Turcsányi Sándor

Az álmok, a vágyak veszedelmes dolgok, ha egy pillanatra is megfeledkezünk a kezelésükhöz feltétlenül szükséges diszkrécióról, tapintatról, kész a baj. Az esetleges belefeledkezés leginkább az önértékeléssel függ össze. Az önértékelés zavaraival, s ilyenformán a felfuvalkodottsággal. Gondoljunk csak Tarkovszkij Stalkerére! Belátom persze, ez képtelenség: akinek Sas Tamás jelen nekifutásáról Tarkovszkij jut az eszébe, aligha normális.

Makk Károly: Egy hét Pesten és Budánn - Áh, dehogy - mondja az idős mester szinte naponta a tévében, ha épp azt kérdezik tőle, hogy az új filmje nem folytatása-e hajdani sikerének, a Szerelemnek. A képén hamiskás mosoly... ő csak tudja.

Van az úgy, hogy eljön az öszszegzés ideje, de van úgy is, hogy egyszerre akarok mindent. Egyszerre akarok mindent elmondani, beszélni szeretnék mindenről, mindenről, ami foglalkoztat, ami valaha az eszembe jutott, és még emlékszem rá.

Jöhetne már valaki, egy magyar filmrendező, egy neves magyar esztéta vagy egy sikeres bolgár rockénekes, és mondhatná, hogy a hetvenes években e tájon hévvel nyomatott szovjet (háborús, partizános, társadalmis, bármilyenes) tömegfilmek, jaj, azok mennyire kultikus műalkotások, kultfilmek voltak. Csinálna már a Toldi mozi retrospektív sorozatot ezekből. Hozakodna elő már valaki a Csendesek a hajnalok vetkőzős-dugós-akciós remake-jével. Mert én például szívesen játszanám le zongorán a mondott opus és A biztosan ölő Sárkány Lady közti különbséget, hogy lehessek egy kicsit Kocsis Zoltán, meg ez az értekezés ne masírozzon menthetetlenül a Visszhang rovatba (egy kéziratoldal: a látott mű örömünkre nagyon rossz volt). Mindehhez szorosan kapcsolódik egy teória a mindenféle mozikultuszok születésiről. Miszerint az ember fiatalabb korában végtelenül pazarlóan bánik a neki rendelt idővel, néz bután, se haver, se nő, jobb dolga nem lévén (rosszabb se, nyilván) elmegy moziba, megnézni, mindegy, amit épp adnak, tudja, hogy amit látni fog, azzal nem megy semmire, s míg pörög a film, lassan beléég a céltalanul eltöltött, értelmetlen órák tudata: hogy lehetett volna ezalatt egy sokkalta jobb helyen. Az érzés aztán tart a mozi után is, valamit kezdeni kéne vele: a legtöbbször nem lehet. És másnap minden kezdődik elölről, menni kell megint abba a kétforintos utánjátszó moziba: ami napi három előadásban (négytől, hattól, nyolctól) játssza egy egész rohadt héten át azt az ugyanegy szemetet.

Szerintem nézzük először a dolog jó oldalát, mi, magyarok - persze tudjuk ezt régóta, csak szerénységünk tiltja feszt hangoztatni - nyelvileg csuda jól állunk, megy nekünk. Van két harmincasnak látszó teremtés, olyan csajosra hangszerelve, ötéves koruk táján, szüleik csomagjaként kidisszidáltak a távoli Kanadába, de most végre visszatértek, egy szem akcentus nélkül: úgy beszélni magyar, mint Péchy Blanka, na jó, akkor Pécsi Ildikó. Ez nem csoda egyáltalán, hiszen olyan országban születtek, ahol mindenki beszél olaszul, ha nem is akcentus nélkül: mi, magyarok különösen a vernisszázs és a Szicsília kifejezések virtuózai vagyunk, természetesen. De ez semmi. Mert Magyarország nagyon szép is, nem csak okos: nálunk található például Szentendre, ahol nemcsak olaszul tud mindenki, de festeni is. Továbbá a Balaton Európa legnagyobb tava, és a Dohány utcai zsinagóga is Európa legnagyobb zsinagógája, melyről híres a világban. Budapest meg egyenesen manyífíkó, manyífíkó veró. És még ez se minden, csak a többi jó hirtelen nem jut eszembe: a nőkről már volt szó. Nincsen tehát más választás: becsüljük meg magunkat! Még szép, egy ilyen marha nagy tóval.

Elég csak felületes szemlélőnek lenni, akkor is belátható: a világ gyermekirodalma mindig is kitüntetett figyelmet szentelt a bőséges táplálkozásnak. Robin Hood és erdei bandája notóriusan dézsmálta a királyi vadaspark állományát, Old Shatterhand és üzletfelei előbb gondosan végére jártak az aznapra rendelt medvetalpnak, csak aztán vágtattak a helytelenkedő kajovák nyomába. Tutajos és Bütyök, ne spóroljunk a nagy szavakkal, mint afféle Wittman fiúk ették végig a Kis-Balaton teljes menüsorát, szezonra úgyszólván tekintet nélkül... Apropó, Bütyök, megítélésem szerint a nagyfejű ifjú megformálásakor Fekete István ugyancsak sokat gondolhatott Emil Tischbeinre, de ezzel sokan mások is voltak így. Nos, elég az hozzá, a műben az aprónép úgy eszi végig az egész várost (Berlint), hogy közben a bűn üldözésére is jut idejük.

Peremkerületi szerelmes komédia: Békásmegyeren járunk, a főhős szerelembe esik, mi vívódást és civódást hoz magával, míg a fontosabb és kevésbé fontos szereplők vicces szituációkban igyekeznek vicces szövegeket mondani, továbbá happy end: egyfelől műfaji követelmény, másfelől addigra már nincs más választás. Dyga Zsombor közölte a Hír Televízióval, hogy a magyar filmcsinálásból bántóan hiányoznak a műfaji filmek, vígjáték, krimi s a többi, helyettük másféle dolgok vannak, és nincsen ez így rendjén. Ja, lehet. Ezért is voltunk kénytelenek már az elején műfajba sorolni művét. Most meg szedhetjük darabokra az állítást, hátha úgy mégis kényelmesebben juthatunk a filmig.

Úgy gondolom, álprobléma, meg nem is nagyon érdekel, de elég gyakran fölmerül, hogy egy moziban vetített filmről szóló írás kit vesz célba, kit kell hogy célba vegyen. A biztos szavazót vagy a bizonytalant? Azt, aki tépelődik, mert itt a hét vége, és moziba kéne vinni a kedvest, de az a sok hülye cím a műsorújságban, az el nem igazít, hát nézzük meg, mit írnak az újdonságokról a lapok. Vagy azzal beszélgetünk, aki már látta az új csodát, hogy szerintem ez meg az benne az ezt meg azt jelenti, és most akkor jó nekünk, ha így van, vagy megette a fene az egészet.

Megint filmszemle van, élénk mozgás a Millenárison, a Mammutban, velük van tele a sajtó, róluk szólnak a hírek. Ezek a nagyon egyforma hírek. "Az idei szemle minden eddigi nézettségi rekordot megdöntött, már negyvenháromezren..." Már ennyien meg annyian. Egy hétig tart ugyan mindössze, de addig rájuk figyel az ország, érthető, ha most vaskosabban bukik ki minden panasz. Mellesleg szerintem pont nem a filmes szakma az, ami ha valami bánat éri, ne találná meg magának a megfelelőnek érzett nyilvánosságot, ha mond valamit valami filmes kerekasztal, egyéb bútordarab, arra igenis azonnal ugrik a sajtó, az hír. Tényleg, még az is lehet, hogy az. Ám arra a nyakamat teszem, hogy ez a filmes szakma az elmúlt tizenhárom év alatt nyavalyáinak orvoslására a sajtó nyilvánosságán kívül semmit, de semmit sem talált, és nem is tud fölmutatni. De nem csak ők vannak ezzel így, még valaki. Persze, az állam. Ha jól emlékszem, eddig csak mutogattak egymásra, illetve tanácskoztak, ami legalábbis az eredményesség szempontjából hajszállal sem különb foglalatosság.

Minőséget a McDonald´stől! Vagy hochmeki? Nem csak azért, mert Aki Kaurismäkivel biztosra mehet az ember, hisz azt kapja, amire számít. És abból készítik el neki, amit ismer. Hogy tudható, kik jönnek majd szembe a vásznon és mit fognak csinálni. Úgy a legjobb a koszt a gyorsbüfében, hogy nem szűnt meg a marinált fürjvese régensherceg módra a világ legnagyobb konyhafőnökeinek előadásában, hogy teljes nyitva tartással üzemelnek a leghíresebb éttermek és a csak megveszekedett ínyencek által ismert és titokban tartott kis kifőzdék, ahol oly tökéletesen készítik azt az egyvalamit.

A trákok a Balkán északkeleti részén éltek, bizonyos jelek szerint fejlett kultúra volt az övék, Trákia (az egyszerűség kedvéért) mégis huzatos helynek számított: nincs erre bizonyíték, hacsak a mai meteorológiai adatok nem irányadók - északkeleten a helyzet botrányosan változatlan.

Vajdasági film, ehhez nem vagyunk szokva. Magam - régről - Vicsek Károly egyik, jugoszláv gyártású filmjét tudnám fölidézni, nem sok értelme lenne: jugoszláv filmgyártásról ma nem lehet beszélni, de abban is biztosak lehetünk, hogy az a világ, ahol az a húsz évvel ezelőtti darab játszódott, mit mondjak, eltűnt a föld színéről. De ha nem tűnt is el, ráismerni nem lehet. Pedig ugyanott vagyunk, ahol akkor: Palicson és Szabadkán, s Tolnai Szabolcs éppen azt mutatja, amire nem lehet ráismerni.