Kiállítás: Az emlékezés torzulásai ("Auschwitz - rekonstrukció 1945-1989")

  • Ungváry Krisztián
  • 2004. május 20.

Zene

Ez a több szempontból is rendkívüli kiállítás eddig nem kapott kellõ nyilvánosságot, holott a rendezõk nem csekély intellektuális bátorságról tettek tanúságot, amikor koncepciójukat kialakították. Nem csak ez a szempont indokolja, hogy mindenkit arra biztassak: tekintse meg a tárlatot. Rendkívüli a kiállítás, mert megkísérli, hogy egy alapvetõen nem vizuális, hanem politikai és leginkább nyelvileg megfogalmazható hazugságra irányítsa a figyelmet. A látogató dolga nem könnyû: szövegeket kell felkutatnia és összehasonlítania. A vizuális bemutatás képi része ehhez nem nyújthat sok segítséget - de errõl nem a kiállítók tehetnek. Közben a hangszóróból halkan a munkásinduló, az Internacionálé szól, amely mögül néha kihallatszik egy cigány és zsidó siratódal, amelyet a munkásmozgalmi dallam hamar elnyom.

Ez a több szempontból is rendkívüli kiállítás eddig nem kapott kellõ nyilvánosságot, holott a rendezõk nem csekély intellektuális bátorságról tettek tanúságot, amikor koncepciójukat kialakították. Nem csak ez a szempont indokolja, hogy mindenkit arra biztassak: tekintse meg a tárlatot. Rendkívüli a kiállítás, mert megkísérli, hogy egy alapvetõen nem vizuális, hanem politikai és leginkább nyelvileg megfogalmazható hazugságra irányítsa a figyelmet. A látogató dolga nem könnyû: szövegeket kell felkutatnia és összehasonlítania. A vizuális bemutatás képi része ehhez nem nyújthat sok segítséget - de errõl nem a kiállítók tehetnek. Közben a hangszóróból halkan a munkásinduló, az Internacionálé szól, amely mögül néha kihallatszik egy cigány és zsidó siratódal, amelyet a munkásmozgalmi dallam hamar elnyom.

Magyarországon talán nincs még egy szó, amelyhez politikai értelemben annyi indulat és érzelem fûzõdne, mint a "zsidó" kifejezéshez. A jobboldaliak számára a holokausztról megemlékezni terhes és nehéz feladat, mások, elsõsorban az áldozatok hozzátartozói úgy gondolhatják, eddig nem beszéltek eleget a holokausztról. A kiállítás mindkét fél számára tud újat mondani.

A holokauszt-évforduló kapcsán gyakran tapasztaltam, hogy egyes újságírók és értelmiségiek azt gondolják: azért kell foglalkoznunk a témával, mert tárgyalása korábban hiányzott a magyar közéletbõl. Minden vélekedéssel szemben nem az volt a baj, hogy a nácik bûncselekményeit korábban elhallgatták volna, és az sem igaz, hogy 1989 elõtt ne esett volna szó a holokausztról. Ellenkezõleg, a kommunista rendszer minden lehetõ alkalmat megragadott arra, hogy a nácik vélt és valós bûneit felemlegesse, hiszen saját legitimációját is ebbõl eredeztette. A probléma sokkal inkább a megemlékezés hamisságából és hazugságából állt. Mivel a kommunisták maguk is egy diktatúra fenntartói voltak, mindenrõl, így a holokausztról is hazudniuk kellett. A történelem rút fintora, hogy erre a hazudozásra részben a holokauszt áldozatai is rákényszerültek. A Fasizmus Üldözötteinek Fóruma, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége (MEASZ) és az egyéb szervezetek a pártállamban maguk is az elnyomás fenntartóivá váltak,

mindketten részt vettek

a nem kommunista gyökerû antifasiszta ellenállás eltagadásában, sõt az utóbbi szervezet 1956 forradalma után felvállalta a Kádár-rendszer fegyveres támogatását is. Összehasonlítva azzal a kényszerpályával, amely Auschwitzban egyeseket kápóvá tehetett, a MEASZ és társaik bûnbeesése szörnyûbb: míg a kápó saját életbiztonsága érdekében vállalkozott dicstelen feladatára, addig a kádárista diktatúrában lehetett élni anélkül is, hogy részt kellett volna venni a fegyveres elnyomás fenntartásában.

A deportálások 60. évfordulójára rendezett liturgikus megemlékezések szerényen és álságosan kikerülték azt a kérdést, hogy a zsidó holokausztra miért emlékeztek 1945 után gyakran hazugul és elfogadhatatlanul. A holokausztmúzeum létrehozása körül bábáskodó volt kuratóriumi elnök maga is a Kádár János Alapítvány elnöke. Ezt MIÉP-es rágalomnak tartottam mindaddig, amíg személyesen meg nem kérdeztem az érintettõl, aki nem talált semmi kivetnivalót abban, hogy nevét adja egy olyan alapítványhoz, amelynek névadója Magyarország XX. századi történetének legtöbb, békében elkövetett politikai kivégzéséért felelõs. Ez arra utal, hogy az illetõ a gyilkosságot és árulást bizonyos esetekben nem tartja a magyar társadalom ellen elkövetett merényletnek. Sajnos ezzel antifasizmusának õszintesége is hitelét veszti. Nem lehet

hiteles antifasiszta

az, aki más bûncselekményekkel szemben kettõs mércével mér. Nyilvánvaló, hogy a Kádár-rendszer bûnei más jellegûek, mint a Sztójay-kormányé. Erkölcsi szempontból azonban elfogadhatatlan, ha valaki "kevésbé sajnálatosnak" tartja az 1945 elõtti gyilkosságokat, mint az ez után következõket. Nem csodálkozhatunk, ha az effajta jelenségek miatt sokakban zsigeri bizalmatlanság él a hivatalos antifasiszta megemlékezésekkel szemben.

A közbeszéd félrecsúszása már 1945-ben elkezdõdött. Példa erre a Magyar Izraeliták Országos Irodája által kibocsátott felhívás, amely fontosnak tartotta leszögezni, hogy a zsidóságot ért tragédiát nem a fajgyûlölet, hanem a zsidóság határozott antifasiszta elkötelezettsége okozta. A felhívás hátterében az a megfontolás állt, hogy a zsidóság az antifasiszta harc fõ hordozója, és a Horthy-rendszer nem azért üldözte a zsidókat, mert zsidók, hanem azért, mert antifasiszták. Paradox, hogy sem a hitközség vezetõinek, sem Marosán Györgynek és azoknak a pártállami történészeknek, akik ezt az interpretációt átvették, nem tûnt fel, hogy a zsidóság és az antifasizmus összekapcsolásával valójában maguk is a nyilas-náci érvelést veszik át. A nyilasok ugyanis pontosan ezt állították: a zsidóságnak azért kell pusztulnia, mert az antifasizmus szövetségese és ötödik hadoszlopa.

A túlélõk részérõl érthetõ, ha szenvedésüknek egyfajta értelmet akarnak adni azzal, hogy azt az antifasiszta harc részévé teszik. Valójában azonban a holokausztnak az antifasizmushoz semmi köze sem volt. Bár a nácik szívesen gyanúsították a zsidóságot kollektív baloldali szimpátiákkal, ezt maguk sem vették komolyan. Nem azért vitték el a zsidókat, mert bármilyen politikai meggyõzõdést képviseltek volna, hanem azért, mert egy károsnak ítélt fejlõdés, a modernitás hordozójának tartották õket. A nácik számára teljesen mindegy volt, hogy az adott, zsidónak minõsített egyén milyen politikai meggyõzõdést képvisel: "objektíve" mindenképp a gonosz szekértolója, akár akarja, akár nem, hiszen "faji helyzete" egyúttal "faji" érdekeit is determinálja. A zsidóság szenvedése az áldozatok oldaláról nézve értelmetlen, mert szubjektív magatartásuk semmilyen szerepet sem játszott abban, ahogyan õket kezelték.

1945 után bizonyos értelemben ez a hamis narratíva folytatódott tovább. A determinizmus maradt, a "faji helyzet" és "faji érdek" "osztályhelyzetre" és "osztályérdekre" változott. Ebbõl is sejthetjük, hogy a szocialista "tábor" nyelvének sem kellett radikális újításokhoz folyamodnia annak érdekében, hogy kifejezze hazugságait. A közbeszédben a zsidó faj kártékonysága helyett az imperialista osztályellenség legreakciósabb fokáról, azaz a fasizmusról volt szó, valamint arról, hogy e fasizmusok elsõdleges célpontja az osztályöntudattal rendelkezõ munkásosztály. Valójában emögött hasonlóan mániákus ideológiai ellenségkép-keresés állt, mint korábban a nácik zsidófóbiája mögött..

A Centrális Galéria kiállítása ezekre a zavarba ejtõ összefüggésekre utal, anélkül, hogy kész magyarázatokat tálalna fel. A továbbgondolkodás a látogató feladata.

Már a kiállítás eleje is meghökkentõ, hiszen legelõször az 1941-ben megnyílt, Bosnyák Zoltán rendezte antibolsevista kiállítással találkozik a látogató. Hogyan kerülhet Bosnyák kiállítása a 60-as és a 80-as évek holokausztkiállítása mellé? Feltehetõen azért, mert az antibolsevista kiállítás valóságtartalma hasonló az antifasiszta kiállítások valóságtartalmához. Bizonyos értelemben mindkettõ valós tényekbõl indult ki. Bosnyák a "szovjetparadicsomot" nem mutatta visszataszítóbbnak, mint amilyen az valójában volt. 't azonban nagyjából annyira érdekelték a tények, mint Nemes Dezsõt vagy Horn Emilt, a késõbbi Auschwitz-kiállítás rendezõjét.

Egy, a Szombat szerkesztõsége által nemrégiben rendezett kerekasztal-beszélgetésen felmerült a kérdés, hogyan lehetséges az, hogy zsidók és keresztények, akiket a kérdezõ egyben megfeleltetett a tettesek és áldozatok csoportjának is, együtt tudnak élni az után, ami 1944-1945-ben történt. A kiállítás erre is választ ad, méghozzá több értelemben is. Egyrészt rámutat arra, hogy a korábbi rabok egy része 1945 után vállalta a rabtartó szerepét. A zsidóság több szempontból is a kommunista rendszer

legnagyobb vesztese volt,

de szemben a korábbi helyzettel, 1945 után nem kevesen a diktatúra támaszaiként is megjelenhettek, bár a tettes nem azért vált tettessé, mert zsidó volt, hanem azért, mert vállalta a kommunista rendszert. A kiállítás emellett arra is utal, hogy az országban latensen vagy nyíltan létezõ antiszemitizmus milyen mélyen volt jelen a társadalom különbözõ rétegeiben. Az "'szinte magyar szó a zsidósághoz" címû röplap, amelyet a "Kommunista magyarok szövetsége" adott ki, sajátos adalékot szolgáltat ehhez. Végül pedig arra is utal, hogy a pártállami rendszer szemforgató módon ugyanazokra az indulatokra rájátszva (tõkés, burzsoá, elnyomó, élõsdi stb. jelzõk) diszkriminálta és fosztotta ki az ellenségnek tekintett zsidókat, mint amilyen indulatokra 1945 elõtt a keresztény kurzus is oly sikeresen támaszkodott.

A prezentáció módszere híven tükrözi azt a hazug közbeszédet, amely 1945 és 1989 között jellemzõ volt az országra. A kiállítás három, egymás felett elhelyezkedõ és eltolható rétegbõl áll. Legfelül található a Horn Emil által 1980-ban rendezett Auschwitz-kiállítás, ez alatt ennek 1964-ben elkészített elõdjét láthatjuk, majd legutolsó rétegként emögött egy-egy megdöbbentõ és a bemutatott kiállítókra nézve szégyenteljes kordokumentum kerül a látogató szeme elé. A Centrális Galéria ezzel mintegy kifordítja témáját, és a "Horthy-fasizmus" leleplezése a pártállami rendszer leleplezésévé is válik. Azé a rendszeré, amely mindenrõl csak hazudni tudott.

"Végül ami a Grossmann Pál aláírású levelet illeti, meg kell mondanom, azt én az ellenség hangjának tartom. Elõször is szó sem lehet arról, hogy itten összehasonlítsák a mostani kiköltöztetést a fasiszták által végrehajtott deportálásokkal. Itt nemcsak a családfõ vihet magával 500 kg súlyt a holmiaiból, hanem még családtagonként 250 kg-t. Azonkívül az ittmaradt holmijukat az Állami Bizományi Áruház pontosan leltározza, értékesíti és a tulajdonos kezeihez kifizeti. (É) Fõleg pedig azt kell megértetni mindenkivel, hogy itt nem a dolgozó emberrõl van szó, hanem volt nagybirtokosokról, kapitalistákról, és egyéb kizsákmányolókról és a jelenlegi élõsködõ elemekrõl" - írta Kossa István, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke 1951-ben Stöckler Lajosnak, a Magyar Izraeliták Országos Irodája vezetõjének annak kapcsán, hogy egyesek tiltakozni merészeltek a kitelepítési akciók ellen. Nem sokkal késõbb a magyar zsidóság hivatalos képviselõi (köztük Stöckler is) nyilatkozatot adtak ki, amelyben leszögezték: "A most folyamatban lévõ kitelepítések során egyetlen zsidó vallású egyén sincs, aki azért került volna a kitelepítettek közé, mert felekezetünk tagja. A híresztelésekkel szemben a kitelepítettek mind volt dúsgazdag nagykereskedõk, gyárosok, földbirtokosok, valamint azok, akik ezekkel együtt részesei voltak annak a Horthy-rendszernek, melynek zsidóüldözése az egész világon közismert."

Az effajta megnyilatkozások emberileg érthetõek ugyan (hamarosan elindulnak a perek, amelyek célja annak bizonyítása, hogy a zsidók ölték meg Wallenberget), de nem változtatnak a dicstelen szerepen, melyet egyes zsidó vezetõk is vállaltak.

Az emlékezés hamisságát jól illusztrálja, hogy a deportáltak civil szervezetei 1949 után megszûntek. Addig a különbözõ táborokból hazatértek egy-egy kávéházban találkozgattak egymással, és léteztek mauthauseni, buchenwaldi stb. csoportok. Ezek létezése a tagság tömeges letartóztatása miatt 1949 után megszûnt, és ezzel együtt 1956-ig megszûnt a hivatalos holokausztmegemlékezés is. A Deportáltak Antifasiszta Bizottságának 1958-as jelentésébõl megtudhatjuk, hogy az emlékezés kápói hogyan instrumentalizálták a náci bûncselekményeket:

"Magyarországon közel 60-65 000 fõt tesz ki azon személyek száma, kik a náci koncentrációs táborok vagy börtönök foglyai vagy kényszermunkásai voltak.

E tömegek kb. 15-20%-a párttag, akik szívesen érdeklõdnek munkánk iránt.

Másik kb. 50-60% pedig olyan egyén, aki elfogadta rendszerünket, hajlandó azért harcolni is. E tömegek felhasználása Pártunk célkitûzésének végrehajtására komoly politikai munkát igényel, amely munka Bizottságunk egyik fõ feladata.

A fennmaradó kb. 20-25% polgárok, volt nagytõkések, vagy nagykereskedõk, akik ugyan fasisztaellenes harcra, békeharcra felhasználhatók, de a tõkés rendszert visszakívánják." A jelentés annak kapcsán született, hogy úgy tûnt: a lágerben eltöltött idõért kárpótlást lehet kisajtolni a német államból, és a befolyó devizára a kommunista pártpolitikusoknak igen nagy szükségük voltÉ A börtönõri funkcióra utalt a jelentés azon megjegyzése, hogy az Ausztriában (azaz a kapitalista Nyugaton) található mauthauseni emlékmû leleplezésére "kb. 100 olyan megbízható egyént, akik Mauthausenben voltak, társasutazás útján kivihessünk erre az alkalomra". Két évvel az 1956-os forradalom után nem lehetett könnyû olyan "egyéneket" találni, akik ne lehettek volna potenciális disszidensek. Hasonló hangulatú újságcikkek illusztrálják a közbeszéd hazugságait: mint pl. "Imperialista újságírók látogatása Auschwitzban", vagy "Amikor Eugene Dennis amerikai kommunista vezetõt börtönbe vetették, árnyék borult minden zsidó dolgozó férfi és nõ életére: a gyûjtõtáborok, a gázkamrák árnyéka ez."

A kiállítás külön érdekessége, hogy rámutat az adott korban született Auschwitz-kiállítások keletkezéstörténetére is. "Szerepeltessünk-e problematikus személyeket: pl. Peyer Károlyt?" - írta az egyik "szakértõ" az 1980-as kiállítás anyagai kapcsán (Peyer a szociáldemokrata párt kollaborálást nem vállaló vezetõje volt). Ennek megfelelõen a kiállítás részei a különféle szakértõi vélemények, köztük a rendszerváltás után botrányt kavart, Ihász István által készített és Schmidt Mária által (is) lektorált anyag, amely a holokauszt kapcsán sajátos módon kapcsolódott ahhoz az 1979-ben Glatz Ferenc által írt lektori jelentéshez, amely a német felelõsség hangsúlyozását tartotta fontosnak. Glatz 1979-es jelentése a kor szelleméhez képest tisztességes hangvételû volt: azt azonban õ sem engedhette meg magának, hogy ellentmondjon a pártállam azon dogmájának, amely a szélsõjobboldaliságot és az antiszemitizmust csak egy csekély, osztályhelyzete miatt ideológiai fertõzésekre hajlamos

lumpen rétegre,

valamint a keresztény kurzus hordozóira korlátozta. A német "nyomás" túlhangsúlyozására alapozott csúsztatás a rendszerváltás ellenére mind a mai napig a köztudat dogmái közé tartozik. Gyurgyák János is állandóan erre hivatkozik a Zsidókérdés Magyarországon címû könyvében. Ezzel szemben a legújabb történeti kutatások bebizonyították, hogy még 1944-ben sem a német nyomás volt a kizárólagosan döntõ körülmény: Eichmann 1944. március 19-én még nem rendelkezett kész tervvel a magyar zsidóság deportálására, és ennek az akciónak a részleteit, sebességét és mértékét a magyar végrehajtók túlbuzgósága legalább annyira meghatározta, mint Eichmann zsidóellenessége. A németek sehonnan sem deportálták a zsidókat mindenáron: Bulgária és Románia zsidósága életben maradhatott.

Több jel is arra mutat, hogy Auschwitz és a holokauszt kapcsán a magyar társadalom még komoly önvizsgálat elõtt áll. Kár volna gondolnunk, hogy ez az önvizsgálat csak az antiszemiták és a jobboldal feladata. Nem mentesülhetnek alóla azok sem, akik hazugságokba menekülve "kisebbik rossznak" tartották az 1945 után kialakuló rendszert, és aktívan részt vettek a pártállami diktatúra fenntartásában. Természetesen komoly különbség van az ideológiai elnyomás aktív fenntartói és a mindenkori történelemhamisítást személyes okokból elfogadók között, de mindkét magatartás fatális következményekkel járt, mert még az enyhébb esetben is, azaz amikor valaki csak a zsidóság tragédiájával kapcsolatos hazudozást vállalta fel, azoknak is újrateremtette a börtön falait, akik a Kádár-rendszerben egyébként szabadnak gondolták magukat.

A Centrális Galéria kiállítása elsõ látásra nem katartikus élmény. Fárasztónak tûnhet kibogarászni az egyes rétegek közötti különbségeket és megérteni az egyes eltitkolt dokumentumok valós hazugságait. Nincs feloldozás, gyõzelem, és megoldási javaslatok sem kínálkoznak. Szerintem a rendezõk éppen ezért végeztek õszinte, becsületes és egyúttal zseniális munkát. Nehéz feldolgozni azt, ami a viszonylag szûk kiállítási térben ránk vár. A katarzis lehetõsége mégis ezért adott. A tabuk nélküli közbeszéd, a rákérdezés szabadsága lehetõvé teszi számunkra, hogy meg is értsük, mire mikor kell mondani: SOHA TÖBBÉ.

Ungváry Krisztián

Centrális Galéria, megtekinthetõ május 31-ig

Neked ajánljuk