Radnóti Színház: Lehettem volna Csehov (Ványa bácsi)

szerző
Lévai Balázs
publikálva
1996/47. (11. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy bátor kísérlet felemás eredményének tanúi lehetünk a Radnóti Színházban. A magyar rendezők több-évnyi megalkuvása után Valló Péter vette a bátorságot (utoljára talán a híres, Ascher Tamás-féle Három nővér esetében volt így), s négy részben, három szünettel állította színpadra a Ványa bácsit. Szakmailag teljesen érthető és indokolt ez a megoldás, mert Csehov - mint a többi nagy drámája esetében is - négy felvonásra osztotta a történetet, önálló epizódokkal, szigorúan felépített struktúrával, s a felvonásokat erős, snittszerű befejezéssel zárta le. A csehovi dramaturgiában kiemelt fontossága van a felvonások között eltelt időnek, ami lehet néhány óra, nap, hét, de akár egy év is. Azaz tessék a felvonások között szépen kimenni, cigarettázni, fecsegni, gondolkozni a látottakon, mustrálni a színházlátogatók toalettjét, társadalmi életet élni. Csakhogy a magyar néző mára elszokott ettől a hagyományos szaggatottságtól, kényelmessé tették az elmúlt évtizedek sűrítő felfogású rendezései, s inkább zavarja a helyzet, mintsem élvezetes a számára. Ez már rég nem a szüleink által mesélt, valóban ötfelvonásos Shakespeare-előadások korszaka, amikor még magától értetődő volt mindez. Néző vagy rendező hibája-e, nem tudom (inkább a koré), de ma a magyar színházakban az "inkább essünk túl rajta gyorsan" szemlélete uralkodik.

Egy bátor kísérlet felemás eredményének tanúi lehetünk a Radnóti Színházban. A magyar rendezők több-évnyi megalkuvása után Valló Péter vette a bátorságot (utoljára talán a híres, Ascher Tamás-féle Három nővér esetében volt így), s négy részben, három szünettel állította színpadra a Ványa bácsit. Szakmailag teljesen érthető és indokolt ez a megoldás, mert Csehov - mint a többi nagy drámája esetében is - négy felvonásra osztotta a történetet, önálló epizódokkal, szigorúan felépített struktúrával, s a felvonásokat erős, snittszerű befejezéssel zárta le. A csehovi dramaturgiában kiemelt fontossága van a felvonások között eltelt időnek, ami lehet néhány óra, nap, hét, de akár egy év is. Azaz tessék a felvonások között szépen kimenni, cigarettázni, fecsegni, gondolkozni a látottakon, mustrálni a színházlátogatók toalettjét, társadalmi életet élni. Csakhogy a magyar néző mára elszokott ettől a hagyományos szaggatottságtól, kényelmessé tették az elmúlt évtizedek sűrítő felfogású rendezései, s inkább zavarja a helyzet, mintsem élvezetes a számára. Ez már rég nem a szüleink által mesélt, valóban ötfelvonásos Shakespeare-előadások korszaka, amikor még magától értetődő volt mindez. Néző vagy rendező hibája-e, nem tudom (inkább a koré), de ma a magyar színházakban az "inkább essünk túl rajta gyorsan" szemlélete uralkodik.

Szemmel láthatóan a színészeket is zavarhatja ez a sok szünet: a rövid első felvonás alatt nem igazán melegednek be, döcög és akadozik a játék, s az előadás csak a második felvonás közepétől kezd életre kelni, Vojnyickij (Kulka János) és Jelena Andrejevna (Kováts Adél), de még inkább Szonya (Schell Judit) és Jelena kettőse alatt, s tart ez a lendület a remekül megkomponált harmadik felvonáson keresztül a sötét tónusú befejezésig. Maga az előadás realistán hagyományos formájú és hangulatú. A díszletek (Szlávik István) megfelelően dekadens orosz miliőt sugallnak: a kert faépítményéből itt-ott már hiányzik egy deszka, a festék lepattogzott, a szamovár még ott áll az asztalon, a hinta magányosan himbálódzik. A befejező képben még a tücsköket is halljuk ciripelni, ami azért egy kicsit sok. A kopott szobabelsők egy végérvényesen lejtőre került életforma látszatát őrzik. S a 47 éves Ványa bácsit végre egy valóban középkorú színész, Kulka János játssza. Alapvetően komikus, ironikus alakot láthatunk előadásában, rosszkedvében komédiázik, kifigurázza saját nyomorát és elpazarolt életét, miközben hevesen ostromolja az élete megrontójának hitt Szerebjakov feleségét, Jelena Andrejevnát. Kulka - és Valló - felfogásában Ványa bácsi nem vagy nem pusztán szerelmes: megkapni, leteperni akarja ezt a szép nőt, mert ez jár neki kárpótlásul eltékozolt fiatalságáért. "Ragyogó személyiség voltam - állítja önkritikusan -, lehettem volna Dosztojevszkij is", de számára más szerep jutott. Frusztrált élete sűrűsödik össze e majd kirobbanó szexuális vágyban. Nevetünk rajta, szórakoztat, hol rámenős, hol tétova kísérleteivel, féltékenységével, tökéletesen eltalált és mulatságos a híres merényletjelenet "Puff! Nem talált!" előadása is, de a történet eredeti status quóját visszaállító befejezésben nem rendít meg visszazuhanása a szürke hétköznapokba, leginkább csak az elmaradt orgazmus miatt sajnáljuk. Remek viszont a Ványa bácsi unokahúgát, Szonyát alakító Schell Judit árnyalatgazdag játéka. Sokkal inkább az ő melankolikus élettörténete kapja a fő hangsúlyt a tragikomédiában. Csúnyácska, ám öntudatos vénlányjelöltet látunk benne, aki gyermekien és naivan próbálja szerelmét kifejezni a doktor iránt, majd érzése viszonzatlansága láttán görcsösen próbál a felszín felett maradni. Nagyon jó ötletnek tűnt Szervét Tibor meghívása Asztrov doktor szerepére, az ő habitusa, színészi játéka pontosan beleillik a társulat stílusába. Magát a karaktert jól fel is építi Szervét, látjuk benne az egykori energikus, tehetséges embert, aki lassan sorvad a kisszerű környezet szorításában, egyre többször választja a vodka vigaszát, s akit egy szerelem talán még megmenthetne. Kidolgozatlanok maradnak viszont a drámán belüli kapcsolatai: nem tisztázott Vojnyickijjal való barátságának minősége, de főleg a két nőhöz, Jelenához és - még inkább - Szonyához fűződő viszonya.

Szerebjakov szerepében Bálint András végig egységesen pozőr és karakteres, jó helyeken teszi ki a hangsúlyokat, olyannak látjuk játékában a "professzort", amilyennek Csehov is megrajzolta: a tudós szerepébe önelégülten szerelmes figurának, aki képtelen nimbusz nélküli életével szembenézni, s látni igazi énjét. Nem véletlenül ő az egyetlen a főszereplők közül az előadás során, aki nem vizslatja elmélyülten az arcát a tükörben. Kováts Adél kezdetben nyifi-nyafira veszi Jelena Andrejevna megformálását, de szerencsére később elhagyja ezeket a felhangokat, s megfelelően hozza az életet már megtapasztalt fiatalasszony figuráját. Kocsó Gábor felejthetően modoros Tyeligin, Martin Márta amolyan igazi orosz dadus, Koós Olga magának való özvegye a helyén van.

Csehov szerint az író dolga csak a helyes diagnózis felállítása, a minél pontosabb kórtörténet megrajzolása, nem pedig a kommentár vagy a megfelelő terápia javallata. Az esküdtszéki ítéletet a nézőknek, olvasóknak kell meghozniuk. Valami végérvényesen elromlott, az egész élet úgy vacak, ahogy van - láthatjuk a Radnótiban. De legalább olykor röhöghetünk rajta.

Lévai Balázs

szerző
Lévai Balázs
publikálva
1996/47. (11. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...