Kis honunk legimpozánsabb színháza a hozzá látványosságban és monumentalitásban illő nagy falattal nyitotta meg új évadját. Színházuk hosszú történetében (1959 után) másodszor futottak neki az orosz realizmus négykötetes nagyregénye színpadi megvalósításához. Most is a második világháború előtt készített, majd később még átdolgozott, Erwin Piscator és társai-féle adaptációhoz nyúltak, s ezt próbálták meg nyelvileg, dramaturgiailag felfrissíteni, a Vígszínház fazonjához igazítani. Csakhogy Piscator átirata annak idején politikai tandrámának íródott, a készülődő háború elleni agitációs műnek, amelyben a történelem és a nagyhatalmi politika egyéni sorsokkal, életekkel való összeütközése állt a középpontban. Ezt hangsúlyozandó, illetve az adaptációt megkönnyítendő a drámába illesztettek egy narrátort (itt: Mesélő), aki játékmester és konferanszié is egyben, s a szerző színpadon lévő szócsöveként bemutatja a szereplőket és a helyszíneket, sűríti a történetet, átvezeti a jeleneteket, s még értelmezi is a látottakat, nehogy véletlenül mást merjünk gondolni, mint ami az eszmei mondanivaló. Ehhez a figurához viszont - akinek szerepéhez a leginkább kellett volna - nem mert nyúlni Valló Péter rendező és csapata, sőt a műveletlen ezredvégi magyar nézőtől való félelmében még meg is erősítette, kiemelte szerepét. Hegedűs D. Géza civil ruhában, titokzatos pipafüstbe burkolózva végig színen van, kommentál, elmélkedik, ha úgy tartja kedve, olykor szerepbe lép, de van, hogy objektíves riporterként faggatja Napóleont (Lukács Sándor) és Kutuzovot (Szoboszlay Sándor) a borogyinói csata várható esélyeiről. Állandó közbeszólásaival pont azt veszi ki a színházi élményből, amiért az emberek odajárnak: a drámaiságot. A történet ezáltal szaggatott lesz, a drámai helyzetek különösebb tét nélkül múlnak el, hiszen tudjuk, mindjárt jön a nagyokos és úgyis helyre tesz minket. Ez itt nem a német expresszionista színház tudatos elidegenítő effektusának a használata: sokkal inkább egy drámai kísérlet epikussá züllesztése azon kényszer szorításában, hogy jó alaposan a felkészületlen, alacsony IQ-szintű néző szájába rágjunk mindent. Ráadásul Hegedűs D. alakítása minden szimbolikus értelmezést is lehetetlenné tesz, mivel végig az önmaga hangjától és szerepének fontosságától megittasult színészt látjuk benne, nem pedig az alázatos narrátort.

Kis honunk legimpozánsabb színháza a hozzá látványosságban és monumentalitásban illő nagy falattal nyitotta meg új évadját. Színházuk hosszú történetében (1959 után) másodszor futottak neki az orosz realizmus négykötetes nagyregénye színpadi megvalósításához. Most is a második világháború előtt készített, majd később még átdolgozott, Erwin Piscator és társai-féle adaptációhoz nyúltak, s ezt próbálták meg nyelvileg, dramaturgiailag felfrissíteni, a Vígszínház fazonjához igazítani. Csakhogy Piscator átirata annak idején politikai tandrámának íródott, a készülődő háború elleni agitációs műnek, amelyben a történelem és a nagyhatalmi politika egyéni sorsokkal, életekkel való összeütközése állt a középpontban. Ezt hangsúlyozandó, illetve az adaptációt megkönnyítendő a drámába illesztettek egy narrátort (itt: Mesélő), aki játékmester és konferanszié is egyben, s a szerző színpadon lévő szócsöveként bemutatja a szereplőket és a helyszíneket, sűríti a történetet, átvezeti a jeleneteket, s még értelmezi is a látottakat, nehogy véletlenül mást merjünk gondolni, mint ami az eszmei mondanivaló. Ehhez a figurához viszont - akinek szerepéhez a leginkább kellett volna - nem mert nyúlni Valló Péter rendező és csapata, sőt a műveletlen ezredvégi magyar nézőtől való félelmében még meg is erősítette, kiemelte szerepét. Hegedűs D. Géza civil ruhában, titokzatos pipafüstbe burkolózva végig színen van, kommentál, elmélkedik, ha úgy tartja kedve, olykor szerepbe lép, de van, hogy objektíves riporterként faggatja Napóleont (Lukács Sándor) és Kutuzovot (Szoboszlay Sándor) a borogyinói csata várható esélyeiről. Állandó közbeszólásaival pont azt veszi ki a színházi élményből, amiért az emberek odajárnak: a drámaiságot. A történet ezáltal szaggatott lesz, a drámai helyzetek különösebb tét nélkül múlnak el, hiszen tudjuk, mindjárt jön a nagyokos és úgyis helyre tesz minket. Ez itt nem a német expresszionista színház tudatos elidegenítő effektusának a használata: sokkal inkább egy drámai kísérlet epikussá züllesztése azon kényszer szorításában, hogy jó alaposan a felkészületlen, alacsony IQ-szintű néző szájába rágjunk mindent. Ráadásul Hegedűs D. alakítása minden szimbolikus értelmezést is lehetetlenné tesz, mivel végig az önmaga hangjától és szerepének fontosságától megittasult színészt látjuk benne, nem pedig az alázatos narrátort.

Így aztán helyenként (főleg a második felvonásban) szépen megkomponált képes szemelvényeket láthatunk Tolsztoj regényéből, (ál)dokumentarista felhangokkal. Tetszetős ötletnek tűnik a bál- és csatajelenetek jelképes egymásba csúsztatása, a párhuzamosan, szimultán bemutatott események (az eltérő helyen tartózkodó szerelmesek a színpad két oldalán való szerepeltetése) előadása, valamint a forgószínpad gyakori használata az emberi élet könnyűségét és kiszolgáltatottságát érzékeltetendő. Ironikus, bár kissé öncélú elem Napóleon olykori kiemelése egy folyamatosan emelkedő "szobortalapzaton", s a gyertyával is spórolhattak volna néha. A színészek komolyan veszik történetillusztráló szerepüket, így aztán nem rajtuk múlik az előadás sikere: közülük is kiemelkedik az öreg Bolkonsznij herceget alakító Kállay Ferenc, aki sokszínűen és hitelesen érzékelteti a háború és a cári udvar mechanizmusaiba belefáradt és megtört, magányos orosz patriarcha küzdelmét gyermekeivel és a sorssal. Alföldi Róberten látszik, hogy tetszik neki a jó svádájú, halálra szánt Andrej herceg szerepe, s ennek megfelelő romantikával hozza is a figurát: jól áll neki a fehér gálakabát, az elegáns katonai mundér, a belső tépelődés, de még a gyertyafényes halottas ágy is. Balázsovits Edit főiskolai hallgató, mint a bájos kora tavaszi hajnal, úgy debütál Natasa Rosztova szerepében a Víg színpadán: kezdetben halovány, tétova, majd biztató, később már vannak reménykeltő jelenései is. (A nyáron a tévében látott Bicsinszky-ügyhöz képest feltétlenül.) Rudolf Péter játssza Andrej barátját, a filozofikus természetű Pierre Bezuhovot: visszafogottan és pontosan mutatja be a figura belső fejlődését a világfitól a naiv reformeren át a tévedését beismert s önmagát akár feláldozni is hajlandó hazafiig. Rajtuk kívül még Igó Éva és Murányi Tünde érdemel említést az eltérő karakterű és sorsú orosz asszonyok szerepében.

Kár, hogy a máskor vállalkozó kedvű, a teatralitás eszközeit jól ismerő Valló Péter nem mert elszakadni a készen kapott mankóktól, s nem vállalta a bizonytalanabb, ám annál izgalmasabb művészi eredménnyel kecsegtető egyensúlyozás kockázatát. Így este tíz után, a narrátor óhajának megfelelően, mi a jelenre vonatkoztatjuk a látottakat, s egyre többet mondogatjuk magunkban a címben idézett Kontroll Csoport dalszövegének a folytatását: "de mikor lesz már ennek vége".

Lévai Balázs