Tisztázás

Johan Béla és a nemzet egészsége

  • Ungváry Krisztián
  • 2003.06.26 19:03

Tudomány

A Magyar Narancs és a Magyar Nemzet az utóbbi időben, különböző felhangokkal, egyaránt foglalkozott Johan Béla személyével. (Lásd: Szakember apró hibákkal, Magyar Narancs, 2003. május 15. – a szerk.)

A Magyar Narancs és a Magyar Nemzet az utóbbi időben, különböző felhangokkal, egyaránt foglalkozott Johan Béla személyével. (Lásd: Szakember apró hibákkal, Magyar Narancs, 2003. május 15. – a szerk.) Mivel Johan Béláról a kormány „népegészségügyi programot” nevezett el, ez egyáltalán nem indokolatlan. A Magyar Narancs cikkírója Johannal szemben elsősorban azt rója fel, hogy ő belügyi államtitkárként a Sztójay-kormányban is szerepet vállalt, és ezért felelősség terheli a zsidóság deportálásáért. Ezzel szemben a Magyar Nemzet Johant a zsidóság megmentőjeként és „polgári-liberális” értékszemléletet valló személyként aposztrofálta.

 

Sajátos módon Johan volt az egyetlen belügyi államtitkár, akinek e tevékenysége miatt 1945 után haja szála sem görbült, ellentétben Baky Lászlóval és Endre Lászlóval, akiket felakasztottak. Igaz, Johan nem tett antiszemita nyilatkozatokat, és politikai ambícióit is csak az egészségügy területén érvényesítette; arra sincs bizonyíték, hogy tagja lett volna a Fajvédő Szocialista Pártnak, mint ahogyan azt a Magyar Narancs állította. Az itt megjelent vádak: „elkötelezett antiszemita volt”, „messzemenően kiszolgálta a nácikat” egyébként is pontatlanok, és csak arra alkalmasak, hogy a Johanról szóló diskurzust és az ő erkölcsi felelősségét vakvágányra tereljék.

Az egészségmegőrző program névadója személyében nem volt nyíltan harcos és gyűlölködő antiszemita, és a nácikat sem szolgálta ki korlátlanul. A helyzet rosszabb: Johan Béla az orvosi szakmai etika megsértésével, a hippokratészi eskü felrúgásával és a magyar nemzet ellen tervszerűen, hivatalból elkövetett károkozással vádolható.

1938 után Magyarországon, különösen az erdélyi és a kárpátaljai területeken a zsidó orvosok diszkriminálása után, tovább súlyosbodott az egészségügyi ellátás helyzete. A zsidótörvények miatt a Felvidéken az orvosok 74 százalékától lehetett volna megvonni a működési engedélyt. Észak-Erdélyben 1940-ben az orvosok 44 százaléka minősült zsidónak. Hasonló arányok uralkodtak a gyógyszerészek esetében is. A román orvosok elvándorlása és az egészségügyi infrastruktúra fejletlensége miatt itt több ezer orvosra és gyógyszerészre lett volna szükség ahhoz, hogy az anyaországhoz hasonló színvonalú lehessen az egészségügyi ellátás. A Magyar Orvosi Kamara és a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete (MONE) mereven elzárkózott az elől, hogy az anyaországban munkanélkülivé vált orvosok ezeken a területeken álláshoz juthassanak, sőt a teljes numerus nullust, azaz az összes zsidó elbocsátását követelte, tekintet nélkül arra, hogy ez az erdélyi lakosság egészségügyi viszonyainak katasztrofális lezüllésével járt volna. 1941-től Keresztes Fischer Ferenc belügyminiszter – szembehelyezkedve a kamara és a MONE követeléseivel – továbbra is lehetővé tette a zsidó gyógyszerészek és orvosok szakmai gyakorlatát, sőt 1942 novemberétől ahhoz is hozzájárult, hogy munkaszolgálat keretében zsidó orvosokat vezényeljenek az anyaországból a gyógyszerész- és orvoshiánnyal küszködő területekre. Több mint 2000 zsidó orvos enyhíthette így a súlyos orvoshiányt. Ugyanígy történt meg az üzemi orvosok vezénylése is; 1944 márciusáig csak a munkaszolgálatos orvosoknak volt köszönhető, hogy úgy-ahogy fenn lehetett tartani az egészségügyi ellátás színvonalát, tekintettel arra, hogy keresztény gyógyszerészek és orvosok ezreinek kellett ideiglenesen szüneteltetniük munkaviszonyukat, mivel ők a fronton harcoló alakulatokban teljesítettek szolgálatot. Johan mentségére szól, hogy ezen intézkedésekben támogatta miniszterét, és ezért az orvosi kamara, valamint a MONE előtt népszerűtlenné vált.

1944. március 19. után Johan Béla belügyi államtitkárként eleinte fedezte korábbi védenceit, de április végétől az összes munkaszolgálatos orvos és gyógyszerész munkaviszonyát „azonnali hatállyal” és végelbánás nélkül felmondta. Ez az érintettek számára azt jelentette, hogy Auschwitzba deportálták őket. Bizonyos szempontból részletkérdés, hogy Johan tudott-e arról, hogy a deportáltakkal mi történik.A teljes jóhiszeműség esetében is el kellett, hogy gondolkozzon a „jogalapon”, ami lehetővé teszi a szakmájukat kifogástalanul végző emberek nyugdíj nélküli elbocsátását, orvosi eszközeik elkobzását és a tulajdonuktól való teljes megfosztást. Számára ez az ügy nem okozott nagy erkölcsi problémát: nincs adat arra, hogy habozott volna részt venni több ezer ember létalapjának megvonásában. Ennél is nagyobb súllyal esik latba az a tény, hogy Johan Béla intézkedése katasztrófát okozott a „keresztény” társadalomnak is. A „zsidó” orvosok és gyógyszerészek hiánya miatt „keresztény” csecsemők, idősek és betegek pusztultak el. Jelentések tömege tanúskodik arról, hogy az üzemi orvosok és a kivezényelt munkaszolgálatos orvosok deportálása után számos helyen katasztrofális helyzetbe került az egészségügyi ellátás: hadiüzemek, városi hivatalnokok és civil kérvényezők 1944 májusától egyaránt könyörgő levelekkel bombázták az illetékes hatóságokat annak érdekében, hogy visszakaphassák elbocsátott orvosukat. Hasztalan.

Johan Béla intézkedése korántsem volt szükségszerű. Bár az orvosi kamara már 1944 áprilisában követelte a munkaszolgálatos orvosok azonnali elbocsátását, a Belügyminisztérium (nyilván Johan intenciójára) az orvoshiányra hivatkozva ezt először megtagadta. Nem sokkal később azonban megszűnt az ellenállás. Johan Béla „S. K.” aláírással küldte ki a munkaszolgálatos orvosoknak az azonnali elbocsátó papírt. Ezzel nemcsak az érintettek megsemmisítését segítette elő, hanem a magyar lakosság egészségügyi ellátásának okozott jóvátehetetlen károkat.

Utólag nehezen rekonstruálható, hogyan volt képes a kiváló egészségügyi szakember erre a cselekedetre. Következmények nélkül lemondhatott volna állásáról, de nem tette, és ezzel magára vállalta a deportálások jogi és morális felelősségét. Minden jel szerint nem érzett lelkiismeret-furdalást akkor sem, amikor a magyar jogalkotás mélypontjának tekinthető III. zsidótörvény (1941. évi 15. tc.) egyik parlamenti előterjesztője volt.

Csak kevesek előtt ismert, hogy a „fajvédelmi törvényként” ismertté vált III. zsidótörvény nem csak diszkriminatív paragrafusokat tartalmazott, és korántsem csak a zsidóság definiálásával foglalkozott. A törvény szövegének fele a megszületett gyermekekkel törleszthető házassági kölcsönt és a házasság előtti kötelező orvosi vizsgálat kérdését tárgyalta. Az állam által nyújtott házassági kölcsön a magyar népi progresszió (vö. Németh László) és a fejvédők régi követelése volt, a házasság előtt kötelező orvosi vizsgálat ötlete pedig annak a korszellemnek volt a terméke, amely naivan hitt a paternalista állam és a konzekvens eugenika (örökléstan) erejében; ebben nyilasok, kommunisták és fajvédők egyaránt lelkesen hittek. Johan maga is részt vett a törvény kötelező orvosi vizsgálatra és házassági kölcsönre vonatkozó passzusainak kidolgozásában (utóbbiak szerint a négy gyermeket szült anyák teljességgel mentesültek a kölcsön összegének visszafizetése alól). A törvény antiszemita szövegrésze körül azonban nem bábáskodott, és nem is volt annak előterjesztője. Mégis jellemző rá: nem zavarta az a tény, hogy pozitív fajvédelmi intézkedései mintegy árukapcsolásként együtt szerepelnek a zsidók, sőt a keresztény vallásúak egy részének (a kitértek) diszkriminálásával. Ki kell emelnünk, hogy a III. zsidótörvény ellen még az antiszemita egyházi vezetők is tiltakoztak (korábban ezt nem tették), mivel elfogadhatatlannak tartották, hogy keresztény hitsorsosaikat az állam egy tollvonással zsidónak minősítette. Johan Béla kockázat nélkül csatlakozhatott volna a tiltakozókhoz. Nem tette.

Sajátos, és a politikai fogalmak teljes káoszáról tanúskodik, amikor a rokonok és a Magyar Nemzet újságírója szerint Johanra „kizárólag a polgári-liberális értékszemlélet” lett volna jellemző. Ezzel az állítással nemcsak az a baj, hogy nem igaz, hanem az is, hogy a háttérben az az (érintettek szájából különösen hiteltelen) gondolat áll, amely szerint a polgári-liberális értékszemlélet önmagában pozitív jelenség. Johan nem azért problematikus személyiség, mert nem vallotta magát polgári-liberálisnak. Bethlen István, Bajcsy-Zsilinszky Endre vagy Bibó István egyaránt nem a polgári-liberális irányzatok híve volt, de 1944–45-ös helytállásuk – Johannal ellentétben – megkérdőjelezhetetlen.

Johan orvosi és közegészségügyi képességei vitathatatlanok. Bármilyen rendszerben is dolgozott, értékeket tudott teremteni. Csak ennek köszönhette, hogy 1950-ben nem lett koncepciós per áldozata, pótolhatatlansága miatt a már elindított eljárást beszüntették. A visszahúzódó szakember bizonyára segített is egy-két zsidó barátjának, és maradandót alkotott a közegészségügy és a mikrobiológia területén. A magyar állam hivatalosságainak mégis el kellene gondolkodniuk azon, hogy vállalható-e olyan személy nevével fémjelezni egy egészségügyi programot, akit közvetlen hivatali felelősség terhel a magyar egészségügyi ellátás egy részének megsemmisítésében.

 

A szerző történész.

Neked ajánljuk