Komiszkenyér

Dilemmáink II. (Mindenki barna tehene)

  • Salamon János
  • 2010. április 1.

Egotrip

A magaskultúrának sohasem volt olyan presztízse, mint a sötét középkor mélyén. A kolostorokat romboló, könyvtárakat égető barbár hordáktól megkímélt északi peremvidék ír, kelta lakói egyszer csak Európa kulturális központjában érezhették magukat. Az itt élők általános és teljes írástudatlanságukban varázserővel bíró mágikus tárgyként tekintettek a könyvre; ájult tisztelettel övezték, miközben azt se tudták, hogy eszik-e vagy isszák. Pontosabban azt hitték, hogy isszák: a komolyabb betegségek leghatékonyabb gyógyszerének a vízben feloldott könyvdarabkák lassú kortyokban való fogyasztását vélték.

A magaskultúrának sohasem volt olyan presztízse, mint a sötét középkor mélyén. A kolostorokat romboló, könyvtárakat égető barbár hordáktól megkímélt északi peremvidék ír, kelta lakói egyszer csak Európa kulturális központjában érezhették magukat. Az itt élők általános és teljes írástudatlanságukban varázserővel bíró mágikus tárgyként tekintettek a könyvre; ájult tisztelettel övezték, miközben azt se tudták, hogy eszik-e vagy isszák. Pontosabban azt hitték, hogy isszák: a komolyabb betegségek leghatékonyabb gyógyszerének a vízben feloldott könyvdarabkák lassú kortyokban való fogyasztását vélték.

Azóta persze itt Európában nagyjából mindannyian megtanultunk írni-olvasni, és javarészt éppen az írott szövegek révén szerzett információknak köszönhetően sokkal racionálisabb viszonyban vagyunk az írott szövegekkel, a könyvekkel. Ájult tiszteletről szó sincs. Egyszerűen kultúránk részének tekintjük őket. Márpedig egy felnőtt, kulturált ember nem esik hasra a kultúra előtt.

A "magaskultúra" előtt meg pláne nem. Anynyira nem, hogy erről csak így, idézőjelek között vagyunk hajlandók beszélni, ezzel is jelezve azt a távolságot, amely bennünket a mágikus erőkről, babonákról és varázsszerekről szőtt primitív hiedelmek világától elválaszt. Ahol a tudatlan rajongás magaskultúrát lát, ott a racionális józan ész csupán egy magaslatok és délibábok nélküli rónát. A kultúra mindenkié. Ám ha ez így van, akkor miért okoz olyan nehézséget a kultúra fogalmának meghatározása? Hogyan lehet, hogy egyikünk sem tudja megmondani, valójában mi is az, ami mindannyiunké?

Abban nyilván egyetértünk, hogy a kultúra valami jó, de legalábbis nem rossz dolog. Valami olyasmi, ami a civilizációval, a technikával vagy a kapitalizmussal ellentétben inkább a bölcsességre vagy az egészségre hasonlít, mert nincsenek árnyoldalai, káros mellékhatásai, nem lehet veszélyesen sokat birtokolni belőle.

De ha a sok kultúrával nem lehet baj, akkor mi baj lehet a magassal? Hát csak az, amit ez a minősítés sejtet: hogy netán nem mindannyian érünk fel hozzá; hogy beavatott szakértői, felszentelt papjai vannak, akik megmondják nekünk, miként birtokoljuk - és ha kell, meg is védik tőlünk - azt, ami állítólag mindannyiunk birtoka.

Ma, a nagy intellektuális, esztétikai és morális kiegyenlítődés korában persze a saját józan eszünkbe, ítélőképességünkbe és ízlésünkbe vetett bizalmunkat aligha kell féltenünk a magaskultúra felkent papjaitól. Nincs olyan északi peremvidék, ahonnan az egyenlősödés feltarthatatlan árja ki ne söpörte volna őket. A XIX. században azonban még akadtak ilyenek, és szabadon hallatták a hangjukat.

Ott volt például a Nietzschével egy évben, 1900-ban meghalt és német kortársához hasonlóan folyamatosan az őrülettel küszködő John Ruskin, aki Modern Painters (1843) című könyvének első, tizenhét soros mondatában mindjárt kimutatja a foga elit fehérjét. Azt állítja ugyanis, hogy bár egy alkotás soha nem maradhat évszázadokon át népszerű érdemtelenül, az ilyen tartós népszerűséget egyáltalán nem a mi népi, zavaros, inkompetens, ellentmondásos, tehát minden stabilitást nélkülöző véleményeink éltetik, hanem a felülről hozzánk leszivárgó és öntudatlanul magunkévá tett, jól megalapozott szakértői ítéletek.

Továbbá megtudhatjuk tőle azt is, hogy ilyen felsőbb irányítás hiányában mi, átlagemberek ösztönösen vonzódunk az átlagoshoz, a banálishoz, tehát például az olyan képekhez, amelyeken "állandóan barna teheneket lehet látni az árokparton, fehér vitorlákat a tájfunban, citromszeleteket a kistányéron és groteszk fintort vágó arcokat".

Mondani sem kell, az ilyen beszéd sérti a demokratikus önérzetünket. Nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy írásos vagy hallgatólagos beleegyezésünk nélkül bárkinek (személynek, hatóságnak vagy tekintélynek) bármilyen vonatkozásban alávessük magunkat.

De van itt egy ennél általánosabb és mélyebb sérelmünk is. Jobban belegondolva nem egyszerűen az a kifogásunk az elit ukázzal szemben, hogy felülről érkezik, hanem hogy egyáltalán kívülről. Mert a kultúrát mi olyan jó dolognak képzeljük, amelyet a legérintetlenebb, legsajátosabban emberi, belső forrásainkból táplálva mi magunk produkálunk. Mint a kagyló a gyöngyöt.

A kultúra nélküli ember nem pusztán kulturálatlan, de embertelen, szubhumán: valamiféle automatikus, gépi létezésre kárhoztatott. Mert egyedül ez a belső, lélegző, organikus képződmény garantálhatja emberi épségünket, teljességünket, méltóságunkat az olyan külső, személytelen, mechanikus erőkkel szemben, mint a civilizáció, a technika vagy a kapitalista piac.

Bármily kiábrándítóan hangzik is, de a kultúrának az ember ösztönös önkifejezéseként való felfogása, maga ez az egész, alapvetően romantikus elképzelés nem a mi népi bensőnk organikus képződménye, hanem egy felülről leszivárgott, elsősorban egy tizennyolcadik századi szuperintellektuel, Johann Gottfried Herder nevéhez köthető teória.

Ez a szivárgása közben alaposan leegyszerűsödött elmélet napjainkra már a demokráciába, az egyenlőségbe vetett hitünk kikezdhetetlen dogmájának státuszába merevedett, az eretnek tanok listájára, a szellemi közélet "perenciás-tengeren túli perifériájára szorítva a kultúra klasszikus felfogását.

Az utóbbi felfogás szerint a kultúra nem mindenkié. Nem az egyén, de nem is a törzsi vagy etnikai vagy vallási vagy nemzeti közösségek ösztönös, mindennapi tevékenységének a terméke. Ezekből sok van, kultúrából viszont csak egy. Kulturális értékek létrehozására, az ehhez szükséges szellemi erőfeszítésre nem mindenki hajlandó vagy képes. (Ahogyan nem minden kagyló képes igazgyöngyöt termelni; a gyöngyök túlnyomó többsége lapos, formátlan.)

Kulturális értékből persze sok van. De ezek mind egyetlen univerzális kultúra részét képezik, ami azt jelenti, hogy vannak olyan univerzális, vagyis mindenkor és mindenhol érvényes intellektuális, morális és esztétikai standardok, amelyek egyedüli és kizárólagos támpontjául szolgálnak minden értékítéletnek. (Ilyen standardok alapján hajítják vissza a tengerbe a gyöngyhalászok a formátlan gyöngyöket, és kellene a Dunába hajítanunk Nemzeti Színházunkat Lehel téri piacunkkal együtt.)

Az emberi jogok egyetemességét, mindenkori érvényességét még a kultúra romantikus, expresszivista felfogásának legelszántabb hívei sem tagadják. De ha léteznek egyetemes morális standardok, akkor miért ne létezhetnének ugyanilyen egyetemes intellektuális és esztétikai normák? Vagy ha mégsem léteznek, akkor mit tanítunk az egyetemeinken? Akkor miért nem zárjuk be őket?

Klasszikus (görög) értelmezésében az oktatás nem más, mint a léleknek a látszattól, a virtuálistól a valóság felé való elfordítása (periagogé). A felvilágosodás neoklasszikus kultúraértelmezése szerint pedig az egyetem nem egyéb, mint az a hely, ahol az erre alkalmas ifjú elméknek az egyetemes intellektuális, morális és esztétikai normák felé való elfordítása zajlik. Nem véletlen - bár már nem feltétlenül indokolt -, hogy ennek az intézménynek a neve a nyugati nyelvekben a mai napig university, Universität stb. Az alapjukul szolgáló latin universitas jelentése ugyanis "egybe" vagy "egyfelé fordulás" (unus + versus - egy + fordulat).

A kultúra romantikus felfogásának elementáris népszerűségét elsősorban az egyenlőség iránti lebírhatatlan szenvedélyünk táplálja. A kultúra igenis mindannyiunké. Tehát mindenkinek joga van hozzá. Továbbá mindenkinek, minden törzsi, etnikai, nemzeti közösségnek joga van megkövetelni, hogy mindennapi szokásait, tevékenységét, ösztöneinek, természetének spontán, szabad kifejezését ezzel a névvel illessék. Legyen. Ám akkor azokat is kultúrnépeknek kell tekintenünk, akik isszák a könyveket. És azokat is, akik égetik.

Neked ajánljuk