A jó hentesnek biztos keze van. A csontok természetes tagolódását követve bárdjával egyenesen az ízületeket találja meg. Ugyanilyen biztos kézzel darabolja a jó filozófus a világot. A nyugati filozófiatörténet leghuszárosabb darabolását Descartes végezte el, aki az egész univerzumot egyetlen csapással kettőbe hasította úgy, hogy az egyik oldalon a kiterjedt dolgok (res extensa), míg a másikon a ki nem terjedt, vagy gondolkodó dolgok (res cogitans) találták magukat.
A világ maga e művelet ellen nem tiltakozott, amiből persze még nem következik, hogy valóban ilyen természetesen tagolódik két teljesen különböző részre. A francia gondolkodót mindenesetre jó szándék vezette. A kiterjedt és ki nem terjedt dolgok - népiesebben a test és a lélek - egymástól való teljes függetlenségének demonstrálásával egyszerre kívánta szolgálni a tudomány és a teológia, vagy más szóval a megvilágosodásunk és a megváltásunk ügyét.
A testek ki vannak téve a kiterjedésükben beálló folyamatos változásoknak, vagyis születésnek, fejlődésnek és pusztulásnak, a léleknek viszont, ki nem terjedtsége okán, ehhez a zavaros, lüktető világhoz semmi köze. A teológusoknak tehát igazuk van: a lélek elpusztíthatatlan, halhatatlan.
A két szubsztancia egymástól való teljes függetlenségéből adódóan persze nemcsak a lélek menekül meg a test züllesztő hatásától, de a testek, tárgyak objektív világa is a lélek, illetve elme szubjektív előítéleteitől, vagyis a gondolkodás olyan intencionális tulajdonságaitól, mint értelem, jelentés, érték, cél stb. Így válik lehetővé a tárgyi világ tárgyilagos, előítélet- és értékmentes megismerése, a tudomány.
Ha meg akarom tudni, hogy milyen a világ önmagában, akkor el kell vonatkoztatnom mindentől, amit én adok hozzá, és ha kíváncsi vagyok arra, hogy én ki, mi vagyok önmagamban, akkor ugyanilyen kirekesztőnek kell lennem a világgal, tehát a kiterjedt dolgok halmazával szemben, beleértve a saját kiterjedésemet, a testemet is.
De hát miért érdekelne engem a világ önmagában? Mi közöm van nekem, mint értelemre, jelentésre, értékre és célra törő gondolkodó szubsztanciának egy minden értelem, jelentés, érték és cél híjával való, nem gondolkodó szubsztanciához?
A karteziánus dualizmuson alapuló modern tudományos felfogás szerint az ember számára a világ éppen így, önmagában érdekes. Mert csak akkor lehet ura és birtokosa (ma”tre et possesseur) ennek a kiterjedt világnak, a természetnek, ha semmi köze hozzá, ha saját ki nem terjedtségének tudatát (öntudatát) ezzel szemben, ennek rovására, ennek tagadásával határozza meg.
A gondolkodó szubsztancia, a karteziánus ego semmiben, még Isten létezésében sem olyan bizonyos, mint a sajátjában. Ebben áll a modern ember megvilágosodása, ami után már nem állhat meg, nem nyugodhat addig, amíg át nem veszi Isten szerepét. "Az ember természeténél fogva nem akarhatja, hogy Isten legyen az Isten. Ellenkezőleg, azt akarja, hogy ő maga, és ne Isten legyen Isten", írta Luther, már száz évvel Descartes előtt ráérezve a modern ego lényegére.
A kiterjedéssel nem rendelkező Isten és a kiterjedt világ közötti végtelen távolságot, abszolút különbséget az ego új szerepével együtt a saját önbizonyossága és a kiterjedt dolgok közötti áthidalhatatlan szakadék formájában örökli. Az ezzel járó súlyos örökösödési adónak tekinthető, hogy az új dualista metafizika - miközben egyszerre garantálja a lélek halhatatlanságát és az értékmentes, tárgyilagos tudomány lehetőségét - nem tud válaszolni arra az egyszerű kérdésre, hogy mi történik, amikor felemelem a karom.
De tényleg: mi az a láthatatlan erő, ami mozgásba hozza a "testem"-nek nevezett szerkezetet? Nyilván valami szellem vagy kísértet van elrejtve ebben a gépezetben: a ghost in the ma-chine, mondja Descartes-on gúnyolódva az angol filozófus, Gilbert Ryle híres antikarteziánus könyvében (The Concept of Mind, 1949).
Az ember nem tekintheti magát igazán felnőttnek, modernnek, amíg ezzel a testét mozgató láthatatlan, felfoghatatlan erővel le nem számol. Ehhez nem elég felhagyni a lélekről szóló dajkamesékkel, de meg kell szabadulni az utolsó nagy mítosztól, az elmétől is.
Egy felnőtt embernek nincs szüksége semmilyen rejtett, okkult entitás feltételezésére ahhoz, hogy a saját vagy mások testének viselkedését megmagyarázza. Minden viselkedés (behavior) oka kimutatható, levezethető a saját vagy mások testének, vagy általában az adott környezetnek a viselkedéséből. Csak nyitva kell tartanunk a szemünket, ami az értékmentes, tárgyilagos tudomány álláspontja szerint tehát éppoly kevéssé tükre a léleknek, mint az elmének.
Lehet, hogy Descartes huszárvágása nem egy természetes tagolódási pontján, ízületén találta a világot, de a (többek között) Ryle által képviselt, bihéviorizmusként ismert nézeten is akad azért gúnyolódnivaló. Főként azért, mert e nézet hívei a látható dolgok iránti elvakult lelkesedésükben önkéntes vakságot fogadnak minden olyan, nyitott szemmel nem látható jelenséggel szemben, amelyre összefoglalóan az ember "belső élete"-ként szokás utalni.
Ilyen élettel feltehetően a bihéviorista is rendelkezik. Neki is vannak emlékei, érzései, hangulatai, bár ő ezekről nyilván csak mások visszajelzéseiből értesül. (Egy erre a témára komponált régi vicc: szeretkezésük után két bihéviorista közül az egyik így szól, "neked jó volt, és nekem?".)
Az ember belső életét, annak valóságát tagadó másik, még radikálisabb felfogás, a fizikai redukcionizmus szerint a világ, a valóság teljesen homogén, ízületmentes, mert kizárólag kiterjedt dolgokból áll. Ebből következően az úgynevezett "mentális események" mind lebonthatók és visszavezethetők valamilyen nyitott szemmel megfigyelhető neurofizikai vagy biokémiai történésre. Amikor Proust úgynevezett lelkében úgymond megmozdult valami emlék egy teába áztatott madeleine illatának hatására, akkor valójában semmi rejtélyes nem történt, semmi más nem jött mozgásba az ifjú Marcel agyában, mint egy nagy csomó ingerületátvivő molekula egy nagy csomó szinapszis között.
Az ilyen pszichofizikai redukció persze csak azt tudja leírni és megmagyarázni, hogy mi történik, amikor egy élőlény éppen érez valamit, azt azonban már nem, hogy milyen ennek az élőlénynek lenni. Vegyünk például egy denevért, mondja az amerikai filozófus, Thomas Nagel ma már klasszikusnak számító, 1974-es esszéjében (What is it like to be a bat?). Gyűjtsünk be róla minden elérhető tudományos ismeretet, és hozzuk mozgásba a képzeletünket. Képzeljük el, hogy az ujjaink között bőrlemezkék feszülnek, rovarokkal táplálkozunk, ultrahang-visszaverődéssel tájékozódunk, és a nappal nagy részét fejjel lefelé lógva egy padláson töltjük. Ám akármennyi adatot is gyűjtünk és akármennyire is erőltetjük a fantáziánkat, mindig csak azt tudjuk elképzelni, hogy milyen érzés nekünk denevérnek lenni, azt soha, hogy milyen egy denevérnek denevérnek lenni.
Régen az ember nyitott szemmel nem érzékelhető belső élete abból állt, hogy ki nem terjedt részei, a lelke vagy elméje segítségével más, ki nem terjedt régiókkal, entitásokkal (kozmikus renddel, ideákkal) közlekedett, trafikált; így mérte be a saját földi pozícióját, határozta meg az öntudatát. A karteziánus huszárvágás nyomán megszületett modern ego viszont egyedül a kiterjedt dolgokkal való trafikálásából származtatja az önbizonyosságát. Ezt a célt szolgálja a pszichofizikai redukció programja, mely csak akkor nyilvánítható teljesen sikeresnek, ha az ego arra a kérdésre, hogy milyen embernek lenni, már nyugodt, úgynevezett lélekkel válaszolhatja: semmilyen.
