A XII. kerületben felavatott turul-emlékmű a magyar politika tehertétele. A jobboldal ismét sikeresen tudja eljátszani azt a forgatókönyvet, amelyben az ő szerepe a nemzeti szimbólumok védelme, míg más sötét erők ennek elpusztítására törnek, tehát nemzetellenesek. Hasonló játékot már tapasztalhattunk a Terror Háza kapcsán is. A szakmai kritikák, bármilyen jogosak voltak is, alárendelődtek annak a szempontnak, hogy az intézmény ellen megfogalmazott kritikát a jobboldal posztkommunista merényletként kommunikálta. Ha holnap megkísérelnék a szobor eltávolítását, minden bizonnyal idős nyugdíjasokkal szemben kellene karhatalmat alkalmazni, és elkerülhetetlenek volnának az erőszakos jelenetek, ami a jelenlegi ellenzéknek csak kapóra jönne.
Más szempontból is aggasztó a helyzet. Tekintettel arra, hogy a turulszobor ellen (is) csak az SZDSZ-es politikusok emelték fel nyíltan szavukat, a zsidó összeesküvést hirdető narratíva a pártok szemérmes magatartása miatt folyamatosan igazolva látszik, hiszen Orbán Viktor keresetlen szavaival a "genetikai meghatározottság" miatt nem is lehet mást várni. Nem ússza meg a helyzetet az MSZP sem, hiszen szélsőjobboldali olvasatban ő is részese a Tel-Aviv és New York közti összeesküvésnek, hallgatásával is egyfajta báb az SZDSZ kezében. Akinek mindez túl abszurdnak tűnik, javaslom, hogy vegyüljön el a turulszobor körül álldogáló budai közönségben, és hallgassa meg, miről folyik ott a beszéd, vagy esetleg kérdezzen rá a szobor miatt kialakult helyzetre (lásd az avatásról szóló beszámolónkat: Fogyva bár, de megtörve nem, Magyar Narancs, 2005. október 27.).
A turulszobor jelenlegi formájában elviselhetetlen provokáció, de látszólag nincs esély arra, hogy ezen változtatni lehessen. Ahhoz, hogy az olvasó megértse, mire gondolok, szükséges némi empátia a történet bizonyos résztvevői iránt.
A kardot markoló turulmadárban a mérsékelt jobboldal is megtalálta azt, amit a rendszerváltás óta hiába keresett a nyilvános megemlékezés helyszínein. A turulmadár körül nem csak antiszemiták állnak őrséget, és az elhelyezett koszorúk feliratainak zöme sem politikai motivációról tanúskodik. Magyarországon egészen eddig nem létezett olyan emlékhely, amely alkalmas lett volna a II. világháború magyar katonai áldozatainak - és akár tetszik, akár nem, ki kell mondanunk -, a hozzátartozók értékelése szerint hősi halottainak elsiratására. Nem véletlen, hogy november 1-jén, halottak napján az emlékmű körül koszorúk és mécsesek tornyosultak. A XII. kerület fideszes polgármestere kiváló politikai érzékkel ismerte fel a kialakult helyzetet, és a politikai kereslet mezejében kínálatot teremtett. A Böszörményi út és a Németvölgyi út sarkán megszületett a II. világháború első budapesti "Hősi Emlékműve". Hogy erről és nem másról van szó, azt a felhasznált szimbólum egyértelműen igazolja. Kardos turulmadarat csak katonai emlékműveken vagy jelvényeken használtak. Mitnyan György és az emlékmű szorgalmazói sajátos módon nem tartották szükségesnek reflektálni arra a problémára, amelyet az okoz, hogy a II. világháború mégsem nemzeti célokért és a nemzet érdekében folyt. Igaz, ettől még a háború katonai áldozatai tekinthetők "hősi halottaknak" szubjektív áldozatvállalásuk miatt.
Nem célszerű azon vitatkozni, megengedhető-e egyáltalán az, hogy az antifasiszta koalíció ellen küzdő honvédekre hősi emlékmű emlékeztessen. Számtalan érv lehetséges ez ellen, kezdve attól, hogy a hősi helytállás akarva-aka-ratlanul, de végső soron Auschwitz működését is meghosszabbította. A fronton elpusztult katonák és tisztek zömének viszont minderről fogalma sem volt, és a hozzátartozók számára halottaik háborús hősök is. Az ország egy részének igénye van effajta emlékművekre, és tegyük hozzá, annak fényében, amit a háborús generációval 1945 után műveltek, nem is alaptalan valamifajta szimbolikus kárpótlás követelése.
Önmagában attól, hogy a II. világháború katonai áldozatai beépülnek a magyar hőskultusz liturgiájába, még nem következne feltétlenül nagy baj. A jelenlegi helyzet azonban a legveszélyesebb perspektívákat rejti magában.
Mert mi is az emlékmű üzenete? Egyszerre több üzenete is van, mivel a szimbolika megválasztása nem konzekvens.
1. A kevésbé szélsőséges mondanivaló, hogy a XII. kerület világháború során elpusztult összes lakosa a nemzet része és áldozata, halála a nemzeti értékek melletti kiállás következménye. Ez a mondanivaló azonban hamis, hiszen a kerület halottainak 90 százaléka civil, és a civilek jelentős része - kutatásaim szerint minimum 409 személy zsidó származása miatt - gyilkosság áldozata lett, épp egy olyan párt tagjai által, amelynek nyilaskeresztes jelvényében a turulmadár csőrében kardot is tart.
2. Az emlékműnek van radikálisabb olvasata is. Ha komolyan vesszük a szimbolikus üzenetet, azaz a kardos turulmadarat, akkor csak arra juthatunk, hogy a talpazaton megörökített nevek a magyar nemzet harcosai. Tekintettel arra, hogy a kerületben csak 1944. október 15. után, pontosabban 1944. december 24. és 1945. február 13. között, azaz a nyilasuralom alatt folytak harcok, az emlékmű minden nyilasok oldalán harcoló katonát megdicsőít, anélkül, hogy utalna azokra a morális dilemmákra, amelyek azzal kapcsolatosak, hogy a kommunistákkal szemben a nyilasok oldalán kellett fegyvert fogni. Nyilvánvaló, hogy a Budapestet védő honvédek túlnyomó többsége nem volt nyilas, de egy emlékműnek reflektálnia kellene arra, hogy az adott helyzetben finoman szólva sem volt tökéletes választás. Erre azonban a leghalványabb utalás sem történik. Ezért az emlékmű üzenete valójában Szálasi Ferencé is lehetne: "Budapest a Hős Kitartás Városa" a bolsevizmus ellen.
Nem kell már sokáig várnunk, hogy megérhessük: a Vér és Becsület és más neonáci szervezetek a "hűség napjának" felvonulását a XII. kerület turuljához kötik.
A jelenlegi helyzet elviselhetetlen provokáció. Elsősorban azért, mert egy nemzeti jelkép mögé bújva a XII. kerület nyíltan felrúgta a törvényes rendet, amennyiben az önbíráskodáshoz hasonló módszereket alkalmazott azzal, hogy semmibe vette az emlékműállítás szabályait, miközben ő maga szigorú büntetéseket alkalmaz azokkal szemben, akik a kerület területén engedély nélkül építkeznek. Az eset provokáció azért is, mert az emlékmű talpazatára vésett nevek jelentős része zsidós hangzású (Guttmann, Klein stb.); ebből sejthető, hogy az alkotók elsősorban az Alma, Maros és Városmajor utcában meggyilkolt 409 áldozat családnevét örökítették meg. A meggyilkoltak hozzátartozóinak tehát nemcsak azt kell elviselniük, hogy rokonaik halálát meghamisítják, hanem azt is, hogy nevükkel neonácik takaróznak.
Kár azon morfondírozni, vajon mi késztette a kerületet erre a szoborállításra. Hamarosan választás lesz. A jelek önmagukért beszélnek. A szobor talpazata nincs is teljesen kész, a talpazaton olvasható nevek az ábécé J betűjénél véget érnek (talán elfogyott a polgármesteri hivatalban a kutatásra szánt pénz?). Sokkal fontosabb volna kiutat találni ebből a méltatlan helyzetből.
*
A magyar történelemből meríthetünk megoldást.
Ferenc József 1849 után Budán, a Dísz téren állíttatott emlékmű-vet az általa hőn szeretett Hentzi vezérőrnagynak, aki azzal írta be a nevét a magyar történelembe, hogy adott szavát szegve a hadifogságból történt elbocsátása után ismét a hadviselők közé állt, és Buda parancsnokaként szétlövette a hadászatilag semmilyen szerepet sem játszó pesti Duna-korzót. Az emlékmű nyílt provokáció volt a magyar közönségnek, és ezt csak fokozta, hogy a kiegyezés után a Monarchia bornírt hivatalnokai előszeretettel magyar honvédegységekkel koszorúztatták meg Hentzi obeliszkjét. Budapest város tanácsa bölcs emberekből állt. Felismerték, hogy az uralkodót nem lehet nyílt megaláztatásoknak kitenni. Erzsébet királyné meggyilkolása után ezért felajánlották, hogy az uralkodónak egy Sissy-emlékművet adományoznak. "Véletlenül" épp arra a tagadhatatlanul reprezentatív helyre kívánták állítani, ahol a Hentzi-emlékmű állt. Mivel a cél mindent szentesített, Ferenc József is áment mondott a tervre, és beleegyezett abba, hogy a Hentzi-emlékművet a Hűvösvölgybe, a későbbi Bolyai II. laktanyába helyezzék át. Igazság szerint itt kellene befejezni a történetet, mert a folytatás már félrevezető. Az áthelyezés ugyanis megtörtént, de a csalafinta városi tanács mégsem Hentzi helyére rakta Erzsébet királyné emlékművét, hanem a ma is ismert helyre, a Döbrentei tér parkjába.
Hentzi és a turulmadár között természetesen számos különbség van. A turulmadár iránt önmagában jóval megalapozottabb igények támaszthatók, lévén szó egy nemzeti szimbólumról. Az analógia csupán arra kívánt rámutatni, hogy mindkét esetben léteznek érvek az egyébként problematikus emlékmű mellett. A gondok jelentős része azonban kiküszöbölhető, ha az önmagában elfogadható emlékmű megfelelő kontextusba kerül.
Nyilvánvaló és jogos igény van arra, hogy Budapesten (is) lehessen gyászolni a II. világháború katonai áldozatait. Nekik is ki kell alakítaniuk valahol egy megfelelő emlékhelyet, és oda át kell helyezni a turult. Kár azon morfondírozni, hogy lehetett volna jobb szimbólumot is találni, mint például Berlinben a Käthe Kollwitz által megmintázott, a Neue Wache panteonjában látható, nemesen egyszerű anyaszobrot. Utóbbi művészi kivitelében, esztétikai mondanivalójában megrendítő - nekünk meg ennyire tellett. Politikai vereség nélkül ezt a turulszobrot eltüntetni nem lehet.
A jelenlegi állapot azonban tűrhetetlen. Az emlékmű akaratlanul is meggyalázza az áldozatok egy részét, nemcsak azt a 409 embert, akiket saját honfitársaik gyilkoltak le, hanem azokat is, akik nem kívánták valamilyen eszméért odaadni életüket, hanem csak egyszerűen éhen haltak, halálra erőszakolták őket a szovjet katonák, agyonlőtték a németek, vagy rájuk omlott a ház. Az "előzékeny" javaslat, amely utóbbiak nevét levenné az emlékmű talapzatáról, csak akkor volna elfogadható, ha egyrészt a turulos emlékmű olyan környezetbe kerülne, amely reflektál az előbb említett dilemmákra, másrészt akkor, ha a kerület ugyanazzal az erőkifejtéssel és ugyanannyira reprezentatív módon emlékezne meg a polgári áldozatokról is. Ez azonban csak a turul új környezetbe helyezésével és a jelenlegi helyen új emlékmű felavatásával valósítható meg.
