Egy városnéző, bámészkodó turistacsoport terelése nem kis feladat. Jó szolgálatot tehet ilyenkor valamilyen egyezményes jel, mondjuk egy esernyő vagy egy színes kendő, amit az idegenvezető a látványosságok közötti rendíthetetlen vonulás közben időnként a magasba emel. Ez a jel lesz az alkalmilag összeverődött csoport identitásának alapja. E nélkül a társaság tagjai könnyen szem elől téveszthetik egymást, más útiterveket követő idegen csoportok közé keveredhetnek, és abból csak fölösleges zűrzavar, baj van.
Némi egyszerűsítéssel azt mondhatnánk, hogy a "nemzetnek" nevezett jóval nagyobb és kevésbé alkalmi csoportosulás vezetői, tagjai is ugyanilyen megfontolásból lengetnek időnként különböző egyezményes jeleket, zászlókat. Az összetartozás tudatosítása végett. Egy sok évszázados, sok nemzedéket utaztató nagy társasutazás részvevői akarják így tudni és egymással tudatni, ki tart velük, még akkor is, ha - ilyen hatalmas kompániáról lévén szó - egyáltalán nem világos, hogy merre is tartanak.
Persze már az sem világos - és éppen a felvilágosodás óta nem az -, hogy miért kellene ilyen kompániáknak, egész népcsoportoknak valamilyen sajátos, speciális irányba tartaniuk. A felvilágosodás nagy felfedezettje, az emberi ráció lényege szerint univerzális, és ennélfogva mindenki számára ugyanazt az útitervet ajánlja, sőt írja elő. Az egységes, közös úti cél egy irracionális félelmektől, beidegződésektől, előítéletektől, illetve az ezeken alapuló igazságtalanságoktól, egyenlőtlenségektől megtisztított új társadalom. Ehhez képest minden sajátos "nemzeti" expedíció fölösleges kitérő, mellékvágány, tévelygés.
Egy egyszerű turistacsoport tagjainak aligha jut eszükbe vérüket ontani az idegenvezetőjük által lóbált esernyőért (azért, amit ez a tárgy jelent), míg a történelem tanúsága szerint egy nemzeti zászló viszont nagyon is képes ilyen hevület kiváltására. Ez nem tűnik logikusnak, hiszen egy napokon át szoros közelségben együtt utazó, feltehetően egy nyelvet beszélő, egy népcsoportból való kompánia tagjait mégiscsak közvetlenebb, családiasabb viszony fűzi egymáshoz, mint egy önfeláldozásra kész hazafit sok millió sohasem látott honfitársához.
Tősgyökerek
Absztrakciókért persze mindig könnyebb lelkesedni, mint a nyers valóságért. Kétségtelen, hogy a valódi nemzeti érzület, az autentikus nacionalizmus működtetéséhez komoly absztrakciós készség szükséges. Az embernek nemcsak a saját és családja érdekeitől kell elvonatkoztatnia, de tágabban értelmezett ismerős környezetétől is. Minden lokális, helyi érdekű lojalitásán, elkötelezettségén túl egy olyan magasságba kell emelkednie, ahonnan széttekintve sokmilliónyi ismeretlen honfitársa egyformán méltónak tűnik önfeláldozó szeretetére. De ha már a jól felfogott önérdekétől való elvonatkoztatás ilyen szédítő csúcsára jutott, akkor mi tartja vissza érzületének az egész emberiségre való kiterjesztésétől? Mi tartja vissza a nacionalistát attól, hogy humanista legyen? A felvilágosult józan ész értetlenül tekint az absztrakció ilyen rejtélyes megtorpanására az utolsó logikus lépés előtt.
A nacionalizmus miatt persze nem logikai, hanem morális alapon volt szokás aggódni már a kezdetek, vagyis a XIX. század eleje óta. Az egyik elterjedt nézet szerint itt egy népcsoport megsebzett tudatának termékéről van szó, egy olyan veszélyes, agresszív indulatokkal terhes, patologikus szenvedélyről, mely csak kiváltó okával, az elnyomatással együtt szüntethető meg. Az elnyomatás sokféle lehet (nemcsak politikai), így felszámolásának is többféle formája van. Ezt a felszámolási eljárást röviden progressziónak szokás nevezni. Ha a nemzeti zászlókért vérét ontó nacionalizmus valójában az emberiség vérét szívó vámpír, akkor a progresszió az a fokhagymafüzér, amelynek egyes darabjait a tudományos és technikai haladás, az általános és kötelező közoktatás, a demokrácia, a szabad kereskedelem és hasonló felvilágosultságok adják.
A XIX. század óta sokat haladtunk. Ez tagadhatatlan. Az emberiség még soha sem volt ilyen civilizált, ilyen jól felszerelt, jól informált, jól táplált és szabad. Az egész földrészekre kiterjedő elnyomatás, az általános fizikai és szellemi nyomottság már a múlté, és velük együtt a nacionalizmus is - gondolhatnánk. De erről szó sincs. A nacionalizmus él és virul. A vámpír beiktatta étrendjébe a fokhagymát.
De hát a nacionalizmus talán mégsem intézhető el egyszerűen egy logikai tévedésként, vagy egy ördögtől, a bennünk élő ördögtől való jelenségként. Végtére is az embernek - akármilyen felvilágosult - tartoznia kell valahová. Egy családhoz, egy törzshöz, klánhoz vagy egyházhoz, bridzsklubhoz, párthoz vagy általában egy közös nyelvet beszélő, közös szokásokat, beidegződéseket, félelmeket, hagyományokat ápoló népcsoporthoz, nemzethez. Az utóbbihoz való tartozás talán mégsem valamiféle absztrakciók útján létrehozott állapot, azonosulás. Hiszen az ember a családjával sem azonosul, pláne nem úgy, hogy ehhez előbb elvonatkoztat a saját jól felfogott érdekeitől.
A családunktól, őseinktől azért nem tudunk elvonatkoztatni, mert nélkülük nem léteznénk. És ugyanígy vagyunk azzal a népcsoporttal is, amelybe születtünk, amelybe úgymond a sorsunk vetett. Erre a többnemzedékes társasutazásra nem önként vállalkozunk. Mindez úgy is kifejezhető, hogy a nemzet - a felvilágosult, modern racionális tézissel ellentétben - nem egy politikai entitás, valamiféle civil szerveződés, hanem egy autochton, ("földből kinőtt", "törzsökös") organikus képződmény.
Cseberből vederbe
A nacionalizmus és a humanizmus közötti mérkőzés tétje nem kevesebb, mint a szabadságunk, annak értelmezése. A kanti ihletésű liberális humanizmus szerint szabadok csak akkor lehetünk, ha a történelem vagy a természet "organikus" törvényei helyett olyan törvénynek engedelmeskedünk, amelyet mi magunk alkottunk. Ez az univerzális morális törvény.
Egy embernek nincs beleszólása a tősgyökereibe. Abba, hogy milyen partikuláris tulajdonságokkal, vágyakkal, hajlamokkal, beidegződésekkel rendelkezik. Éppúgy nincs beleszólása ezekbe, mint a fizika törvényeibe. És ugyanilyen kiszolgáltatott viszonyban van egy népcsoport, nemzet a saját tősgyökereivel, hajlamaival, hagyományaival, történelmével szemben. Morális értelemben mindkét esetben az autonómia (magyarul öntörvényűség) teljes hiányáról, vagyis a heteronómia (mástörvényűség) jelenlétéről, a kívülről kapott, idegen törvények, ukázok által való elnyomatásról beszélhetünk. Következésképpen, amikor egy népcsoport partikuláris vágyai, érdekei nevében, partikuláris nemzeti zászlók alatt vérét ontani indul, akkor valójában idegen, sanyargató hatalmaknak való teljesebb kiszolgáltatottságért száll harcba. Lehet, hogy mindez furcsán hangzik, de az univerzális morális törvényt alkotó ráció szempontjából nézve így áll a dolog.
Az autonómia, a szabadság persze mindenkinek kedves. Nekünk, egyszerű állampolgároknak is, akik szívesen kimaradunk a nacionalizmus és a humanizmus vitájából, mert számunkra a "nemzet" éppolyan hasznavehetetlen absztrakció, mint a "morális törvény". Mi is tisztában vagyunk helyzetünk, modern létünk különlegességével. Azzal, hogy a külső korlátozó erők, a kozmikus vagy isteni rend nagy illúziókként való lelepleződésével végre eljött a totális autonómia lehetőségének pillanata. De mi ezt a lehetőséget a vágyainktól, hajlamainktól való elvonatkoztatás helyett éppen ezek kiteljesítése révén akarjuk realizálni. Készséggel elismerjük, hogy nem vagyunk szentek, s ezért inkább egy olyan liberális demokráciában érezzük otthon magunkat, amely a königsbergi bölcs, Kant szigorú, mondhatni, porosz humanizmusa vagy az abszolút lojalitásunkat, vérünket (és mások vérét) követelő nacionalizmus helyett az ennél jóval megengedőbb angol, Hobbes-féle politikai hedonizmus elveire épül. Hobbes szerint egy politikai közösség egészsége, stabilitása kizárólag olyasvalamin alapulhat, ami a közösség tagjainak legkedvesebb, amire legfőképpen vágynak. Márpedig ez a valami nem az erény, a morális törvénynek való következetes engedelmeskedés, és nem is az önfeláldozó hazafiság, hanem az élvezet (hédoné). A politikai hedonizmus alaptézise, hogy miután az élvezetes életet, a boldogságot mindenki megérdemli (bármilyen erényre vagy lojalitásra való tekintet nélkül), ezért az az ideális politikai berendezkedés vagy államforma, amelyik mindenkinek egyforma lehetőséget, teret ad a vágyai, hajlamai kiélésére.
Egy egész nemzet méretű kompániában ez persze bajos dolog, és annál bajosabb, minél heterogénebbek az illető vágyak, hajlamok. Az elkerülhetetlen konfliktusokat úgy kell kezelnünk, hogy közben a radikális autonómia szent elvéből egy jottányit sem engedhetünk. Nem engedhetjük, hogy a közös ügyeinkben hozott döntéseinkből bárki is kimaradjon, hiszen ezzel effektíve szabadságvesztésre ítélnénk, arra, hogy a mások vágyainak, a jó életről való elképzeléseinek foglyaként tengesse életét.
Egy közösség csak akkor mondható totálisan szabadnak, ha totális konszenzus uralkodik benne, ha mindenki alapvetően ugyanazt akarja, ugyanarra vágyik, ugyanolyan elképzelése van a jó életről. Ilyen konszenzus hiányában valaki, egy csoport, egy kisebbség mindig alávetettnek, kirekesztettnek, kiszolgáltatottnak fogja érezni magát.
Radikális autonómia tehát nincs radikális egyenlőség nélkül. Ez a körülmény már százötven évvel ezelőtt is aggodalommal töltött el olyan komoly politikai gondolkodókat, mint J. S. Mill vagy Tocqueville. Utóbbi különösen riasztónak találta az egyenlősödési folyamat öngerjesztő természetét: minél homogénebb, differenciálatlanabb egy társadalom, annál jobban szemet szúr, kirí minden, ami heterogén, differenciált és egyedi, következésképp a saját egységességétől, átlagosságától megittasult többség annál bőszebben hígítja, átlagosítja, gleichschaltolja ezeket az anomáliákat, még nagyobb egyenlőséget hagyva a tarolás után.
Mi egyszerű, pragmatikus modernek abból indultunk ki, hogy a történelmünkön és természetünkön túli, ezeket semmibe vevő, univerzális, absztrakt morális törvényből éppoly kevéssé kérünk, mint a személyes szabadságunkat, érdekeinket, vágyainkat egy magasztos eszmének alárendelő nemzeti hevületből. De a pragmatikus humanizmus, a politikai hedonizmus stratégiáját követve végül mégis egy történelmen és természeten túli, az individuális szabadságunkat, identitásunkat megsemmisítő univerzális, globális, homogén társadalomban találjuk magunkat. Vagyis cseber helyett vederben.
Emberarcú humanizmus
A nacionalista mindebben semmi meglepőt nem lát. Mert szerinte az univerzális szintre emelt moralitás éppoly távol áll a humanizmustól, mint a politikai szintre emelt hedonizmus: egyik sem szolgálhat semmivel, ami az értelmes lét alapját képező identitást adhatna az embernek. Ilyen identitás forrása egyedül egy nép (Volk) lehet, illetve ennek politikai öntudatra ébredt változata, a nemzet. Mert a nemzet egy sajátos, egyedi természettel és történelmi emlékezettel rendelkező organizmus, s mint ilyen, az önmagában jelentéssel és értelemmel bíró lét természetes egysége.
A nacionalizmus jó híre (görögül evangéliuma), hogy egy önmagában jelentéssel és értelemmel bíró egész részeként senkinek sincs oka jelentéktelennek, értelmetlennek érezni az életét. Ezt az evangéliumot tagadják meg maguktól a nemzetek fölött vagy alatt állók, tehát a világpolgár moralisták éppúgy, mint a hedonisták. Nekik az az ember feletti, illetve alatti szerep jut, hogy a racionális ember csupasz fogalmából, illetve a csupasz individuumukból állítsák össze a létüknek jelentést és értelmet adó identitásukat.
Identitással rendelkezni annyi, mint valakinek lenni. Valaki pedig csak az lehet, aki válaszolni tud a kérdésre: "ki vagy?". A bibliai Isten megtehette, hogy erre úgy válaszoljon, "vagyok, aki vagyok" - az egész megengedheti magának, hogy ilyen érdeklődésre egyszerűen önmagára mutasson. A rész azonban csak az egészhez és más részekhez való viszonyának tisztázásával együtt tisztázhatja az azonosságát. A nemzet úgy is meghatározható, mint ennek a viszonyrendszernek a tudatosan artikulált kifejezése.
A XVIII. században úgy tűnt, hogy a newtoni mechanika képében megszületett az egész (a természet) és részei (fizikai objektumai) között fönnálló viszonyrendszer végső, tökéletesen pontosan artikulált kifejezése. Ebben a rendszerben az ember mint fizikai objektum ugyanolyan vakon, mechanikusan engedelmeskedik a fizika Newton által felfedezett univerzális törvényeinek, mint minden más objektum (kő, fa, égitest stb.).
A szellemtörténet ironikus fordulatai közé tartozik, hogy Kant a maga részéről egyáltalán nem porosz rigorózusságában fedezte fel az univerzális morális törvényt, hanem éppen romantikus lágyszívűségében, vagyis abban az igyekezetében, hogy a vak szükségszerűséggel, heteronómiával szemben helyet csináljon az emberi szabadságnak, autonómiának. Paradox és kiábrándító módon azonban ez a morális szabadság csak az univerzális morális törvénynek való vak, mechanikus engedelmeskedés révén szerezhető meg.
A "nemzet"-hez mint organikus egészhez ragaszkodó nacionalizmus számára ez a végeredményt tekintve mégiscsak embertelen humanizmus épp annyira elfogadhatatlan, mint az erényt társadalmi szempontból mellékesnek tekintő politikai hedonizmus. Mert végül is mindegy, hogy minek engedelmeskedünk mechanikusan: a vágyainktól, hajlamainktól elvonatkoztatott morális törvénynek vagy egyszerűen az individuális vágyainknak, hajlamainknak. Valakik helyett mindkét esetben csupán valamikről beszélhetünk, autonóm lények helyett automata gépekről.
A nacionalizmus az ilyen két lábon járó, arctalan gépekből összeálló politikai formációkat nem tekinti többnek egy társadalmi szerződésen alapuló, országhatárokkal körülhatárolt, közhasznú társulásoknál. Megváltásként egyfajta emberarcú humanizmust ajánl: a teljes emberi lét egyetlen lehetséges kerete egy olyan eleven nemzettest, amelynek kifejező, expresszív arca, arculata van.
A newtoni mechanika ellen szerveződött romantikus mozgalom elsősorban Herder által vezetett expresszivista szárnya szerint mi, modernek az emberformánk megőrzéséért folytatott küzdelmünkben a szabadságon kívül az önkifejezés megszállottjai is vagyunk - azoknak kell lennünk. A régi, antik bölcsek még úgy képzelték, emberformájuk fenntartásához elég, ha a figuratív festőkhöz hasonlóan egyszerűen másolják a valóságot, vagyis az eszükkel, intelligenciájukkal felfogott külső, intelligens, kozmikus rendet. Mi már nem tudjuk komolyan venni egy ilyen vagy akármilyen külső rend létezésének lehetőségét, és nem gondoljuk, hogy az eszünk egyáltalán kompetens lehetne ebben az ügyben. Van azonban egy határozott érzésünk valami belső rendről, rejtett esszenciáról, identitásról, melynek az emberformánk elnyeréséhez, kiteljesedésünkhöz mindenképpen meg kell nyilvánulnia, de amely identitás ugyanakkor ezzel a megnyilvánulással együtt formálódik.
Egy nemzet tehát olyan, mint egy műalkotás, melyet a művészöntudatára ébredő nép hoz létre, miközben a mű és alkotói kölcsönösen rányomják egymásra a bélyegüket, kölcsönösen táplálják és garantálják egymás identitását. Az alkotók elvileg egy hagyományt követve, egy stílusban dolgoznak. Ez adja ki azt, amit kultúrának hívnak, s ami elvileg összefűzi őket.
Úgy tűnik azonban, hogy a nacionalizmus mint a modern, mechanikus új világrendben helyét, identitását kereső ember stratégiája védhetetlen. Ha szószólóinak hitelt adva emberarcú humanizmusként fogjuk fel, akkor humanitárius alapon az, ha művészi vállalkozásként, akkor esztétikai alapon. Ugyanis az elutasított porosz humanizmushoz hasonlóan azt az embertelen, teljesíthetetlen feladatot rója ránk, hogy egy ember feletti, külső rend feltételezett hiányában rendet, jelentést, értelmet, identitást, kultúrát szőröstül-bőröstül mi magunk generáljunk belülről. A különbség csak az, hogy itt ez a feladat nem a rációnkra, hanem az érzelmeinkre lőcsöltetik rá.
Így azután nem csoda, ha a nemzetet műalkotásként szemlélve az a határozott benyomásunk támad, hogy ez a mű tulajdonképpen nem fejez ki semmit. Az alkotóművészek mélyen a népi-nemzeti lelkükbe néznek, és nem találnak semmit, csak absztrakciókat - zászlókat.
Ha igaz, hogy az ember mint rész csak a kozmoszhoz, a természethez mint egészhez való viszonyának tisztázásával tudatosíthatja és artikulálhatja a saját azonosságát, akkor ebben sincs semmi meglepő. Mert ezt az egészet a nacionalista is egy jelentés és értelem nélküli, mechanikus rendszernek látja, hisz' épp ez ellen lázad ő is romantikusan. Márpedig nincs olyan zászló és nincs olyan mély érzület, ami egy ilyen értelmetlen egészhez, egy ilyen jelentésmentes, inorganikus természethez való viszonyból jelentést, értelmet, identitást, organikus létet fakaszthatna.
Lehet, hogy egy külső, természetes, kozmikus rend létezésének lehetőségét már nem tudjuk többé komolyan venni, de azt se, hogy ezért a kolosszális veszteségért az itt vázolt elszánt moralizmus, hedonizmus vagy nacionalizmus kárpótolhatna bennünket. Akármelyik megváltó stratégiát követjük, a saját vérünket szívó, felvilágosodott, fokhagymaszagú vámpírok maradunk.
