Salamon János

Vigasztalásra a vesztesek, a veszteséget szenvedők szorulnak. Vagyis kisebb-nagyobb mértékben mindannyian. Mert kisebb-nagyobb vereséget, veszteséget időnként mindenkinek el kell viselnie. A dolgok csak elvétve alakulnak úgy, ahogy szeretnénk: mint a veszteségek nagy analitikusa, Marcel Proust mondja, "vágyaink anynyit kereszteződnek, s az élet oly zűrzavaros, hogy a boldogság ritkán száll arra a vágyra, amely hívta". A vágyak, mondhatni, ugyanúgy hívják a boldogságot, mint frusztrációjuk a vigasztalást, és persze a vigasz is ritkán száll arra a frusztrációra, amely hívta. Ez külön frusztráló.

Egy városnéző, bámészkodó turistacsoport terelése nem kis feladat. Jó szolgálatot tehet ilyenkor valamilyen egyezményes jel, mondjuk egy esernyő vagy egy színes kendő, amit az idegenvezető a látványosságok közötti rendíthetetlen vonulás közben időnként a magasba emel. Ez a jel lesz az alkalmilag összeverődött csoport identitásának alapja. E nélkül a társaság tagjai könnyen szem elől téveszthetik egymást, más útiterveket követő idegen csoportok közé keveredhetnek, és abból csak fölösleges zűrzavar, baj van.

A hosszú élet titka a finnyásság. Bár túlélésünk feltétele a környezethez való alkalmazkodás, ez a tevékenység jobbára a környezeti hatások folyamatos kivédésében, kiszűrésében merül ki. Csak akkor állunk biztos lábon ebben a világban, csak akkor érezhetjük magunkat otthon benne, ha javarészt kizárjuk az életünkből. Illetve ha vérbeli, profi finnyások módjára csak a javát engedjük közel, a többit rendszeresen elhárítjuk magunktól: távol legyen.

Mint ismeretes, az édenkerti incidens után az Isten-ember viszony látványosan megromlott. Ebben az új, feszültségteli viszonyban az ember sehogy sem tud rátalálni a megfelelő, helyes viselkedésre. De mintha Isten is elveszítené a fonalat: teremtményeinek özönvízzel való elpusztításakor pont egy stréberrel tesz kivételt, akinek (a majdani Ábrahámmal ellentétben) a saját dicsőségében sütkérezve eszébe sem jut embertársai életéért könyörögni. Később viszont a Bábel-torony építőit a teremtő éppen a saját dicsőségükre való munkálkodásuk miatt bünteti, pedig azok talán csak egy újabb özönvíz elől akartak ilyen magasra menekülni. Ki érti ezt? Salamon János

A kíváncsiság éppoly természetes tulajdonságunk, mint az öregedés. De az utóbbi nem feltétlenül következik az előbbiből, még ha a közmondás így is tartja. Ennél korszerűtlenebb közmondást egyébként elképzelni is nehéz. A középkori keresztény teológia dohos levegője árad belőle; egy hideg, csontos kéz fogja be szemünket: az embernek nem kell olyan sokat tudnia. Ha jót akar.

Az első profi tanárok azok voltak, akik pénzt követeltek a tanításukért. Cserébe bölcsességet (szofia) ajánlottak. Ezeket a szofistákat kezdettől fogva gyanakvással szemlélték a filozófusok, akik csak távolról epekedtek érte, vagyis szerették (filo) azt a szofiát, amit riválisaik állítólag már magukévá tettek.

Ha igaz a már évek óta fel-felröppenő hír, miszerint a posztmodern kornak vége, akkor mi most egy negyedik idődimenzióban, valahol a jövőn is túl leledzünk. A "modern" ugyanis eredeti latin formájában (modo) annyit tesz, hogy "éppen most", "jelenleg". Három dimenzióhoz szokott szervezetünk nehezen viseli ezt a múlton, jelenen és jövőn túli, poszt-posztmodern létet. Szédülünk, mert minden olyan szédítően gyorsan történt. Még föl sem tudtuk fogni, meg sem tudtuk határozni a magunk számára, hogy mi az a posztmodern, és már vége is.

A magaskultúrának sohasem volt olyan presztízse, mint a sötét középkor mélyén. A kolostorokat romboló, könyvtárakat égető barbár hordáktól megkímélt északi peremvidék ír, kelta lakói egyszer csak Európa kulturális központjában érezhették magukat. Az itt élők általános és teljes írástudatlanságukban varázserővel bíró mágikus tárgyként tekintettek a könyvre; ájult tisztelettel övezték, miközben azt se tudták, hogy eszik-e vagy isszák. Pontosabban azt hitték, hogy isszák: a komolyabb betegségek leghatékonyabb gyógyszerének a vízben feloldott könyvdarabkák lassú kortyokban való fogyasztását vélték.

Az 1910-es nagy párizsi árvíz idején a Szajna elöntéssel fenyegette az állatkertet is. Elrendelték hát a kiürítését, lakóinak magasabb, biztonságosabb helyre való költöztetését. A legnagyobb gondot a krokodilok megmentése jelentette, ők ugyanis ösztönösen megindultak a folyó felé.

A görög mitológia istenei nem szerették, ha egy halandó bizalmaskodik velük. Bosszúságukat válogatottan kegyetlen megtorlások formájában fejezték ki. Például szarvassá változtatták az illetőt, hogy aztán a saját vadászkutyái falják fel, vagy tehénné, hogy egy szüntelenül csipdeső bögöly kergesse a fél világon át, vagy friss vizet és gyümölcsöt tettek elé, de úgy, hogy ezek mindig éppen egy karnyújtásra plusz egy hajszálra legyenek tőle.

Az emberiség legfőbb közös ellensége a valóság. Évezredeken át szédítettük magunkat például azzal, hogy lakóhelyünk, a Föld az univerzum logisztikai központja, s hogy a teremtett élőlények között kitüntetett szerepünk van, nem vagyunk akárkik. Olyan makacsul ragaszkodtunk ehhez a meséhez, ehhez a kozmológiai és teológiai fantáziához, mintha az életünk múlt volna rajta. Mintha belehaltunk volna, ha nem körülöttünk forog a világ.

A jó hentesnek biztos keze van. A csontok természetes tagolódását követve bárdjával egyenesen az ízületeket találja meg. Ugyanilyen biztos kézzel darabolja a jó filozófus a világot. A nyugati filozófiatörténet leghuszárosabb darabolását Descartes végezte el, aki az egész univerzumot egyetlen csapással kettőbe hasította úgy, hogy az egyik oldalon a kiterjedt dolgok (res extensa), míg a másikon a ki nem terjedt, vagy gondolkodó dolgok (res cogitans) találták magukat.