Kelet-Közép-Európa országaiban ez a kérdés a legalapvetőbbek közé tartozik. A náci és a kommunista diktatúrák bűncselekményei ugyanis mindenütt helyi erők részvételével zajlottak, enélkül sok esetben nem is lett volna lehetőség a diktatúra konszolidálására. Mégis, a magyar (vagy a lengyel, cseh, szlovák vagy román) történelmi tudatban a lakosság sorsa elsősorban mint áldozati sors jelenik meg, a történelem szinte fátumszerűen zuhan rá a társadalomra, az események gonosz külső erők és az ártatlan lakosság küzdelméből állnak. Magyarország 1945 és 1948 közötti sorsa a lehető legjobb terep annak bemutatásá-ra, hogyan találkozhatott a külső, Moszkvából exportált diktatúra belső retrográd erőkkel, és hogyan hiúsulhatott meg a háború után szükséges nemzeti önvizsgálat.
Földesi Margit sajnos nem váltja be a bevezetőben tett ígéretet. Arról, hogy a magyar kormánynak bármi mozgástere lett volna, szinte semmit sem tudunk meg a könyvben. Ellenkezőleg, tendenciózus elhallgatásokkal olyan kép tárul az olvasó elé, mintha minden, ami 1945 után történt volna, eleve elrendelt,
külső erőknek köszönhető
Igaz ugyan, hogy az ország bolsevizálása a magyar társadalom akaratától függetlenül történt. Erre azonban sokféleképpen lehetett reagálni, és a magyar politikai elit jelentős része, mint például Tildy Zoltán vagy a Parasztpárt köré csoportosuló politikusok zöme, maga is hozzájárult a kommunista párt sikereihez. Földesinél a magyar politikusok nem jelennek meg önálló szereplőként, holott éppen ennek vizsgálata lenne alkalmas arra, hogy bemutassa: hogyan élt a politikai elit a rendelkezésre álló mozgástérrel. Megtörhetetlen humanisták, mint Schlachta Margit vagy Kéthly Anna csak kevesen voltak. Kovács Imre és Nagy Vince Veres Péterrel ellentétben antikommunista maradt, de mindnyájan az 1945 előtt már bejáratott rasszista-etnicista közbeszédet vitték tovább, csupán zsidók helyett svábokra hegyezték ki mondanivalójukat. Veres vagy a későbbiek során az ÁVH vallatási módszereitől elpusztult Ries István igazságügy-miniszter maga is része volt az elnyomásnak, Tildy pedig minden lehetséges alkalommal meghunyászkodott. Erről azonban szinte semmit sem tudunk meg Földesi művében, és ezt az odavetett, esetleges politikusportrék nem pótolják.
Mindig érdekes, ha ismert közéleti személyiség (Gyurkovics Tibor) vállalja az utószó írását. Az ebben szereplő gondolatok, mint például a "hisztero-liberális erők", amelyek ma is ezüsttálcán kínálják fel Németh László, Kodolányi János, Féja Géza és Szabó Dezső fejeit (!) a "mai SZEB összvilági tanácskozásain", nyilvánvalóan bomlott elme szüleményei. Hogy kerülhettek mégis egy olyan műbe, amelyhez két, szakmai berkekben közismert személy (Molnár Tamás és Okváth Imre) adta lektorként a nevét?
A szerző tudományos útvesztését az alábbiakban két téma, a magyarországi németek és a "zsidók" kezelése jól illusztrálja (a könyv egyéb hibáinak részletes elemzésétől hely hiányában eltekintek). Mozgástér és kényszerpálya viszonyát a "svábkérdés" bemutatásával lehetett volna a legjobban ismertetni. Földesi azonban arra használta fel ezt a példát, hogy már rég megcáfolt mítoszokat adjon elő történeti valóságként. Már a fejezetcím is hazug: "Sváb sorskérdés - kitelepítések SZEB-utasításra." Az olvasó semmit sem tud meg abból, hogy a svábkitelepítés genezise nem 1945-re, hanem sokkal korábbra nyúlik vissza, teljesen független Magyarország szovjet megszállásától, és nem is a SZEB (Szövetséges Ellenőrző Bizottság) utasítására történt. Földesi idézi ugyan Gyöngyösi János külügyminiszter 1945. május 12-i memorandumát, amelyben ő 200 ezer "fasiszta sváb" kitelepítését kérte a SZEB-től, de azt elhallgatja, hogy ezt a kérést a SZEB részéről ekkor még semmilyen nyomás sem előzte meg! Földesi úgy állítja be, mintha a magyar kormányt váratlanul érte volna, amikor a SZEB 500 ezer német kitelepítéséhez járult hozzá, és ezzel csúsztat: a SZEB ugyanis épp a magyar kormányfő, Dálnoki Miklós Béla adatai alapján indult ki ebből a számból. Dálnoki 1945. május 24-én a svábok számát 540 ezer főben, a volksbundistákét 340 ezer főben adta meg, pedig valójában összesen 303 ezer ember tartotta magát a trianoni Magyarországon német nemzetiségűnek. Az ötszázezres számot tehát először a magyar politika terjesztette el, és ezt akkor is le kell szögezni, ha később maga Dálnoki Miklós Béla is csökkentette adatait.
Mozgástér és kényszerpálya szempontjából tanulságos, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia diplomáciai képviseletét megdöbbentette, hogy éppen egy vesztes állam lép fel az elsők között deportálási kérésekkel. Tiltakozásukra Gyöngyösi külügyminiszter csak annyit válaszolt, hogy "akkor majd az oroszok fogják kezükbe venni a kérdést". Minderről Földesinél semmit sem tudunk meg, mint ahogyan azt is elhallgatja, hogy a magyar kormány tagjainak többsége is a kitelepítésre szavazott (köztük idősebb Antall József is). A politikai felelősség jelentős részben tehát a magyar kormányt terheli, akkor is, ha az egyházak és az ellenzéki pártok, sőt a szociáldemokrata és a kisgazdapárti politikusok jelentős része nem értett egyet a kitelepítéssel.
Sajátos módszer Földesi részéről az a beállítás, hogy a svábkitelepítést
nem tekinti kollektív büntetésnek,
mivel az nem mindenkit, hanem "csak" a magukat 1941-ben német anyanyelvűnek vallókat sújtotta. Ezzel szemben a felvidéki magyarok esetében a hasonló kritériumok szerint eljáró, sőt következményeiben a lakosság csekélyebb százalékát érintő kitelepítést (helyesen) kollektív büntetésnek tartja, tehát nem mér egyenlő mércével. A felvidéki magyarok üldözése "példa nélküli", "arcpirító", "szörnyű", ezzel szemben a magyarországi németek esetében még az "üldözés" szót sem írja le a szerző, az egyéni tragédiák sorozatáról pedig említést sem tesz. Ez az eljárás akkor is megengedhetetlen, ha tudjuk, hogy a csehszlovák hatóságok a magyaroknál brutálisabban léptek fel az üdözöttekkel szemben.
Forrásmanipulálás, hogy minden, a "svábkérdés" szempontjából negatív kormányzati lépést elhallgat, ezzel szemben viszont terjedelmesen sorol fel a magyarországi németek érdekében tett kezdeményezéseket. A Magyarországon már 1945 tavaszán, a helyi kommunista és parasztpárti politikai erők által felállított koncentrációs táborokról szintén nem tesz említést. Azt is elhallgatja, hogy a magyar külpolitika alapvetően maga is jogalapot szolgáltatott a felvidéki magyarok deportálására, amennyiben - mint ahogyan arra Bibó István már 1945-ben rámutatott - ugyanazon érvrendszer alapján deportálta a magyarországi németeket, és ezzel akarva-akaratlanul "helyet teremtett" a felvidéki magyarok számára.
Sajátos, ahogyan Földesi a szovjet hadsereg magyarországi tevékenységéről ír. Mivel bevezetőjében külön köszönetet mond Balogh Sándornak, azt gondolhatnánk, hogy a továbbiakban Balogh (kommunista) történetírói munkásságát a "felszabadulás" kapcsán is érinteni fogja. Ez azonban elmarad, mint ahogyan az analízis is teljes mértékben hiányzik. Helyette kaotikus és a szovjet hadseregre nézve kizárólag negatív források felsorolásával találkozhatunk, és a fejezet végén a szerző nem mulasztja el megemlíteni, hogy a Vörös Hadsereget csak a "zsidó lakosság" és a kommunisták fogadták örömmel. Nem túl sematikus ez a beállítás? Való igaz, hogy a "zsidó lakosság" azon része, amelyet a szovjetek nem raboltak ki, és nem erőszakoltak meg, "örömmel" fogadhatta a szovjet katonákat. Jelentős részük azonban éppúgy félt és undorodott a kommunizmustól, mint a nem zsidók, sőt középosztálybeli helyzete miatt volt is vesztenivalója. Azt a tényt, hogy a szovjet hadsereg magyarországi megjelenése nem az atrocitások miatt - amit egyébként többé-kevésbé minden megszálló hadsereg elkövet - nem nevezhető "felszabadulásnak", hanem azért, mert a szovjet hadsereg a kommunista politika exportálója is volt, a szerző nem fejti ki. Holott ezért, és nem az atrocitások miatt nem lehetett 1945 Magyarországon felszabadulás. Önleleplező és Földesi fogalmi zavarára jellemző, hogy a kommunisták által dominált rendőrségről nem mulasztja el megjegyezni, hogy tagjai közül "nem kevés a Szovjetunióból hazatért, izraelita vallású személy volt". Ebből az állításból kiderül, hogy Földesinek az az érdekes, ha valaki "izraelita", és nem az, hogy milyen vallású, hiszen azt mégsem gondolhatjuk, hogy a Földesi által "kettős kötődésűnek" tartott kommunisták - mint például Péter Gábor és társai - bármilyen kapcsolatban is lettek volna a zsidó vallással. Hozzá kell tennünk: a zsidó néppel sem rokonszenveztek.
Hasonlóan differenciálatlan és történelemhamisító Földesi azon beállítása, hogy Magyarország német megszállásáig a "zsidóság léte nem forgott veszélyben". Már-már groteszk, hogy ehhez magyar levéltári források helyett a New York Times egy példányára hivatkozik. Azt a tényt, hogy munkaszolgálatban több tízezer, a délvidéki atrocitások során pedig több száz ártatlan, zsidó vallású személy elpusztult (utóbbiakat teljes egészében a magyar hatóságok gyilkolták meg), meg sem említi, mint ahogyan azt sem, hogy a magyar politikai elit, köztük a kormánypárt és az ellenzék képviselői is döntő többséggel szavazták meg azokat a zsidótörvényeket, amelyek a zsidóság kivándoroltatását és jogfosztását célozták. A német megszállás által megindított deportálás csak azért lehetett annyira katasztrofálisan hatékony, mert azt a magyar közigazgatás jelentős része támogatta. Magyarországon a politikai elit jelentős része (köztük a Földesi szerint ártatlan Teleki Pál is) 1939-től a zsidóság teljes kitelepítését követelte. Csak egy szűk, liberális és konzervatív politikusokból álló elit akadályozta meg, hogy ezek a tervek 1944 előtt is valósággá váljanak. Földesinek azonban erről nincs mondanivalója. Szerinte a "zsidóknak" azt kellett volna kérdezniük, hogy "mit tehetett volna ekkor Magyarország Németország ellenében, az európai trend ellenében". Annak fényében, hogy
Eichmann és társai
fel sem készültek arra az öntevékeny szolgálatkészségre, ami Magyarországon fogadta őket, könynyen megválaszolható e költői kérdés. A német fél nem tudott mit kezdeni a magyar hatóságok lelkesedésével: a túlterheléstől a megsemmisítés infrastruktúrája is öszszeomlott, Auschwitzban a kémények is megrepedtek, mivel a krematóriumok sem bírták a túlterhelést. Földesi holokauszttal kapcsolatos kompetenciájáról árulkodik, hogy a legismertebb haláltábor nevét egyszer "Auswitch"-ként (sic!) egyszer pedig "Oswiecini"-ként (helyesen Oswiecim) szerepelteti.
A történész fogalmi zavaráról tanúskodik az a módszer, ahogyan a zsidó "bosszú" kérdését kezeli. Szerinte "a hatalomhoz jutott izraelita származású vezetők" családjuk kiirtása és a maguk szörnyű szenvedése után nem voltak képesek arra, hogy ne érzelmi alapon cselekedjenek. Ez az állítás azonban a legfelsőbb szintű vezetőkre nézve nem igaz, mert Rákosi, Gerő, Vas, Farkas és társaik és családjuk elsősorban a sztálini diktatúrától szenvedett. Igaz, voltak zsidók (és nem zsidók), akik bosszút akartak állni. A szerző felelőssége azonban, hogy ha már e kérdést felveti, akkor érzékeltesse e bosszúállás módját és arányait. Ehelyett azonban csak zavaros utalásokat találunk németországi mérgezési kísérletekre, illetve a népbíróságok elfogultságára. A jelenség minőségi és mennyiségi elemzése elmarad.
Földesi előadásában az antiszemitizmus minden jel szerint bocsánatos bűn. Csak erre gondolhatunk, amikor például Bilkei Papp Zoltán ügyének ismertetésekor elhallgatja, hogy Bilkei Papp nemcsak azzal követett el bűncselekményt, hogy Rákosi, Gerő, Vas és társaik ellen antiszemita uszító röplapokat gyártott és terjesztett, hanem azzal is, hogy a nyilas Vannay-különítmény tagjaként részt vett zsidók elfogásában és őrzésében. Tény, hogy Bilkei Papp koncepciós per áldozata lett, de valós bűnösségét nem kellene elhallgatni. Ugyanez az előadásmód ismétlődik meg a Magyar Közösség-ügy esetében is. Földesi csupán két volt Magyar Közösség-tag apologetikus könyvére támaszkodik. Tény, hogy a Magyar Közösség nem készített elő fegyveres összeesküvést. Az is tény azonban, hogy a Magyar Közösség tagjainak alapvetően etnicista-rasszista nézeteik voltak: erről tanúskodik a "Faji Élet Bölcselet" nevű kiadványuk is. Mindez Földesinél szóra sem érdemes.
Tragikus, és a magát "nemzeti oldalnak" aposztrofáló "konzervatív" és "jobboldali" értelmiség szempontjából súlyos csapás, hogy szellemi vezetőik ennyire silány minőségű műveket produkálnak. Egy átgondoltabb munka alkalmas lehetett volna arra is, hogy a valós okokat is bemutassa, és ezzel a konzervatív jobboldal számára is szellemi munícióval szolgáljon. Földesi műve ehelyett a pártállami szemléletmód jobboldali (?) felújítása.
Ungváry Krisztián
Kairosz, 480 oldal, 4000 Ft
