Van úgy, hogy a nézőt a színházban látható előadás valószerűségéről, életszagúságáról akarják meggyőzni mindenáron, s próbálják minél jobban elrejteni a teátrumjelleget. Van, hogy különböző elidegenítő effektusok használatával (lásd brechti színház) szándékosan ki- és berángatják a történetből a vétlen kultúrsznobot, hogy más értelmezést nyerjenek számára a látottak. És sok más mellett van olykor úgy, hogy tudatosítani akarják a nézővel, most színházban ül, s az, amit lát: játék. Ilyenkor kerülhet előtérbe a játékos természetű kísérletező kedv, amely másfajta, mondjuk közvetlenebb viszonyt alakíthat ki néző és előadás között. Ha átgondolt és működőképes az ilyen produkció - s nem csak petárdapukkasztó művészkedés vagy öncélú bohóckodás -, akkor a kapott élmény minősége semmivel sem alantasabb egy eltalált, konvencionális előadásénál, s ráadásul még a nézők is élénkebb agyműködésre kénytelenek.
Alföldi Róbert Pesti Színház-beli rendezése hasonló, bár kétes kimenetelű társasjátékot kínál a gyanútlan nézőknek: vajon képesek-e kihámozni a rájuk zúduló impulzusdzsungelből egy számukra is önálló mondanivalóval bíró történetet. Az alap, Anouilh 1951-ben írt, talán legismertebb drámája, mely a színház világába csöppent kis galamb, Colombe megrontását mutatja be, illetve a szerelem (és a színházi világ) természetéről elmélkedik ironikus, elgondolkoztató módon. Az eredeti szöveget hol hűen, hol lazán kezelő rendező, a díszlet- és jelmeztervező párossal (Kentaur-Bartha Andrea) külön versenyt folytatva, a teatralitás szinte minden eszközét bedobja, nehogy egy pillanatra is elfeledjük, hol vagyunk: a kétszintes színpadtér fő díszítőelemei aranysárga puttók, egy statiszta angyalka tologatja lelkesen a szintek közti közlekedést szolgáló lépcsősort, harsány színekben pompáznak a szereplők ruhái (kivéve persze a lázadó főhős, Julien szakadt művészruháját). Különösen lenyűgöző Alexandra művésznő (Szegedi Erika) leopárdmintás szerkója és 101 kiskutyás bundája, de említhetnénk még a bevonulását kísérő chippendale-es fiúk bőrruháját és maszkulin táncát, a lendületes és érzelmektől átfűtött komolyzenei és operabetéteket vagy a színház a színházban (az eredetiben ugyan más részlet van, itt persze a Carment adják) epizódját. A filmszerű vágásokként ható ajtócsukódások - kideríthetetlen okból - különösen kiemeltek: a stroboszkópszerű fényhatások és az aláfestő ollócsattogás zaja mellett maguktól nyílnak és záródnak az ajtók, a szereplők pár másodpercre mozdulatlanná merevednek, majd hopp, a másik oldalán találják magukat.
Sajnos Alföldi több esetben képtelen volt ellenállni az újabb és újabb ötletek varázsának, amiből néhol következetlenségek, illetve túlzsúfolt gegparádé adódik. Armand (Selmeczi Roland) cowboyosan laza belépője ellentétben áll későbbi karakterével; a spanyol jelenetet próbáló Colombe (Murányi Tünde) kezében inkább zavaró a kasztanyettapótló tic-tacos doboz, s néhány közönséggel összekacsintó szövegbetoldás ("Ha én egyszer kinyitom a számat") is túlzó. Mindezekkel együtt érdekesen gördülő, szórakoztató történetet látunk, ám tűnődhetünk, vajon mi lehet a csillogó felszín mögött a játék tétje. Hol a félresikerült anya-fiú kapcsolat kapja a fő hangsúlyt, hol az önmagát és a világot felfedező lány "belső" fejlődése, hol a színház mint öntörvényű és kétes erkölcsű világ beismerő gesztusú bemutatása, hol pedig az önfejű, s olykor ostobán idealista Julien lelki hányattatásai.
Ebből a mozaikszerűségből próbál kivezetni a befejezés ügyes, mesevilági megoldása. A történet kezdetét idéző jelenetben előbb a váratlanul feltűnő régi-új Colombe, majd az újra szerelembe eső Julien helyét is marionettfigurák foglalják el, akik a végén kettecsként szállnak fel lassan az égbe, ahol még létezik a "szerelem örökre" misztériuma. A háttérben kifeszített vásznon a videótechnika segítségével napjaink Váci utcáján sétálgató emberek kezdenek körvonalazódni, arcok, zajok, beszélgetések, s mi is botorkálhatunk vissza a saját életünkbe. Hatásos befejezés, csak önmagában áll, mivel nem következik logikusan a szándékosan könnyű fajsúlyúra méretezett bohózat menetéből.
A színészekkel az eredeti szakmájához hűen bánt a rendező, hiszen minden szerepből, a kis fodrász Lucientől (Csöre Gábor f. h.) a megfáradt színházi titkárig (Harkányi Endre) hálás jutalomjátékokat kreált, így mindenki kedvére csillogtathatja talentumát.
Ellentmondásos összképe ellenére feltétlenül becsülendő ez az előadás, mert szemben a Vígszínházban mostanában uralkodó cizellált unalommal, valami mással, a megszokottól eltérővel próbálkozik - csakúgy, mint A legyező vagy a stúdióból a Pestibe behozott Baal vagy Trisztán és Izolda -, s ez színháznak, színésznek és nézőnek egyaránt előnyére válik. A Kacagtató szomorújáték két részben műfaji megjelölést olvashatjuk a cím alatt: ha kiegyezünk a néhol szomorkás vígjátéki marháskodással, stimmel is.
Lévai Balázs
