Vigasztalásra a vesztesek, a veszteséget szenvedők szorulnak. Vagyis kisebb-nagyobb mértékben mindannyian. Mert kisebb-nagyobb vereséget, veszteséget időnként mindenkinek el kell viselnie. A dolgok csak elvétve alakulnak úgy, ahogy szeretnénk: mint a veszteségek nagy analitikusa, Marcel Proust mondja, "vágyaink anynyit kereszteződnek, s az élet oly zűrzavaros, hogy a boldogság ritkán száll arra a vágyra, amely hívta". A vágyak, mondhatni, ugyanúgy hívják a boldogságot, mint frusztrációjuk a vigasztalást, és persze a vigasz is ritkán száll arra a frusztrációra, amely hívta. Ez külön frusztráló.
Vannak a sorsnak olyan kegyeltjei, akik számára a dolgok rendre úgy alakulnak, ahogy szeretnék. Ilyen volt például az ókori Lüdia utolsó királya, a mesés gazdagságáról híres Krőzus. Gazdagsága alapját főként az ellenállhatatlan rábeszélőképessége (hadserege) előtt meghódoló ióniai városokból befolyt adók képezték. Mindene megvolt, de - mint minden valamirevaló despota - arra vágyott, hogy nagyságát azok is csodálják, tiszteljék, akiket ő maga is tisztel, ne csak azok, akiket megvet.
A nagy király által tisztelt kevesek közé tartozott a világlátott, bölcs államférfi hírében álló athéni Szolón, akit egyszer vendégül is látott fényes udvarában. A palota, a kincstár és egyéb fényességek bemutatása után a házigazda tudni akarta, hogy sok híresség és uralkodó társaságában megfordult vendége szerint ki a legboldogabb az emberek között. Válaszul az athéni az első, majd a második helyen csupa ismeretlen nevet említett, ráadásul olyanokét, akik már nem is éltek. De épp ez volt a lényeg: csak egy befejezett élet értékelhető. Boldognak csupán az nyilvánítható, aki boldogan élt és halt.
Krőzus, aki persze nem ilyen választ várt, frusztráltságában azzal vigasztalta magát, hogy ez a nagy hírű Szolón valójában egy zavaros eszű, elvont alak, egy nyársat nyelt, filozofáló moralista, aki a kézzelfogható javakkal szembeni kellő áhítat kifejezése helyett folyton csak azt hajtogatja, hogy ki kell várni a dolgok végét.
A gyakorlatias észjárású uralkodó csak akkor esett filozofikusabb hangulatba, amikor egy vesztes háború után a perzsák fogságában és királyuk, Kürosz parancsára egy máglyán találta magát. Itt háromszor kiáltotta Szolón nevét, utólag belátva, hogy az athéninak mégiscsak igaza volt. A legenda szerint Küroszt kíváncsivá tette ez a kiáltozás, és a lángokból még idejében kikapart Krőzus magyarázatát meghallva maga is filozofikus hangulatba esett. Olyannyira, hogy nemcsak megkegyelmezett a fogolynak, de főtanácsadói rangban maga mellé is vette.
A történetből kiáltó morális tanulság szerint egyfelől nincs az a pénz és hatalom, melytől birtokosát ne választhatná el rövid úton a sors, a szerencse egy fordulata. (Krőzus tizennégy évig uralkodott, és tizennégy nap alatt veszítette el birodalmát.) Másfelől viszont egy ember életében nincs olyan pillanat, amikor túl késő lenne levonni ezt a tanulságot. A máglyán egyáltalán nem számítanak az ember kézzelfogható javai, de ez nem jelenti azt, hogy itt már semmi sem számít.
A történet maga túl szép és kerek ahhoz, hogy igaz legyen. A három szereplő ugyan történelmi személy, és a perzsák valóban győztes háborút vívtak a lüdökkel, de Krőzus valószínűleg sose találkozott Szolónnal. Az utókor ezt a legendát mintegy vigasztalásként szőtte afölötti frusztrációjában, hogy a sors kegyeltjei, a hatalmasok, a gátlástalan, felfuvalkodott despoták soha nem szállnak magukba, mert egyszerűen nincs hova szállniuk, és soha nem vonnak le morális tanulságokat, mert nincs morális érzékük, hiszen épp ettől gátlástalan despoták.
A per definitionem érzéketlen zsarnokkal ellentétben az államférfi arra vágyik, hogy a sajátján kívül a mások dolgai is jól alakuljanak, sokszorosára növelve ezzel a frusztráció kockázatát. Szolónnak közelről kellett végignéznie, hogy életműve - a társadalmi békét célzó törvénycsomag - miként semmisül meg a politikai belharcokban, melyeknek aztán egy zsarnok (Peiszisztratosz) megjelenése vetett véget. Nem tudjuk, hogy erre a csalódásra talált-e vigaszt, de szerencsére ezer évvel később (tehát nem az időszámítás előtti, hanem utáni hatodik században) élt egy Boethius nevű római államférfi, akiről ebben a tekintetben is sokkal több ismeretünk van, és aki beillene akár Szolón reinkarnációjának is.
A régi patrícius családból származó Boethius életében és személyében a csodával határos módon egyesítette a gazdagságot és hatalmat a magasan fejlett morális érzékkel és magas műveltséggel. Pályája csúcsán neki is megvolt mindene, mint Krőzusnak, de ő - akárcsak Szolón - ezt nem tettleges rábeszélő-, hanem átlag feletti szellemi képességével érte el. Éppen ezerötszáz éve, 510-ben lett római konzul, és ezt a hivatalt tizenkét évvel később már két fiával együtt viselte. Nagy elődjéhez hasonlóan ráérő idejét és tehetségét a költészetnek és a filozófiának szentelte, míg hatalmát és vagyonát a szegénység, az igazságtalanság és általában a társadalmi feszültségek enyhítésére használta.
Ez így nem mehetett sokáig. Az idejük és hatalmuk java részét intrikálásba és ármánykodásba fektető politikustársai rágalmainak hitelt adva Theodorik császár parancsot adott a letartóztatására. Börtönbe zárták, ahol egy év múlva, rafinált kínzások után egy doronggal agyonverték. Egy év nettó ráérő ideje volt tehát arra, hogy veszteségeit felmérje, és frusztrációjára vigaszt találjon. Ennek az erőfeszítésnek a dokumentuma a középkor rengeteg kiadást megért bestsellere, a Consolatio Philosophiae (A filozófia vigasztalása).
A latin consolatióban rejlő solor jelentése "enyhíteni", "könnyíteni". Egy vagyonát és hatalmát elveszített zsarnok - egy krőzus - fájdalmán egyedül az enyhíthet, ha ezeket részben vagy egészben visszakapja. De egy Boethius nyilván nem ezt várja a filozófiától, hanem azt, hogy vezesse vissza abba az édenkertbe, amelyet valamikor régen, sürgős magán- és közügyei intézése céljából elhagyott.
A filozófia egy fényes tekintetű nő alakjában megjelenve emlékezteti az exkonzult, hogy vagyona, pozíciója, dicsősége elvesztése miatt senkinek sincs oka panaszkodni, mert ezeket mindenki csak kölcsönbe kapja Fortunától (a Szerencsétől, a Véletlentől). Az édenkert az a hely, ahol semmink sincs, de valami mégis számít. Itt nem egyszerűen Isten teremtményei, de egyenesen istenek vagyunk, hiszen kézzelfogható javak, valamint magán- és közügyek nélkül jól ellenni isteni tulajdonság.
Úgy tűnik, Boethius esetében ez a vigasztalás éppen arra a frusztrációra szállt, amely hívta. Egészségére. Nekünk, moderneknek azonban mindez kicsit avítt, korszerűtlen. Az időnként elszenvedett kisebb-nagyobb vereségekkel, veszteségekkel járó frusztrációt persze ismerjük, de azért jól elvagyunk korunk nagy, globális kertjében. Ahol mindenünk megvan, és semmi sem számít.
