A hosszú élet titka a finnyásság. Bár túlélésünk feltétele a környezethez való alkalmazkodás, ez a tevékenység jobbára a környezeti hatások folyamatos kivédésében, kiszűrésében merül ki. Csak akkor állunk biztos lábon ebben a világban, csak akkor érezhetjük magunkat otthon benne, ha javarészt kizárjuk az életünkből. Illetve ha vérbeli, profi finnyások módjára csak a javát engedjük közel, a többit rendszeresen elhárítjuk magunktól: távol legyen.
A kérdés persze az, hogy mi is lehet a világ színe-java, veleje, válogatós kedvünk kitüntetett tárgya. Egy régi, több mint kétezer éves elképzelés szerint ez a világ szerkezete maga. Ez a szerkezet úgy, ahogy van, szeretni való, mert racionális és logikus, pontosabban a ráció, a logosz maga, és mint ilyen, a világ, a természet rejtett harmóniájának záloga.
Így vélekedtek a maga korában nagy hatású sztoikus iskola hívei. A sztoikus mondhatni egy olyan szenvedélyes természetbarát, aki a természetet az intelligenciájáért szereti. Egy mindent átfogó értelmes tervezés, intelligens dizájn sejlik át a látható világ legkisebb részletén is. Még az olyan látszólagos tökéletlenségeken is, mint amilyen a frissen sült kenyér vagy a túlérett füge repedései, vagy a nekivadult oroszlán redőkbe gyűrt képe, mondja a Meditációkban a filozófus-császár, Marcus Aurelius.
A világ, a természet racionalitásának ilyen, elvi alapon való szeretete azért bőven megfér a finnyás válogatás és elutasítás mindennapi gyakorlatával. Jusson eszedbe minden reggel - inti önmagát a császár -, hogy ma is az akadékoskodás, a hálátlanság, a pökhendiség, a rosszakarat és az önzés különböző formáival találkozol majd, s hogy mindez az elkövetők morális tudatlanságából fakad. Nem tudják, hogy mi a jó, és mi a rossz.
A Szókratésztől örökölt és a sztoikusok által is ápolt klasszikus felfogás szerint a tudatlanság az őrület egy formája. A mai értelmezéssel ellentétben "őrültön" itt nem az eszét vesztett, hanem az eszét soha meg nem talált ember volt értendő. Olyasvalaki, akinek soha nem esett le a tantusz, nem gyúlt világosság a fejében a világot minden ízében átjáró rációt illetően. Akiben nem tudatosodik, és viselkedésében nem is mutatja, hogy ez a ráció őt magát is áthatja.
A tudatlanság soha nem lehet bűn, s így a morális tudatlanság sem az. A sztoikus tanítás szerint született bűnös, gonosz ember tehát nincs, a világ azonban tele van őrültekkel. Beléjük akadva az ép elméjű ember természetes reakciója a menekülés, de ugyanilyen természetesen támad fel benne a felelősségérzet és az együttérzés. Mert tudja, hogy elvileg minden emberi tudatlanság racionális szívet takar.
Ép elméjű ember nem állhatja, de nem is nézheti tétlenül embertársai őrültségét, a közélet irracionalitását. Nemcsak anomáliának, de egyszerűen szégyennek, szégyenteljes provincializmusnak érzi, hogy míg a természet, a kozmosz intelligens és harmonikus rendszer, az ő környezete ebből semmit sem tükröz. Mindez persze akár hidegen is hagyhatja, hiszen ő bármikor visszavonulhat saját lelki békéjének mikrokozmoszába. Az ilyen magánharmónia tartós élvezetét azonban szégyenérzete nem engedi.
Így van azután, hogy a felvilágosult sztoikus számára a politizálás a finnyás visszahúzódás és a felelősségtudat diktálta civil aktivitás, vagyis a magánbéke és a közőrület közötti folyamatos ingázást jelent. Ahogyan az árkádos oszlopcsarnok, a sztoa - melyről az iskola a nevét kapta - is a privát szféra és a közszféra közötti átmenet, ingázás építészeti kifejezése. Az iskola alapító tagjai, a citiumi Zeno és barátai egy ilyen athéni oszlopcsarnokban gyűltek össze rendszeresen diskurálni.
A sztoikusok fő riválisai, az epikureusok viszont egy kertet, Epikurosz athéni birtokát választották ugyanerre a célra. Nem véletlenül. A mester tanítását követve ugyanis azt vallották, hogy csakis egy kertben, barátok között található meg a világ színe-java, vagyis minden, amit egy kényes ízlésű embernek érdemes magához közel engednie.
Mindehhez a világ racionális szerkezetének semmi köze. Már csak azért se, mert ilyen nincs is. A valóság mindösszesen két alapelemből áll: végtelen számú atomból, és az ezeket egymástól elválasztó végtelen űrből, semmiből. Ezeknek az ideiglenesen összeverődött atomoknak a halmaza minden felismerhető körvonallal rendelkező dolog, így az ember is. Semmiféle kozmikus harmónia, intelligens dizájn, fő dizájner vagy Gondviselés létére sincs bizonyítékunk. Ami az isteneket illeti, számukra mi nyilván nem létezünk. Miért is akarnák a mi zavaros ügyeinkkel veszélyeztetni azt a nyugalmat, kiegyensúlyozott stabilitást (ataraxiát), ami minden valamirevaló halmaz életében a legfontosabb?
Nekik persze könnyű, mert ők a világok mint gigantikus ideiglenes halmazok összeverődésének és széthullásának színterén túl, egy interkozmikus térben élnek. Okos ember ennek a már-már felfoghatatlan, kozmikus finnyásságnak a mintájára rendezi be az életét. Az epikuroszi recept szerint egy inter- vagy antiszociális térként szolgáló kertben összegyűjt annyi magához hasonló molekuláris szerkezetű alakot, amennyit csak tud, a kerítésen kívüliekkel pedig türelmes, vagy ha ez nem használ, akkor gondosan kerüli őket.
Így kell eljárnunk, ha valóban egyszerű atomhalmazok vagyunk, akiket semmiféle univerzális racionalitás vagy univerzális akármi nem köt össze. Ilyen körülmények között persze nem a közélet irracionalitása tűnik anomáliának, hanem a puszta léte. Mert az atom epikuroszi definíciója szerint a létezésnek a semmitől hermetikusan elszigetelt zárványa. Itt tehát a magánszféra úgy viszonyul a transzatomikus közszférához, mint a totális lét a totális semmihez, a végtelen űrhöz. És mit is akarhatnánk egymástól, milyen közös dolgunk lehetne ebben az űrben?
Epikurosz szerint a kerten túli térhez az vonzódik, annak vannak politikai ambíciói, aki más halmazokkal, embertársaival szemben végleg biztonságban akarja tudni magát. Ez a vágy azonban csak a kertkapun belül, barátok között teljesülhet.
Mindez nagyon korszerűnek hangzik. Csakhogy ennek a sajátos atomfizikának a törvényei az epikuroszi kertben is érvényesülnek. A természet harmóniáját szavatoló univerzális racionalitás helyett itt is a végtelen űr övezi az atomhalmazokat. Ebben az űrben közlekedve a barátság nem lehet más, mint két ego olyan tripje, ahol ki-ki a saját halmazállapotával, annak maximális stabilitásával van elfoglalva. Egy halmaznak értelemszerűen ez az egyetlen morális kötelessége.
Tegyük fel, hogy a sztoikusok mégis ráhibáztak valamire, és a kozmosz, a természet valóban önmagában szeretni való a mondhatni veleszületett intelligenciájáért. Ebben az esetben Epikurosz kertje paradox módon a természet finnyás elutasításának terepe. Egy apró sivatag az oázis közepén. Micsoda blamázs!
