József Attila Színház: Egy felvonás Spiró (Vircsaft)

szerző
Lévai Balázs
publikálva
1996/46. (11. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nem illik egy kétfelvonásos színdarab csupán első feléről véleményt nyilvánítani, de az vesse rám az első követ, aki ilyen kezdet után ott maradt volna a folytatáson, s megállná szó nélkül. Egyszerűen elképesztő az a színháznak nevezett produkció, ami a gyanútlan nézőt a József Attila Színházban fogadja. A színmű, amit láthatunk, Spiró György bohózatként aposztrofált Vircsaft című drámája: egy ötlet- és szellemtelen történet, amely egy rendszerváltás utáni kisváros mindent behálózó, pénzorientált politikusi és vállalkozói elitjéről szól. Teszi mindezt kidolgozatlan dramaturgiai szituációkkal, idióta s egyben ízléstelen alapkonfliktussal (a maffiózó pénzbeszedők egy ostoba félreértés miatt egy középiskolai tanáron akarnak behajtani 30 millió forint adósságot), szánalmas szóviccekkel, a figurák és szövegek közhelyparádéjával és kőkeményen trágár drámai nyelvvel. S ez utóbbinál ne afféle árnyalt nyelvi finomságokra gondoljunk, amelyek fontos alakrajzoló és jelentéshordozó részei a drámának, mint például - hogy mást ne mondjak - a Csirkefejnek. Ez itten, kérem, a komikum fő forrása, az "őrző-védő" fiúk lökik a nagy dumákat, a közönség egy része pedig összepisili magát a gyönyörűségtől, hogy ilyen bunkóságokat már a színház sötétjében is hallhat. Ezenkívül derülnünk kellene az állandóan felcsörrenő maroktelefonokon, a helyi főmuftik primitívségein, a Tom és Jerryt bámuló izompacsirtákon, a fiatal csaj laza tinédzserszövegein, az ügyeletes rendőr korlátoltságán s így tovább.

Nem illik egy kétfelvonásos színdarab csupán első feléről véleményt nyilvánítani, de az vesse rám az első követ, aki ilyen kezdet után ott maradt volna a folytatáson, s megállná szó nélkül. Egyszerűen elképesztő az a színháznak nevezett produkció, ami a gyanútlan nézőt a József Attila Színházban fogadja. A színmű, amit láthatunk, Spiró György bohózatként aposztrofált Vircsaft című drámája: egy ötlet- és szellemtelen történet, amely egy rendszerváltás utáni kisváros mindent behálózó, pénzorientált politikusi és vállalkozói elitjéről szól. Teszi mindezt kidolgozatlan dramaturgiai szituációkkal, idióta s egyben ízléstelen alapkonfliktussal (a maffiózó pénzbeszedők egy ostoba félreértés miatt egy középiskolai tanáron akarnak behajtani 30 millió forint adósságot), szánalmas szóviccekkel, a figurák és szövegek közhelyparádéjával és kőkeményen trágár drámai nyelvvel. S ez utóbbinál ne afféle árnyalt nyelvi finomságokra gondoljunk, amelyek fontos alakrajzoló és jelentéshordozó részei a drámának, mint például - hogy mást ne mondjak - a Csirkefejnek. Ez itten, kérem, a komikum fő forrása, az "őrző-védő" fiúk lökik a nagy dumákat, a közönség egy része pedig összepisili magát a gyönyörűségtől, hogy ilyen bunkóságokat már a színház sötétjében is hallhat. Ezenkívül derülnünk kellene az állandóan felcsörrenő maroktelefonokon, a helyi főmuftik primitívségein, a Tom és Jerryt bámuló izompacsirtákon, a fiatal csaj laza tinédzserszövegein, az ügyeletes rendőr korlátoltságán s így tovább.

Az írói nihilizmus nem menti fel a rendezőt, Mácsai Pált sem a felelősség alól. Munkája minősíthetetlen. A szereplők minden organizáció nélkül mászkálnak összevissza a fekete, pódiumszerű emelvényen, amelyre - mint a szakszervezeti műsorokban - jelenésük elején egy tiszteletkör után fel kell libbenniük, majd szövegük elfogytával lelépnek, s balra-jobbra el. Ki merre lát. Az egymástól élesen elszigetelt jelenetek sután, csikorogva indulnak, se ritmusuk, se ívük nincsen. Egyetlen szellemesnek nevezhető rendezői megoldást sem lehetett felfedezni ebben a felvonásban. Semmiféle kreatív rendezői gondolatot, amely igazolná, hogy az e szerepkörben feltüntetett Mácsai jelen, illetve öntudatánál lett volna a próbák során. A silány drámát talán még menthette volna egy groteszk, ironikus játékstílus kialakításával, ehelyett hagyta, hogy a színészek ripacskodó hótreálra vegyék a figurákat. A végeredmény még a Mikroszkóp Színpadon is gyenge középszer lenne. Mindenki próbálja kisajtolni a lehető legtöbbet a ráosztott bugyuta karakterből, némelyikük még a végszót is alig bírja kivárni, így a fináncproletariátus verbális disznótorát élvezheti a hálás nagyérdemű.

Ehhez járul a dekoráció (Horgas Péter m. v.) ötletessége, amely vetekszik egy vidéki műkedvelő színkör leleményességével: az üresen kongó, fekete térbe hatalmas, színesen kifestett, stilizált vásznakat eregetnek le, tetejükön felirat hirdeti, hol is vagyunk éppen (bár, edzőterem, utca, műterem stb.). Nehogy bármi is félreérthető legyen és homokszem kerüljön a gépezetbe. A jelenetek közti intermezzóban kezdetben basszusgitárfutamok csendülnek fel, izgalomfokozó dobgépes alappal, majd jönnek a lagzilajcsis dallamok, s a vége felé a csúcs: a Rolling Stones Satisfactionje szinti-popos feldolgozásban, még az Első Emelet is megirigyelte volna. Világos: mindezen elemek, a díszlet, a zene és a jelmezek ordenárésága fontos részei lehetnének egy tudatosan megkomponált előadás hatásmechanizmusának, összhangban a történettel és a rendezői szándékkal. Ám itt csupán önmagukban állnak és hatnak, s teszik még taszítóbbá a teljes képet.

Fontos még egyszer leszögezni: a fenti állítások nem egy teljes színikritika részei, hanem az előadás első felvonása által kiváltott dühös megjegyzések. Ha netán a másodikban mindezen megkritizált elemek helyét sziporkázó helyzetkomikum, csillogó színészi játék és koordinált rendezői munka vette volna át - erősek a kétségeim efelől -, akkor mea culpa, hogy képtelen voltam kivárni azt. (Nem voltam egyedül a ruhatárnál.)

Érthetetlen volt e felvonás alapján, hogy két olyan alkotó, mint Spiró és Mácsai, hogyan áldozhatták nevüket és szakmai hitelüket e fércmunkára. Az örömteli, hogy egy nagyszínház ezekben a magyar drámákban ínséges időkben bemutatja egy kortárs honi szerző darabját, vállalva az összes ezzel járó kockázatot, de azért ne mindenáron és ne bármit. Majdnem ezzel a premierrel egy időben mutatta be Spiró Doberdan című darabját a Vígszínház, így a szerző igazán nem panaszkodhat mellőzöttségről. Talán jobb lett volna, ha önkritikusabban kezeli Vircsaftját.

Lévai Balázs

szerző
Lévai Balázs
publikálva
1996/46. (11. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...