Komiszkenyér

Dilemmáink IV. (A távolság pátosza)

  • Salamon János
  • 2010. május 20.

Egotrip

Az első profi tanárok azok voltak, akik pénzt követeltek a tanításukért. Cserébe bölcsességet (szofia) ajánlottak. Ezeket a szofistákat kezdettől fogva gyanakvással szemlélték a filozófusok, akik csak távolról epekedtek érte, vagyis szerették (filo) azt a szofiát, amit riválisaik állítólag már magukévá tettek.

Az első profi tanárok azok voltak, akik pénzt követeltek a tanításukért. Cserébe bölcsességet (szofia) ajánlottak. Ezeket a szofistákat kezdettől fogva gyanakvással szemlélték a filozófusok, akik csak távolról epekedtek érte, vagyis szerették (filo) azt a szofiát, amit riválisaik állítólag már magukévá tettek.

Az első filozófus ezzel szemben az volt, aki először tudta mások számára közérthetően (és ingyen) elmagyarázni, hogy mi is az ő foglalkozása. Egy régi legenda szerint ez az illető Püthagorasz volt, aki Philus királya, Leon érdeklődő kérdésére hiába válaszolta azt, hogy ő egy filozófus, mert akkoriban ez a szó még nem volt használatban. Ezért a következő magyarázatot adta a királynak: az olimpiákon mindig három embertípus van jelen. Az egyik kereskedni megy oda, a másik versenyezni, a harmadik pedig csak megfigyelni (theorein). Ez a harmadik, legmagasabb típus vagyok én, mondta.

Püthagorasz szemében a teorizálás, vagyis a foglalkozásszerű szemlélődés, elfogulatlan nézelődés azért a legmagasabb szintű emberi tevékenység, mert céltárgya nem a pénz vagy a dicsőség, hanem az igazság, a valóság maga. Ez a lelátó magasából intézett beszéd legalább olyan önteltnek, mint alaptalannak hangzik odalent, a mindenkori aréna népének. Szerintük ugyanis a valóság éppen, hogy testközelben a legtisztábban kivehető, vagyis ott, ahol zajlik. Így van azután, hogy a mindenkori nép nem kér a mindenkori filozófus teóriáiból. Még ingyen se.

Odafentről, a távolból csak fantáziálni, képzelődni lehet a valóságról, hangzik az arénából. A részletek csak kellő távolságból szemlélve állnak össze egy egységes, értelmes egészszé, egy értelmezhető képpé, feleli a filozófus. Arisztotelész meghatározása szerint egyébként a képzelet (phantasia) a lelkünknek pontosan az a filozofikus része, amely a különböző érzékszerveink által egyenként felfogott valóságtöredékekre kellő távolságból tekintve képes azokat egy egységes képpé (phantasma vagy imagio) szervezni. Klasszikus értelmezésében tehát a képzelet egy olyan felsőbb szerv, amely a szemünk, fülünk és egyéb érzékszerveink sajátos, egyedi, elfogult szempontjaitól eltekintve egyetlen mentális reprezentáció formájában képezi le azt, ami ezekben a külön utakon járó érzékelésekben közös. Ez a sensus communis vagy közös érzéklet szolgáltatja a gondolkodásunk alapját képező képeket - hogy képletesen szóljunk.

Vagyis ebben a klasszikus értelmezésben a képzelet különféle képek produkálásával közvetít az érzékelő test és a gondolkodó lélek között. Az ábrázolt tárgytól függően a kép lehet pillanatkép, ha a tárgyat éppen most érzékeljük, emlékkép, ha a múltban érzékeltük, és afféle varázskép, ha a múltban külön-külön, de együtt sohasem érzékelt tárgyakból állítjuk össze (pl.: szárny + ló = Pegazus).

Mi, modernek sokkal szűkebben értelmezzük a képzeletet, melynek működését a nulla valóságtartalmú varázsképek produkálásában látjuk kimerülni. (Ennek megfelelően a mi szótárunkban a képzelet "a valóságtól elrugaszkodott", "merő" vagy "puszta", míg "pontos" vagy "éles" csak az érzékelés vagy az emlékezet lehet).

Szemünkben persze az arisztotelészi "gondolkodó lélek" vagy ennek későbbi változata, a Descartes-féle "racionális elme" is a merő képzelet terméke, afféle varázskép. Mert a mi felfogásunkban a világ egyetlen nagy empirikus küzdőtér, racionális lelátók nélkül. Nincs tehát itt semmi olyan magaslat, ahonnan foglalkozásszerűen és elfogulatlanul lehetne szemlélődni.

A klasszikus értelemben vett filozofikus elme állítólagos elfogulatlanságát a pillanat-, emlék- és varázsképek világán kívül elfoglalt állítólagos pozíciója garantálja. Mi azonban régóta osztjuk David Hume erre vonatkozó híres nézetét, miszerint az elme ezekkel a képzetekkel maradéktalanul azonos, vagyis "semmi egyéb, mint különböző érzékletek halmaza vagy gyűjteménye" (nothing but a bundle or collection of different perceptions). Ha tehát nem létezik olyan távolság, ahonnan nézve a részletek egy egységes, értelmes egésszé állnának össze valamilyen megfigyelő számára, az egyszerűen csak azért van, mert a megfigyelő maga sem több egy nagy halom részletnél.

A világ részletekbe veszettségét (esetlegességét és értelmetlenségét) hirdető tézist, ezt a nyers empirizmust persze nem minden gyomor veszi be. Ilyen kényes gyomrú gondolkodó volt például Hume honfitársa, Samuel Taylor Coleridge, aki szerint eleve téves azt állítani, hogy a világról mint egységes egészről csak fantáziálni és képzelődni lehet, mert ez a kettő valójában két teljesen külön dolog (Biographia Literaria, 1817). Értelmezésében a fantázia (az ő szóhasználatában fancy) a minden idő- és térbeli korláttól mentes, emancipált emlékezet, amely szabadon asszociálva, mintegy belső megrendelésre, megrendelőjének kényére-kedvére vaktában ontja a képeket. A képzelet (imagination) ellenben lényegét tekintve nem más, mint a térben és időben megjelenő empirikus világ pillanat- és emlékképeinek egységes egészbe szervezését célzó, szüntelen igyekezet.

Freud a fantázia birodalmát a realitáselv (Realitätsprinzip) elől lezárt rezervátumhoz, vadaskerthez hasonlította, ahol a legcsekélyebb beavatkozás hiányában szabadon, kedvére terjedhet, burjánozhat minden növény. ("Virágozzék száz virág!" hangzott a maoista kultúrforradalom jelszava, és visszhangozzák ma is a neoempirista, neomaoista permanens kulturkampf elszabadult fantáziájú harcosai.)

A modern empirizmus és a klasszikus racionalizmus különbsége az egyszerűség kedvéért leírható a fantáziálás és a képzelődés különbségeként is. Míg a fantáziáló menekülni igyekszik a valóságtól, a képzelődő ki akarja egészíteni, kerekíteni.

Persze a valóságelv elől menekülő fantáziáló sincs levegőből, ő is kötődik a valósághoz, de pusztán a saját nyers, közvetlenül érzékelt, empirikus vágyain keresztül. Ezeknek a nagyon is reális késztetéseknek csakis olyan, nulla valóságtartalmú fantáziaképek felelnek meg, amelyek semmilyen módon nem akadályozzák az eredeti vágyak szabad burjánzását: virágozzék száz vágy! (Ezért nincs arcuk, karakterük, személyiségük a pornófilmek szereplőinek; az ilyesmi garantáltan elrontaná az élvezetet.)

A klasszikus racionalizmus szempontjából, a lelátóról nézve a magában fantáziáló a saját vágyai, a fantáziáló közösség (az aréna népe) pedig a saját konvenciói héttornyába van bezárva. Mert mi lehet konvencionálisabb, mi függhet jobban a közösségi konszenzustól, mint a pénz és a dicsőség?

A közvetlenül érzékelt vágyak és a konvenció vadaskertjéből csak a képzelet képes kitörni. Mert a képzelet éppoly könnyen tud felülemelkedni egy egész fantáziáló közösség elfogultságain, mint egy külön utakon járó szem vagy fül sajátosságain. Csak a kellő távolságból tud képeket formálni. A világ vagy kerek, vagy sem. De ha kerek, az csak a lelátóról vehető ki.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Megint vinnének egy múzeumot

Három évvel ezelőtt a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa, az ICOM hosszas viták után olyan új múzeumi definíciót alkotott, amelyről úgy vélték, hogy minden tekintetben megfelel a kor követelményeinek. Szerintük a társadalom szolgálatában álló, nem profitorientált, állandó intézmények nevezhetők múzeumnak, amelyek egyebek közt nyitottak és befogadók, etikusak és szakszerűek…

A vezér gyermekkora

Eddig csak a kerek évfordulókon – először 1999-ben, a rejtélyes okból jócskán túlértékelt első Orbán-kormány idején – emlékeztek meg szerényen arról, hogy Orbán Viktor egy nem egész hét (7) perces beszéddel 1989-ben kizavarta a szovjet hadsereget Magyarországról.

Kaland a Botondok házában

Amikor megláttuk szegény doktor Szabót Szentkirályi Alexandra csomagtartójába gyömöszölve, kifacsart végtagokkal, az első reakciónk, mint minden rendes embernek, a segíteni akarás volt. Szabadítsuk ki doktor Szabót menten! – buzgott fel mindannyiónkban a tettvágy. Igen ám, de hogyan?

Netanjahu háborúja

Izrael, vagy inkább az országot önmagával azonosító Benjamin Netanjahu miniszterelnök háborút indított Iránnal. Az akció deklarált célja az Izraelt létében fenyegető iráni atomprojekt felszámolása.

Az új Közel-Kelet

A Hamász és a Hezbollah után Izrael utolsó nagy ellenfelét is katonai eszközökkel kényszerítené térdre. Az iráni nukleáris ambíciók jövőjén túl immár a teheráni rendszer fennmaradása is kérdéses.