Az első profi tanárok azok voltak, akik pénzt követeltek a tanításukért. Cserébe bölcsességet (szofia) ajánlottak. Ezeket a szofistákat kezdettől fogva gyanakvással szemlélték a filozófusok, akik csak távolról epekedtek érte, vagyis szerették (filo) azt a szofiát, amit riválisaik állítólag már magukévá tettek.
Az első filozófus ezzel szemben az volt, aki először tudta mások számára közérthetően (és ingyen) elmagyarázni, hogy mi is az ő foglalkozása. Egy régi legenda szerint ez az illető Püthagorasz volt, aki Philus királya, Leon érdeklődő kérdésére hiába válaszolta azt, hogy ő egy filozófus, mert akkoriban ez a szó még nem volt használatban. Ezért a következő magyarázatot adta a királynak: az olimpiákon mindig három embertípus van jelen. Az egyik kereskedni megy oda, a másik versenyezni, a harmadik pedig csak megfigyelni (theorein). Ez a harmadik, legmagasabb típus vagyok én, mondta.
Püthagorasz szemében a teorizálás, vagyis a foglalkozásszerű szemlélődés, elfogulatlan nézelődés azért a legmagasabb szintű emberi tevékenység, mert céltárgya nem a pénz vagy a dicsőség, hanem az igazság, a valóság maga. Ez a lelátó magasából intézett beszéd legalább olyan önteltnek, mint alaptalannak hangzik odalent, a mindenkori aréna népének. Szerintük ugyanis a valóság éppen, hogy testközelben a legtisztábban kivehető, vagyis ott, ahol zajlik. Így van azután, hogy a mindenkori nép nem kér a mindenkori filozófus teóriáiból. Még ingyen se.
Odafentről, a távolból csak fantáziálni, képzelődni lehet a valóságról, hangzik az arénából. A részletek csak kellő távolságból szemlélve állnak össze egy egységes, értelmes egészszé, egy értelmezhető képpé, feleli a filozófus. Arisztotelész meghatározása szerint egyébként a képzelet (phantasia) a lelkünknek pontosan az a filozofikus része, amely a különböző érzékszerveink által egyenként felfogott valóságtöredékekre kellő távolságból tekintve képes azokat egy egységes képpé (phantasma vagy imagio) szervezni. Klasszikus értelmezésében tehát a képzelet egy olyan felsőbb szerv, amely a szemünk, fülünk és egyéb érzékszerveink sajátos, egyedi, elfogult szempontjaitól eltekintve egyetlen mentális reprezentáció formájában képezi le azt, ami ezekben a külön utakon járó érzékelésekben közös. Ez a sensus communis vagy közös érzéklet szolgáltatja a gondolkodásunk alapját képező képeket - hogy képletesen szóljunk.
Vagyis ebben a klasszikus értelmezésben a képzelet különféle képek produkálásával közvetít az érzékelő test és a gondolkodó lélek között. Az ábrázolt tárgytól függően a kép lehet pillanatkép, ha a tárgyat éppen most érzékeljük, emlékkép, ha a múltban érzékeltük, és afféle varázskép, ha a múltban külön-külön, de együtt sohasem érzékelt tárgyakból állítjuk össze (pl.: szárny + ló = Pegazus).
Mi, modernek sokkal szűkebben értelmezzük a képzeletet, melynek működését a nulla valóságtartalmú varázsképek produkálásában látjuk kimerülni. (Ennek megfelelően a mi szótárunkban a képzelet "a valóságtól elrugaszkodott", "merő" vagy "puszta", míg "pontos" vagy "éles" csak az érzékelés vagy az emlékezet lehet).
Szemünkben persze az arisztotelészi "gondolkodó lélek" vagy ennek későbbi változata, a Descartes-féle "racionális elme" is a merő képzelet terméke, afféle varázskép. Mert a mi felfogásunkban a világ egyetlen nagy empirikus küzdőtér, racionális lelátók nélkül. Nincs tehát itt semmi olyan magaslat, ahonnan foglalkozásszerűen és elfogulatlanul lehetne szemlélődni.
A klasszikus értelemben vett filozofikus elme állítólagos elfogulatlanságát a pillanat-, emlék- és varázsképek világán kívül elfoglalt állítólagos pozíciója garantálja. Mi azonban régóta osztjuk David Hume erre vonatkozó híres nézetét, miszerint az elme ezekkel a képzetekkel maradéktalanul azonos, vagyis "semmi egyéb, mint különböző érzékletek halmaza vagy gyűjteménye" (nothing but a bundle or collection of different perceptions). Ha tehát nem létezik olyan távolság, ahonnan nézve a részletek egy egységes, értelmes egésszé állnának össze valamilyen megfigyelő számára, az egyszerűen csak azért van, mert a megfigyelő maga sem több egy nagy halom részletnél.
A világ részletekbe veszettségét (esetlegességét és értelmetlenségét) hirdető tézist, ezt a nyers empirizmust persze nem minden gyomor veszi be. Ilyen kényes gyomrú gondolkodó volt például Hume honfitársa, Samuel Taylor Coleridge, aki szerint eleve téves azt állítani, hogy a világról mint egységes egészről csak fantáziálni és képzelődni lehet, mert ez a kettő valójában két teljesen külön dolog (Biographia Literaria, 1817). Értelmezésében a fantázia (az ő szóhasználatában fancy) a minden idő- és térbeli korláttól mentes, emancipált emlékezet, amely szabadon asszociálva, mintegy belső megrendelésre, megrendelőjének kényére-kedvére vaktában ontja a képeket. A képzelet (imagination) ellenben lényegét tekintve nem más, mint a térben és időben megjelenő empirikus világ pillanat- és emlékképeinek egységes egészbe szervezését célzó, szüntelen igyekezet.
Freud a fantázia birodalmát a realitáselv (Realitätsprinzip) elől lezárt rezervátumhoz, vadaskerthez hasonlította, ahol a legcsekélyebb beavatkozás hiányában szabadon, kedvére terjedhet, burjánozhat minden növény. ("Virágozzék száz virág!" hangzott a maoista kultúrforradalom jelszava, és visszhangozzák ma is a neoempirista, neomaoista permanens kulturkampf elszabadult fantáziájú harcosai.)
A modern empirizmus és a klasszikus racionalizmus különbsége az egyszerűség kedvéért leírható a fantáziálás és a képzelődés különbségeként is. Míg a fantáziáló menekülni igyekszik a valóságtól, a képzelődő ki akarja egészíteni, kerekíteni.
Persze a valóságelv elől menekülő fantáziáló sincs levegőből, ő is kötődik a valósághoz, de pusztán a saját nyers, közvetlenül érzékelt, empirikus vágyain keresztül. Ezeknek a nagyon is reális késztetéseknek csakis olyan, nulla valóságtartalmú fantáziaképek felelnek meg, amelyek semmilyen módon nem akadályozzák az eredeti vágyak szabad burjánzását: virágozzék száz vágy! (Ezért nincs arcuk, karakterük, személyiségük a pornófilmek szereplőinek; az ilyesmi garantáltan elrontaná az élvezetet.)
A klasszikus racionalizmus szempontjából, a lelátóról nézve a magában fantáziáló a saját vágyai, a fantáziáló közösség (az aréna népe) pedig a saját konvenciói héttornyába van bezárva. Mert mi lehet konvencionálisabb, mi függhet jobban a közösségi konszenzustól, mint a pénz és a dicsőség?
A közvetlenül érzékelt vágyak és a konvenció vadaskertjéből csak a képzelet képes kitörni. Mert a képzelet éppoly könnyen tud felülemelkedni egy egész fantáziáló közösség elfogultságain, mint egy külön utakon járó szem vagy fül sajátosságain. Csak a kellő távolságból tud képeket formálni. A világ vagy kerek, vagy sem. De ha kerek, az csak a lelátóról vehető ki.
