évtizeddel későbbi magyar párhuzamot. Nolte szuverén módon értekelte a francia és az olasz szakirodalmat is. Különösen érdekesek a korai nemzetiszocializmussal kapcsolatos megállapításai, amelyek látványosan bizonyítják a nácizmus és a bolsevizmus szellemi rokonságát. Sajátos, hogy ezt részben maguk a fasiszták is így látták. Goebbels egyszer a bolsevizmus "egészséges magjáról" beszélt, és Olaszországban Mussolini alatt egy könyvet is kiadtak, amely szerint a Szovjetunió "a fasizmus diadalát" jelenti - igaz, ezt Mussolini cáfolta, mivel kínos volt számára a megállapítás.

A Johan Béláról írt cikkemet (Johan Béla és a nemzet egészsége, Magyar Narancs, 2003. június 26.) Johan hozzátartozói tévesnek és Johant az általam felsorolt vádpontokban ártatlannak tartották. Igazolásul Johan Béla népbírósági, illetve igazolási irataira támaszkodtak, melyeket különböző szerkesztőségeknek, valamint e sorok írójának is megküldtek. A hozzátartozók hatására 2003. július 9-én Nem üldözte, hanem mentette a zsidó orvosokat Johan Béla címen cáfolat jelent meg az [origo] internetes újságban is.

A Magyar Narancs és a Magyar Nemzet az utóbbi időben, különböző felhangokkal, egyaránt foglalkozott Johan Béla személyével. (Lásd: Szakember apró hibákkal, Magyar Narancs, 2003. május 15. – a szerk.)

"Alegfontosabb kérdés, amire e könyv megírása közben a választ kerestem: milyen befolyást gyakorolt Magyarország saját történelme alakítására a második világháború után" - e sokat ígérő gondolattal indít Földesi Margit az előszóban. Csakugyan, alapvető kérdés, hogy az ország politikai elitje mennyire maradt független, és milyen válaszokat tudott adni abban a korban, amelyben egymás után szélsőjobb- és szélsőbaloldali eszmék befolyásolták az eseményeket.