Lévai Balázs

Van úgy, hogy a nézőt a színházban látható előadás valószerűségéről, életszagúságáról akarják meggyőzni mindenáron, s próbálják minél jobban elrejteni a teátrumjelleget. Van, hogy különböző elidegenítő effektusok használatával (lásd brechti színház) szándékosan ki- és berángatják a történetből a vétlen kultúrsznobot, hogy más értelmezést nyerjenek számára a látottak. És sok más mellett van olykor úgy, hogy tudatosítani akarják a nézővel, most színházban ül, s az, amit lát: játék. Ilyenkor kerülhet előtérbe a játékos természetű kísérletező kedv, amely másfajta, mondjuk közvetlenebb viszonyt alakíthat ki néző és előadás között. Ha átgondolt és működőképes az ilyen produkció - s nem csak petárdapukkasztó művészkedés vagy öncélú bohóckodás -, akkor a kapott élmény minősége semmivel sem alantasabb egy eltalált, konvencionális előadásénál, s ráadásul még a nézők is élénkebb agyműködésre kénytelenek.

Talányos egy mű a Szeget szeggel. Műfaji meghatározását tekintve a nehezen körülírható színmű címkét viseli, de mintha az egész Shakespeare-életmű benne lenne sok apró darabkában: a tragédiák filozofikus mélysége és sötét iszonyata, a komédiák borotvaélen táncoló szellemessége s a királydrámák véres hatalmi harcai. De végül az eklekticizmus győzött az első Jakab-kori drámában (1604), egyik vonulat sem emelkedhetett a másik fölébe. A végeredmény sokak szerint az egyik legizgalmasabb, legtöbb kérdést rejtő Shakespeare-dráma, mások szerint meglepő dramaturgiai következetlenségeivel tüntető mű.

Egy bátor kísérlet felemás eredményének tanúi lehetünk a Radnóti Színházban. A magyar rendezők több-évnyi megalkuvása után Valló Péter vette a bátorságot (utoljára talán a híres, Ascher Tamás-féle Három nővér esetében volt így), s négy részben, három szünettel állította színpadra a Ványa bácsit. Szakmailag teljesen érthető és indokolt ez a megoldás, mert Csehov - mint a többi nagy drámája esetében is - négy felvonásra osztotta a történetet, önálló epizódokkal, szigorúan felépített struktúrával, s a felvonásokat erős, snittszerű befejezéssel zárta le. A csehovi dramaturgiában kiemelt fontossága van a felvonások között eltelt időnek, ami lehet néhány óra, nap, hét, de akár egy év is. Azaz tessék a felvonások között szépen kimenni, cigarettázni, fecsegni, gondolkozni a látottakon, mustrálni a színházlátogatók toalettjét, társadalmi életet élni. Csakhogy a magyar néző mára elszokott ettől a hagyományos szaggatottságtól, kényelmessé tették az elmúlt évtizedek sűrítő felfogású rendezései, s inkább zavarja a helyzet, mintsem élvezetes a számára. Ez már rég nem a szüleink által mesélt, valóban ötfelvonásos Shakespeare-előadások korszaka, amikor még magától értetődő volt mindez. Néző vagy rendező hibája-e, nem tudom (inkább a koré), de ma a magyar színházakban az "inkább essünk túl rajta gyorsan" szemlélete uralkodik.

Nem illik egy kétfelvonásos színdarab csupán első feléről véleményt nyilvánítani, de az vesse rám az első követ, aki ilyen kezdet után ott maradt volna a folytatáson, s megállná szó nélkül. Egyszerűen elképesztő az a színháznak nevezett produkció, ami a gyanútlan nézőt a József Attila Színházban fogadja. A színmű, amit láthatunk, Spiró György bohózatként aposztrofált Vircsaft című drámája: egy ötlet- és szellemtelen történet, amely egy rendszerváltás utáni kisváros mindent behálózó, pénzorientált politikusi és vállalkozói elitjéről szól. Teszi mindezt kidolgozatlan dramaturgiai szituációkkal, idióta s egyben ízléstelen alapkonfliktussal (a maffiózó pénzbeszedők egy ostoba félreértés miatt egy középiskolai tanáron akarnak behajtani 30 millió forint adósságot), szánalmas szóviccekkel, a figurák és szövegek közhelyparádéjával és kőkeményen trágár drámai nyelvvel. S ez utóbbinál ne afféle árnyalt nyelvi finomságokra gondoljunk, amelyek fontos alakrajzoló és jelentéshordozó részei a drámának, mint például - hogy mást ne mondjak - a Csirkefejnek. Ez itten, kérem, a komikum fő forrása, az "őrző-védő" fiúk lökik a nagy dumákat, a közönség egy része pedig összepisili magát a gyönyörűségtől, hogy ilyen bunkóságokat már a színház sötétjében is hallhat. Ezenkívül derülnünk kellene az állandóan felcsörrenő maroktelefonokon, a helyi főmuftik primitívségein, a Tom és Jerryt bámuló izompacsirtákon, a fiatal csaj laza tinédzserszövegein, az ügyeletes rendőr korlátoltságán s így tovább.

Kis honunk legimpozánsabb színháza a hozzá látványosságban és monumentalitásban illő nagy falattal nyitotta meg új évadját. Színházuk hosszú történetében (1959 után) másodszor futottak neki az orosz realizmus négykötetes nagyregénye színpadi megvalósításához. Most is a második világháború előtt készített, majd később még átdolgozott, Erwin Piscator és társai-féle adaptációhoz nyúltak, s ezt próbálták meg nyelvileg, dramaturgiailag felfrissíteni, a Vígszínház fazonjához igazítani. Csakhogy Piscator átirata annak idején politikai tandrámának íródott, a készülődő háború elleni agitációs műnek, amelyben a történelem és a nagyhatalmi politika egyéni sorsokkal, életekkel való összeütközése állt a középpontban. Ezt hangsúlyozandó, illetve az adaptációt megkönnyítendő a drámába illesztettek egy narrátort (itt: Mesélő), aki játékmester és konferanszié is egyben, s a szerző színpadon lévő szócsöveként bemutatja a szereplőket és a helyszíneket, sűríti a történetet, átvezeti a jeleneteket, s még értelmezi is a látottakat, nehogy véletlenül mást merjünk gondolni, mint ami az eszmei mondanivaló. Ehhez a figurához viszont - akinek szerepéhez a leginkább kellett volna - nem mert nyúlni Valló Péter rendező és csapata, sőt a műveletlen ezredvégi magyar nézőtől való félelmében még meg is erősítette, kiemelte szerepét. Hegedűs D. Géza civil ruhában, titokzatos pipafüstbe burkolózva végig színen van, kommentál, elmélkedik, ha úgy tartja kedve, olykor szerepbe lép, de van, hogy objektíves riporterként faggatja Napóleont (Lukács Sándor) és Kutuzovot (Szoboszlay Sándor) a borogyinói csata várható esélyeiről. Állandó közbeszólásaival pont azt veszi ki a színházi élményből, amiért az emberek odajárnak: a drámaiságot. A történet ezáltal szaggatott lesz, a drámai helyzetek különösebb tét nélkül múlnak el, hiszen tudjuk, mindjárt jön a nagyokos és úgyis helyre tesz minket. Ez itt nem a német expresszionista színház tudatos elidegenítő effektusának a használata: sokkal inkább egy drámai kísérlet epikussá züllesztése azon kényszer szorításában, hogy jó alaposan a felkészületlen, alacsony IQ-szintű néző szájába rágjunk mindent. Ráadásul Hegedűs D. alakítása minden szimbolikus értelmezést is lehetetlenné tesz, mivel végig az önmaga hangjától és szerepének fontosságától megittasult színészt látjuk benne, nem pedig az alázatos narrátort.

Nyáron a színészember kipihen. Évadot, kollégákat, rendezőket, kritikusokat, nagy sikereket és kis bukásokat. Feltöltődik. Van persze, aki ekkor sem bírja exhibíció nélkül. Az efféléknek a szabadtéri előadások, fesztiválok, alkalmi társulatokba való beugrások nyújtanak némi pótszert. Vagy a jó öreg hakni (például Vidámpark, Vidám Színpad, vidéki műv. házak), hiszen ilyenkor is élni kell valamiből. Szóval, fülledt esti levegő, csapolt sör, napbarnított bőrfelszín, laza jókedv s a "lesz vagy nem lesz eső" jóleső izgalma. Mindenki feldobott és hálás: elvégre szórakozni jöttünk, vagy nem?

Volt már a Nemzeti, a Katona igazgatója, vonult már hétéves önkéntes száműzetésbe is, dolgozott Németországban, tanít a Színművészeti Főiskolán, s ´94 óta újra saját színháza van. Az eltelt két évről, évadvégi premierjéről, s ami még közben eszünkbe jutott, arról beszélgettünk vele.

Lévai Balázs