Komiszkenyér

Dilemmáink III. (Humanizmus télen

  • Salamon János
  • 2010. április 22.

Egotrip

Ha igaz a már évek óta fel-felröppenő hír, miszerint a posztmodern kornak vége, akkor mi most egy negyedik idődimenzióban, valahol a jövőn is túl leledzünk. A "modern" ugyanis eredeti latin formájában (modo) annyit tesz, hogy "éppen most", "jelenleg". Három dimenzióhoz szokott szervezetünk nehezen viseli ezt a múlton, jelenen és jövőn túli, poszt-posztmodern létet. Szédülünk, mert minden olyan szédítően gyorsan történt. Még föl sem tudtuk fogni, meg sem tudtuk határozni a magunk számára, hogy mi az a posztmodern, és már vége is.

Ha igaz a már évek óta fel-felröppenő hír, miszerint a posztmodern kornak vége, akkor mi most egy negyedik idődimenzióban, valahol a jövőn is túl leledzünk. A "modern" ugyanis eredeti latin formájában (modo) annyit tesz, hogy "éppen most", "jelenleg". Három dimenzióhoz szokott szervezetünk nehezen viseli ezt a múlton, jelenen és jövőn túli, poszt-posztmodern létet. Szédülünk, mert minden olyan szédítően gyorsan történt. Még föl sem tudtuk fogni, meg sem tudtuk határozni a magunk számára, hogy mi az a posztmodern, és már vége is.

Nem mintha a "modern" fogalmával intimebb viszonyban lennénk. Ha hinni lehet a szó jelentésének, akkor egy olyan korszakot jelöl, amikor az ember nem éri be azzal, hogy egyszerűen a jelenben él, hanem ezt a tényt fontosnak tartja egy külön fogalom bevezetésével hangsúlyozni. Mert látványosan és világosan el akar határolódni a jelen előtti kezdetleges, primitív léttől, a múlttól.

A modern projekt olyan, egyébként magukat jó kereszténynek valló gondolkodókkal indult, mint Galilei, Bacon, Descartes, Newton, Machiavelli, Hobbes vagy Locke, és valamikor a múlt században ért véget.

A vég itt egy évszázadokat átívelő vállalkozás, a múlttól való szabadulás nagyszabású kísérletének kudarcát jelenti. Ennek a kudarcnak a legtriviálisabb értelmezése szerint a vállalkozás egyszerűen nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Haladtunk, de nem eleget. A természettudomány és a liberális demokrácia áldásaiba sokan belekóstolhattak, de a többségnek csak annyi jutott ezekből, hogy épp tudatára ébredhessen a saját nyomorúságának.

Egy másik, ennél mélyebbre ható elemzés nem a haladás elégtelenségében, hanem magának a haladás fogalmának sekélyes, földhözragadt értelmezésében látja a modernség kudarcát. Már Szókratész is azzal bosszantotta honfitársait, hogy csak a testükkel, saját maguk és jószágaik hizlalásával, vagyonuk gyarapításával törődnek, miközben elhanyagolják a lelküket. Ezt a szókratészi hagyományt folytatja a modern kor első nagyhatású modern kritikusa, Rousseau, aki szerint az ember számára - az olyan alapító atyákat, mint Newton vagy Descartes leszámítva - egyedül fontos és kívánatos haladás az, ami az "egyszerű lelkek tudományában", az erényben megy végbe. Márpedig az erényre a tudományos, civilizációs és kulturális haladás pusztító hatással van. Minél nagyobb luxusban élünk, annál enerváltabbak, egészségtelenebbek és lustábbak vagyunk. Minél kifinomultabb, csiszoltabb és nyájasabb a modorunk, annál több rejtegetnivalónk van egymás előtt, és annál nehezebben ismerjük ki egymást.

A modern kornak tehát vagy azért kellett véget érnie, mert nem tudta beteljesíteni a földi paradicsom (a mindenki számára elérhető biztonságos és kényelmes túlélés) ígéretét, s így képtelen volt meghaladni a primitív múltat, vagy pedig azért, mert nem tudta meghaladni a haladás múlttól örökölt primitív, földhözragadt értelmezését.

Egy harmadik magyarázat szerint viszont ezzel a felvilágosodott modern korral az a baj, hogy valójában soha el sem kezdődött. Mert sohasem létezett önálló történelmi egységként. Ehelyett egyenes folytatása a kereszténységnek, melynek intézményeit, morális princípiumait, ideáljait készen örökölte, miközben mindent elkövetett azért, hogy ezt a tényt, a folytonosságot ezek leporolásával, kipofozásával, átfestésével, vagyis szekularizálásával elleplezze.

Ez a harmadik magyarázat is meglehetősen triviális. A karon ülő gyermekek kivételével manapság már mindenki tudja, hogy a felvilágosodás haladáseszméje, a francia forradalom egyenlőségideája vagy Marx osztály nélküli társadalma mind a keresztény megváltástanból ered. A progresszió és a társadalmi igazságosság tehát pusztán hit és nem ráció kérdése (népiesebben: a kommunizmus is csak egy vallás).

Ezek szerint a modern korral az a baj, hogy a szó eredeti görög értelmében véve nem autentikus, vagyis nem rendelkezik saját (autósz) fegyverekkel (entea). A legfőbb kifogás itt nem az, hogy az emberiség végső harcát nem lehet kölcsönzött fegyverekkel megvívni, hanem az, hogy a "végső harc" maga is egy kölcsönzött, vallásos fogalom, és ebben a minőségében épp oly kevéssé igazolható, legitimálható racionálisan, mint a progresszió vagy az egyenlőség, a demokrácia eszméje.

A felvilágosodás múlt századi progresszív, liberális örökösei persze nem hagyhatták ennyiben a dolgot. Egyik jeles képviselőjük Hans Blumenberg volt, aki egy szenvedélyes védőbeszédnek is beillő könyvében (Die Legitimität der Neuzeit, 1966) hosszan és német alapossággal érvelt amellett, hogy a modern kor igenis legitim, mert a kereszténység álruhában való folytatása helyett éppenséggel egy olyan racionális projekt, amelynek megvalósítására az előbbi képtelennek bizonyult.

Blumenberg szerint a modern kor a gnoszticizmusra adott második, ezúttal sikeres válasz ("Die zweite Überwindung der Gnosis"). A kereszténység egykori legveszélyesebb riválisai, a gnosztikusok szerint a világban fellelhető mérhetetlen rossz és a teremtő isten állítólagos végtelen jósága közötti ellentmondás csak annak belátásával oldható fel, hogy ez a teremtő valójában egy született gonosztevő, egy kapitális gazember.

Erre sem a nagyszerű Szent Ágoston, sem az őt követő egyházatyák és teológusok nem találtak kielégítő választ. Mi, modernek viszont igen. Ahelyett, hogy a teremtőnek vagy a gnosztikusok által emlegetett igaz istennek a gondviselésére bíztuk volna magunkat, a saját kezünkbe vettük a sorsunkat. Az egyházatyák helyett inkább a modern alapító atyákra hallgattunk. Baconra, aki azt állítja, hogy a tudás hatalom, és Descartes-ra, aki azt, hogy ez a hatalom a természet uraivá és birtokosaivá tesz bennünket.

A modern kor tehát igenis autentikus, hiszen benne a saját fegyvereinkkel ragadjuk el a természettől mindazt, amit a természet vagy az isteni gondviselés évezredeken át megtagadott tőlünk. A kor végét nem ennek a projektnek a sikeres befejezése vagy kudarcba fulladása jelzi, hanem az, amikor a természettel szemben Übermenschet játszó, progresszív emberről való beszéd már azoknak is zsenáns, akik sohasem hallottak Szókratészről vagy Rousseau-ról.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne akarnánk többé magunkat és jószágainkat hizlalni, vagyonunkat gyarapítani a természet és egymás kárára. Mindezt azonban azzal a felvilágosult hamis tudattal tesszük, amelyet egykor röviden csak cinizmusnak hívtak. Tudjuk, hogy a magunk szerény módján hozzájárulunk a világban fellelhető rossz mennyiségének növeléséhez, de úgy vagyunk ezzel, mint a demokráciával: álljon elő, aki tud valami jobbat.

A posztmodern alapító atyjának számító Nietzsche szerint jelenlegi állapotában az ember egy hidat képez a majom és az Übermensch között. Csakhogy az ő meghatározásában ez a felsőbbrendű ember a saját maga fölött aratott győzelem terméke lesz a jövőben. Mi poszt-posztmodernek már túl vagyunk ezen a jövőn. De eltökélt szándékunk megmaradni ebben a negyedik dimenzióban is humanistáknak, vagyis pusztán embereknek.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.