Magyar Narancs: Udvarias ember ön, direktor úr?
Székely Gábor: Nem is tudom, inkább azt mondanám, hogy tekintettel vagyok másokra, megpróbálom figyelembe venni az érzéseiket, a helyzetüket.
MN: Ez már a második évad, hogy színházában minden munkatársát maga elé engedi a rendezésben, s csak utánuk jelentkezik új bemutatóval - az udvariasságon kívül van erre más oka is?
SZG: Igen, két tanítványom is rendez a színházban, és fontosnak tartom, hogy figyelemmel kísérjem és segítsem munkájukat, ezért az ő próbaidőszakukra szabaddá tettem magam, ugyanis egyszerre csak egy dologra tudok figyelni. Tehát nem valamiféle koncepció van e mögött, a helyzet így alakult, és számunkra ez az összehangolt, közös alkotómunka a természetes. Ezenkívül mindebben számos véletlen, és a szervezési, szereposztási okok is közrejátszottak.
MN: Utolsó három magyarországi rendezése (Mizantróp, Don Juan s most az Ivanov) egy vonulatra fűzhető fel: mindegyik címszereplős darab, hősük magányos, kiábrándult, önmagával és a világgal küszködő alak. Személyes indíttatásból választotta ezeket a drámákat, vagy ezt a létformát tartva korunk jellemzőjének, egy társadalmi jelenséget akart ábrázolni?
SZG: Természetesen személyes indíttatásból választok darabot. S ilyenkor visszaélek azzal a személyes szabadságommal, hogy azt gondolom, ami számomra fontos, az talán másoknak is fontos lehet, mivelhogy ugyanabban a világban élünk. Igyekszem ezt a világot, amennyire tudom, megérteni, és ezt kifejezni előadásaimban, azt remélve, hogy ez másokat is érdekel. Ehhez választottam olyan darabokat, melyek hősei különböző értelmiségi típusokat képviselnek, de akiknek a gondjai, érzései, kételyei hasonlóak a mi problémáinkkal.
MN: Önmagát rendezi bele ezekbe az alakokba?
SZG: Gondolom, magamat is. Ott vagyok bizonyos mértékig Don Juanban, de Sganarelle-ben is, ahogy Moliere is ott van minden alakjában.
MN: Számomra a három figura közül Ivanov a legkétségesebb. Alceste szembenállása vagy Don Juan tudatosan vállalt menetelése a vég felé értékhordozó, míg Ivanov még önmagával sem bír el.
SZG: Ezt a darabot Csehov 27 évesen írta, egy olyan korszak végén, amely az orosz történelem jelentős, progresszív időszaka volt, a jobbágyfelszabadítás utáni első generációs értelmiség tenni akarásával. Abban hittek, hogy megváltoztathatják, netán megválthatják azt a leromlott, elmaradott országot, és hitük bizonyításába elképesztő energiákat és ambíciókat fektettek be. De hamar kiderült, hogy a célok nem valósulnak meg, csak egy merev bürokráciépült ki az igazi modernizáció helyett, és ekkor e tetterős fiatalok közül sokan életúnttá váltak, meghasonlottak. Ezt a pillanatot ragadja meg az Ivanovban Csehov. És ez az, amely rímelhet a mi közelmúltunkra és jelenünkre is, ezért gondolom, hogy fontos és érdekes ez a történet napjainkban is.
MN: De indok-e ez Ivanov emberi gyengeségére, feleségével szembeni magatartására?
SZG: Én nem tartom gyenge jellemnek Ivanovot. Az új szerelem ébredése, amely a korábbi megtagadásával kell hogy együtt járjon, számára megoldhatatlan helyzetet hoz létre. Engem leginkább a folyamat érdekelt, ahogy Ivanov, elvesztve hajdani szabadságát, mindent akarását, kiábrándul, vagyis ahogy a jelen megcsúfolja a múltat. S ahogy morálisan eljut addig a pontig, ahol már magát jelöli ki áldozatnak.
MN: Tudatos rendezési koncepció, hogy az előadásban három Ivanov áll a színpadon: a Cserhalmi által játszott jelenkori, a Sinkó által megszemélyesített Sabelszkij mint öreg és László Zsolt fiatal orvosa mint ifjúkori Ivanov?
SZG: Így érzem én is. Igyekeztük körüljárni és felmutatni a generációs különbségeket és a korábbi gondol-kodásbeli azonosságokat. Sőt, tulajdonképpen Holl István Lebegyeve is ide sorolható, ő nem pusztítja el magát, ő az önmagát "túlélt" Ivanov, aki már teljesen meghasonlott, de így is néha előtör belőle egykori énje. Voltaképpen az a legfurcsább, hogy Csehov 27 évesen hogyan élhetett át ennyi kiábrándultságot, meghasonlottságot, amennyit ezekbe az alakokba belesűrített.
MN: Attól nem fél, hogy a közönség előbb-utóbb megunja Cserhalmit mint magányos, tétova hőst, hiszen mindhárom említett előadás főszerepét ő játszotta?
SZG: Ezen nem gondolkodtam. Már csak azért sem, mert a Mizantrópot hét éve játszottuk utoljára. Cserhalmi játszott, játszik rengeteg más típusú szerepet, színpadon és filmen is. Az, hogy én éppen ilyen szerepekben találkozom vele, csak egy része az ő színészi életének.
MN: A jövőben minden új premierhez új fordítást fog készíttetni? A Don Juanhoz Petri György, az Ivanovhoz pedig Forgács András írt új változatot.
SZG: Ha tehetném, valószínűleg így történne, mert a fordítások term észete az, hogy gyorsan elavulnak, ritka az olyan kivétel, mint Arany János nagy fordításai vagy Szabó Lőrinc, Vas István egy-egy munkája, amelyek időtállók. A gondolkodásmód és a nyelv, változik, és ezt előbb-utóbb a fordításnak is követnie kell. Más az angoloknak, akik mindig ugyanazt a Shakespeare-t játsszák és értelmezik.
MN: Hogyan értékeli a színház alapítása óta eltelt két évet? Ott tartanak-e most, ahol két évvel ezelőtt elképzelte?
SZG: Két évvel ezelőtt nem ilyesmiről gondolkoztunk, de ha azt mondanám, hogy tökéletesen ott tartunk, akkor nagyképűnek tűnnék, és nem is lenne igaz. Sokkal nehezebben indul mostanában egy ilyen színház. De sok minden másra is alkalmatlan ez a korszak, és nem akarok nyafogni. Sokan elmondták már: ez az időszak nem kedvez a kultúrának. Harcok folynak a színházak körül, idén egy társulatot megszüntetnek. Zavaros, válságos időket élünk. Ez természetesen befolyásolja a közönséget és a színházat is. Mi olyanfajta színházat szeretnénk, ahol a közönség nem csak szemlélődő, hanem aktív részese az előadásoknak. Ez nagyon nagy feladat a nézők számára is, évek kellenek, amíg az a közösség kialakul, akik ezt a fajta színházat keresik, értik és élvezik. De hogy válaszoljak a kérdésére: vannak olyan előadásaink, amelyekre nagyon büszke vagyok, és amelyek, úgy érzem, magas mércéknek is megfelelnek.
MN: Lassan, de határozottan megkezdődött az állam kivonulása a színházak támogatásából. Félti ön a színháza jövőjét?
SZG: Globálisabb a félelmem. Nemcsak ezt a színházat féltem, hanem az egész kultúránkat. A politika olyan példákat igyekszik követni és meghonosítani, amelyek nem érvényesek Magyarországra. Egy nyelvileg elszigetelt kis ország kitűnően kiépített, "működő" színházi struktúráját lehetetlenítik el, attól félek, visszafordíthatatlanul. Olyan rendszert képzelnek el helyette, amelynek hasznosságáról nem vagyok meggyőződve. Ugyanannyiba kerül, mint ez, de egyfajta elitkultúrát alakít ki. Pedig egy autonóm kultúrával jobban kapcsolódhatnánk egy sokszínű Európához. Nem reprezentatív, sok pénzbe kerülő fesztiválokra lenne szükség, hanem igazi alkotómunkára és még több, sokszínűbb "találkozásra" a nézőkkel.
MN: Gyakorta hallani, hogy Magyarországon jóval több a művészszínház, mint amire közönségigény és művészi kapacitás van.
SZG: Kezdjük a közönségigénnyel, ami növelhető és csökkenthető. Csökkenthető a folyamatosan növekvő árakkal, s azzal is, ha a következő kor embereszménye egyáltalán nem feltételezi majd a kulturáltságot is. Lehet, hogy pár év múlva semmiféle közönségigény nem lesz, ha az elmúlt négy-öt év tendenciája ilyen erővel folytatódik. A művészet leértékelése történik, életművek váltak pillanatok alatt semmivé, de nem új értékek, hanem valamiféle barbár "kultúra" veszi át a helyüket. Ha ez így megy tovább, hamarosan csak egy jelentéktelenkisebbség fog Magyarországon komolyzenét hallgatni, verset olvasni vagy művészszínházba járni. Ezeknek a megtanulása ugyanis nehéz és időigényes, a nézőktől is szellemi munkát igényel. Pedig még mindig a színház szeretetét lehetne a legkönnyebben "megtanítani" a fiataloknak; sokkal nehezebb a képzőművészet vagy a zene iránt fogékonnyá tenni őket. Mióta a színház létezik, minden formájában az emberekben szunnyadó játékosságra, a játék iránti vágyra épített. Ezt kell megkeresnünk, előbányásznunk; a homo ludens ott rejtőzik mindannyiunkban. Ha viszont az ideál egyre inkább a videóklip pergő világa lesz, amibe elég öntudatlanul belefeledkezni, de részt venni nem kell benne, akkor rossz idők várnak a megtanulandó művészetekre. Ha nem ezt akarjuk, akkor cselekednünk kell, és akkor értelmetlenné válik a kérdés, hogy sok művészszínház van-e. A mai magyar színpadon a tíz évvel ezelőtti töredékeként jelenik csak meg a klasszikus irodalom, helyette kedves csacsiságok, szórakoztató művek tömege látható. Ön szerint rendben van ez így?
MN: De a szakmán belülről is sokszor hallani, hogy lényegesen több "művészszínház" van, mint ahány kiváló rendező és színész.
SZG: Az egész magyar kulturális közéletre jellemző, hogy mindig "egy" volt csak: egy költő, egy színész, egy rendező, mindig csak egy, akit imádni lehetett. Ha Molnár Ferenc nagy író volt, akkor Füst Milánt nem volt szabad írónak tekinteni. Szerintem a mi kultúránk gazdag kultúra volt, és az ma is, amit meg kell őrizni, és vannak szép számmal tehetséges emberek, akik képesek is erre. A kérdésre válaszolva: nem sok ennyi művészszínház. Ez csak döntés kérdése: akarjuk-e, hogy minél több szellemi termék kerüljön közönség elé, vagy a fele is elég, netán azt is sokalljuk? Jó színházak jó értelemben vett versenye csak inspiráló hatású lehet.
MN: Néhány hónapja hallottam egy tévéműsorban, hogy Verebes István azt mondta, önt tudná elképzelni a majdan megszülető Nemzeti Színház vezetőjeként. Utópisztikus a kérdés, de elvállalna egy ilyen felkérést?
SZG: Hogy húsz év múlva mi lesz, nem tudhatjuk. Én négy évig a Nemzeti művészeti vezetője voltam. Keserves négy év volt, hallatlan sok tanulsággal és tapasztalattal. Pályám fontos részének tartom, de most egyáltalán nem gondolok erre. Azt sem tudom, hogy tíz év múlva a Nemzeti Színházzal mint fogalommal mit kezd majd a társadalom, legutóbb azt hallottam, az új Nemzeti egy társulat nélküli befogadó színház lesz.
MN: Komoly érvek és ellenérvek szoktak elhangzani, hogy szükség van-e klasszikus funkciójú Nemzeti Színházra. Mi a véleménye erről?
SZG: Egy korábbi kérdésre azt válaszoltam, hogy legszívesebben minden bemutatóhoz új fordítást készíttetnék. Hát például egy Nemzeti Színháznak is dolga lenne ez. És van még jó néhány speciális szakmai feladat, amelyet vállalnia kellene. Egyáltalán: a legjobb magyar színháznak kellene lennie, biztos anyagi háttérrel, jó színészekkel és a kort mindnél pontosabban megfogalmazó előadásokkal.
Lévai Balázs
