Komiszkenyér

Dilemmáink IV. (A távolság pátosza)

  • Salamon János
  • 2010. május 20.

Egotrip

Az első profi tanárok azok voltak, akik pénzt követeltek a tanításukért. Cserébe bölcsességet (szofia) ajánlottak. Ezeket a szofistákat kezdettől fogva gyanakvással szemlélték a filozófusok, akik csak távolról epekedtek érte, vagyis szerették (filo) azt a szofiát, amit riválisaik állítólag már magukévá tettek.

Az első profi tanárok azok voltak, akik pénzt követeltek a tanításukért. Cserébe bölcsességet (szofia) ajánlottak. Ezeket a szofistákat kezdettől fogva gyanakvással szemlélték a filozófusok, akik csak távolról epekedtek érte, vagyis szerették (filo) azt a szofiát, amit riválisaik állítólag már magukévá tettek.

Az első filozófus ezzel szemben az volt, aki először tudta mások számára közérthetően (és ingyen) elmagyarázni, hogy mi is az ő foglalkozása. Egy régi legenda szerint ez az illető Püthagorasz volt, aki Philus királya, Leon érdeklődő kérdésére hiába válaszolta azt, hogy ő egy filozófus, mert akkoriban ez a szó még nem volt használatban. Ezért a következő magyarázatot adta a királynak: az olimpiákon mindig három embertípus van jelen. Az egyik kereskedni megy oda, a másik versenyezni, a harmadik pedig csak megfigyelni (theorein). Ez a harmadik, legmagasabb típus vagyok én, mondta.

Püthagorasz szemében a teorizálás, vagyis a foglalkozásszerű szemlélődés, elfogulatlan nézelődés azért a legmagasabb szintű emberi tevékenység, mert céltárgya nem a pénz vagy a dicsőség, hanem az igazság, a valóság maga. Ez a lelátó magasából intézett beszéd legalább olyan önteltnek, mint alaptalannak hangzik odalent, a mindenkori aréna népének. Szerintük ugyanis a valóság éppen, hogy testközelben a legtisztábban kivehető, vagyis ott, ahol zajlik. Így van azután, hogy a mindenkori nép nem kér a mindenkori filozófus teóriáiból. Még ingyen se.

Odafentről, a távolból csak fantáziálni, képzelődni lehet a valóságról, hangzik az arénából. A részletek csak kellő távolságból szemlélve állnak össze egy egységes, értelmes egészszé, egy értelmezhető képpé, feleli a filozófus. Arisztotelész meghatározása szerint egyébként a képzelet (phantasia) a lelkünknek pontosan az a filozofikus része, amely a különböző érzékszerveink által egyenként felfogott valóságtöredékekre kellő távolságból tekintve képes azokat egy egységes képpé (phantasma vagy imagio) szervezni. Klasszikus értelmezésében tehát a képzelet egy olyan felsőbb szerv, amely a szemünk, fülünk és egyéb érzékszerveink sajátos, egyedi, elfogult szempontjaitól eltekintve egyetlen mentális reprezentáció formájában képezi le azt, ami ezekben a külön utakon járó érzékelésekben közös. Ez a sensus communis vagy közös érzéklet szolgáltatja a gondolkodásunk alapját képező képeket - hogy képletesen szóljunk.

Vagyis ebben a klasszikus értelmezésben a képzelet különféle képek produkálásával közvetít az érzékelő test és a gondolkodó lélek között. Az ábrázolt tárgytól függően a kép lehet pillanatkép, ha a tárgyat éppen most érzékeljük, emlékkép, ha a múltban érzékeltük, és afféle varázskép, ha a múltban külön-külön, de együtt sohasem érzékelt tárgyakból állítjuk össze (pl.: szárny + ló = Pegazus).

Mi, modernek sokkal szűkebben értelmezzük a képzeletet, melynek működését a nulla valóságtartalmú varázsképek produkálásában látjuk kimerülni. (Ennek megfelelően a mi szótárunkban a képzelet "a valóságtól elrugaszkodott", "merő" vagy "puszta", míg "pontos" vagy "éles" csak az érzékelés vagy az emlékezet lehet).

Szemünkben persze az arisztotelészi "gondolkodó lélek" vagy ennek későbbi változata, a Descartes-féle "racionális elme" is a merő képzelet terméke, afféle varázskép. Mert a mi felfogásunkban a világ egyetlen nagy empirikus küzdőtér, racionális lelátók nélkül. Nincs tehát itt semmi olyan magaslat, ahonnan foglalkozásszerűen és elfogulatlanul lehetne szemlélődni.

A klasszikus értelemben vett filozofikus elme állítólagos elfogulatlanságát a pillanat-, emlék- és varázsképek világán kívül elfoglalt állítólagos pozíciója garantálja. Mi azonban régóta osztjuk David Hume erre vonatkozó híres nézetét, miszerint az elme ezekkel a képzetekkel maradéktalanul azonos, vagyis "semmi egyéb, mint különböző érzékletek halmaza vagy gyűjteménye" (nothing but a bundle or collection of different perceptions). Ha tehát nem létezik olyan távolság, ahonnan nézve a részletek egy egységes, értelmes egésszé állnának össze valamilyen megfigyelő számára, az egyszerűen csak azért van, mert a megfigyelő maga sem több egy nagy halom részletnél.

A világ részletekbe veszettségét (esetlegességét és értelmetlenségét) hirdető tézist, ezt a nyers empirizmust persze nem minden gyomor veszi be. Ilyen kényes gyomrú gondolkodó volt például Hume honfitársa, Samuel Taylor Coleridge, aki szerint eleve téves azt állítani, hogy a világról mint egységes egészről csak fantáziálni és képzelődni lehet, mert ez a kettő valójában két teljesen külön dolog (Biographia Literaria, 1817). Értelmezésében a fantázia (az ő szóhasználatában fancy) a minden idő- és térbeli korláttól mentes, emancipált emlékezet, amely szabadon asszociálva, mintegy belső megrendelésre, megrendelőjének kényére-kedvére vaktában ontja a képeket. A képzelet (imagination) ellenben lényegét tekintve nem más, mint a térben és időben megjelenő empirikus világ pillanat- és emlékképeinek egységes egészbe szervezését célzó, szüntelen igyekezet.

Freud a fantázia birodalmát a realitáselv (Realitätsprinzip) elől lezárt rezervátumhoz, vadaskerthez hasonlította, ahol a legcsekélyebb beavatkozás hiányában szabadon, kedvére terjedhet, burjánozhat minden növény. ("Virágozzék száz virág!" hangzott a maoista kultúrforradalom jelszava, és visszhangozzák ma is a neoempirista, neomaoista permanens kulturkampf elszabadult fantáziájú harcosai.)

A modern empirizmus és a klasszikus racionalizmus különbsége az egyszerűség kedvéért leírható a fantáziálás és a képzelődés különbségeként is. Míg a fantáziáló menekülni igyekszik a valóságtól, a képzelődő ki akarja egészíteni, kerekíteni.

Persze a valóságelv elől menekülő fantáziáló sincs levegőből, ő is kötődik a valósághoz, de pusztán a saját nyers, közvetlenül érzékelt, empirikus vágyain keresztül. Ezeknek a nagyon is reális késztetéseknek csakis olyan, nulla valóságtartalmú fantáziaképek felelnek meg, amelyek semmilyen módon nem akadályozzák az eredeti vágyak szabad burjánzását: virágozzék száz vágy! (Ezért nincs arcuk, karakterük, személyiségük a pornófilmek szereplőinek; az ilyesmi garantáltan elrontaná az élvezetet.)

A klasszikus racionalizmus szempontjából, a lelátóról nézve a magában fantáziáló a saját vágyai, a fantáziáló közösség (az aréna népe) pedig a saját konvenciói héttornyába van bezárva. Mert mi lehet konvencionálisabb, mi függhet jobban a közösségi konszenzustól, mint a pénz és a dicsőség?

A közvetlenül érzékelt vágyak és a konvenció vadaskertjéből csak a képzelet képes kitörni. Mert a képzelet éppoly könnyen tud felülemelkedni egy egész fantáziáló közösség elfogultságain, mint egy külön utakon járó szem vagy fül sajátosságain. Csak a kellő távolságból tud képeket formálni. A világ vagy kerek, vagy sem. De ha kerek, az csak a lelátóról vehető ki.

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.